Cél, 1958 (1. évfolyam, 6-10. szám)

1958-06-01 / 6. szám

2. oldal CÉL titkár elhurcolásának, a kommunisták számtalan szó­szegésének és jogtiprásának, a jogállam és jogbizton­ság következetes felszámolásának, kommunistabará­tok és lakájok sorozatos és tervszerű megbuktatásá­nak és mindannak az embertelenségnek, becstelenség­nek, erkölcstelenségnek, ami ennek az ,,új típusú” rendszernek kelléke, velejárója és következménye. Bi­zonyára hallott a szovjetet hűségesen kiszolgáló Benes dicstelen végéről, az ifjabb Masaryk „öngyilkosságá­ról”, a Londonból hazatért lengyel száműzött kormány sorsáról, Maléter Pál parlamenter aljas kérbeejtéséről, a Nagy Imre személyes szabadságát és biztonságát szavatoló államközi megállapodás becstelen megsze­géséről is. A kommunisták szavahihetőségét, megbíz­hatóságát, szerződéshűségét illetőleg illúziói tehát aligha lehetnek. S ugyanez a Kovács Imre, a rend­szer lakója, szemtanúja és kárvallottja mégis arra vetemedik, hogy alig egy évvel a nemzeti forradalom után a kommunistákkal kötendő kompromisszumot a negyvenötös pártkoalíció felélesztését, a kommunisták és baloldali irányzatok közti egyezkedést és hatalom­­megosztást, a demokratikus szabadságjogok korláto­zásába való tudatos beletörődést ajánlja a magyar jövő megoldásaként! Szerzőjük reálpolitikai jelmezbe bújtatott kripto­­kommunista hajlamait sokkal inkább leleplező, mint rab nemzetünk majdani kibontakozási lehetőségeire fényt vető ötleteit Kovács Imre a titoizmussal rokon­szenvező, szélsőbaloldaliságáról hírhedt „Látóhatár”­­ban terjesztette e folyóirat, csekély elterjedtségének megfelelően szűkkörű, nyilvánossága elé. A baloldali­­ság paradicsomából a kommunisták által kiszorított, ideológiailag is hontalanná vált szélsőbaloldalnak ez az orgánuma folyó évi első számában „Magyarország jövője” címmel „ankét”-ot indított s elsőkként, mint­egy a sorozat ideológiai fémjelzéséül, Auer Pál, Fejtő F­erenc, Kéthly Anna és Kovács Imre hozzászólásait hozta. Közülük Kovács Imréé a „legmarkánsabb” s az ál­tala ajánlott receptet már címében kifejezi: „A meg­oldás: kompromisszum”. Azzal nyilván tisztában van, hogy az egyezkedés a kommunizmussal a magyarság számára túl keserű orvosság, amelyet ezért reálpoliti­kai szükségszerűségek ostyájába csomagolva próbál beadni. Látszólag tárgyilagos, hűvös világpolitikai helyzetanalízisbe kezd tehát s belőle azt a látnoki fel­ismerést szűri le, hogy „háború a közel­jövőben nem lesz” s hogy „a Nyugat a mai helyzetben még annyira sem volna hajlandó egy vasfüggöny mögötti felkelést megsegíteni, mint azt a magyar forradalom esetében latolgatta”. Mivel sem „felszabadítás”, sem „belső erő­feszítéssel elérhető felszabadulás” nem lesz, s „azt a feltételezésünket is, hogy a kommunizmus fellazulása, liberalizálódása hozza a megoldást”, ugyancsak el kell vetnünk, nem marad más hátra, mint megegyezni a moszkvai és pesti kommunistákkal: „... a hatalmat meg kell osztani a magyar nép és a kommunista re­zsim között, aminek politikai kerete a felújított negy­venötös koalíció lehetne .. .” Kovács Imre a magyar népet nyilvánvalóan összetéveszti a negyvenötös koa­líció nem (egészen) kommunista pártjaival, amikor azt a szovjetorosz szuronyok hegyén létrejött szánal­mas pártpolitikai összeesküvést „hatalommegosztás­nak” nevezi a „magyar nép” „és a kommunista re­zsim között”, noha az a valóságban csupán a nemzet kárára és megtévesztésére történő átmeneti osztozko­dás volt az államhatalmon a kommunisták és társuta­saik között. De mi késztette ismét a tíz éve egyeduralkodó kom­munistákat egy olyan koalíciós megoldásra, amilyent ők maguk egyszer már szándékosan szétrobbantottak? Kovács, aki az értesülését „Ázsia egyik vezető állam­­férfiától” kapta, tudni véli, hogy „Hruscsovék bűn­tudattal gondolnak a szabadságharc leverésére”. A falukutató látókörrel politikai világkutatásra merész­kedő szerző persze nem sejthette, hogy ennek a meg­­megállapításának főtanúja, Hruscsov, csupán néhány hét múlva maga cáfol majd rá a neki tulajdonított „bűntudatra”, amikor magyarországi látogatása alkal­mával tartott tatabányai beszédében kijelenti: ,, . . . ha egy újabb államcsínykísérletre kerülne a sor, a felbúj­­tók elleni harcban a Szovjetunió hadereje bármikor a szocialista államok rendelkezésére áll.” Sebaj, az ilyen baklövések egy Kovács Imrét még soha sem riasz­tottak vissza attól, hogy „reálpolitikai” megfontolások alapján jóslásokba bocsátkozzék, ő köti az ebet a ka­róhoz, hogy Magyarországon „a kommunista párt annyira elszigetelt”, annyira „súlyos kölönc” a szov­jet nyakában, hogy kapva kap majd a Kovács-féle kompromisszumon. Hruscsovék „a Magyarországon adódott kínos helyzetből valahogy tiszteséggel szeret­nének kikerülni”. Ezért kénytelenek lesznek egyez­kedni — ellentétben magának Kovácsnak azzal a meg­előző megállapításával, hogy „liberalizálódásuk” folya­mata elakadt. . „Reálpolitikai” elmefuttatásának eme csúcspontjára érve, a falukutató szerző nem általt a nemzeti szabad­ság mielőbbi teljes helyreállítására törekvő nemzeti emigráción gúnyolódni: „A világpolitika alakulásától függetlenül, emigrációnk furcsa ötleteket szült a meg­oldásra. Az egyik­­iskola’ azt tanítja, hogy Kossuth­­ként kell viselkednünk és a legkisebb alkuba se me­hetünk bele ...” „A levert magyar forradalom negá­­cióiban több a fantázia, mint a felszabadító, vagy a „kossuthi maximum üres frázisaiban.” Kovács a csal­­hatatlanság pózában, még 1957 elején is olyan már eleve sikertelenségre, vagy megkísérlés esetén ment­hetetlenül bukásra ítélt „megoldás” mellett kardosko­dik, amelyről ankétázó kartársa, Fejtő Ferenc, is be­vallja: tévedtem, „amikor az elmúlt év (1956) novem­berében azt hittem, hogy az oly impozáns egységes nemzeti ellenállás hatása alatt az oroszok, a felkelő csapatok lefegyverezése után, felszámolják a represz­­sziós politikát és Kádárral vagy Kádár nélkül, a no­vember 9-i Bibó tervezet alapján, keresni fogják a megegyezést a nemzeti közvélemény valódi képviselői­vel.” Fejtő tehát rájött arra, hogy tévedett, de követ­kező megjegyzése már azt árulja el, hogy még ma sem tudja, miben és miért tévedett: „Hogy (az oroszok) ezt miért nem tették (azaz miért nem keresték a meg­egyezést), még ma sem egészen világos. Alighanem a pártos, doktrinér szenvedély nyomta el a józan reál­politikai megfontolást.” Fejtőnek hiába az a neve ami, ha a kommunizmus lényegét máig sem tudta megfej­teni: azt ugyanis, hogy a kommunista „dialektikus” agyvelőkben a marxizmus-leninizmus elméletének és gyakorlati szükségességeinek megfelelően, már csu­pán a puszta önfenntartás parancsának engedelmes­­kedve is, mindig „pártos” és „doktrinér” szempontok­nak kell felülkerekedniök. Kovács Imre azonban nem volna Kovács Imre, ha eljutna a belátásnak arra a szerény fokára, amelyikre a magyarországi szovjet beavatkozás feletti kiábrán­dulásában Fejtőnek sikerült felkapaszkodnia. Jellemző ennek a valamikor magyar népiségért nagy garral lo­bogtató volt „falukutatónak” a magyarságára, hogy nála a tősgyökeres magyarnak legjobb akarattal sem nevezhető, ugyancsak póruljárt kollaboráns Auer Pál is tiszteségesebb emigrációs álláspontot képvisel, ami­kor a Látóhatár­nak ugyanabban a számában, mintha csak Kovács kificamult érvelését akarta volna cáfolni, így szól hozzá az ankétban felvetett kérdéshez: „Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az emigráció végcélja csak Magyarország teljes felszabadítása le­het. A magyar nép 1956 októberében világosan kife­jezésre juttatta, hogy teljes szabadságot és független­séget akar. Nekünk nincs jogunk a forradalmat meg­tagadni és rothadt kompromisszumokkal beérni. Sok kérdésben elképzelhető kompromisszumos megoldás. A szabadság és függetlenség ügyében azon­ban nem.” Akarja-e egyáltalán Kovács Imre a nemzeti szabad­ságot, függetlenséget és korlátlan önrendelkezési jo­got? A szeg az ő zsákjából ott bújik ki, ahol arról értekezik, hogy a „reálpolitikai” megoldás miért nem foglalhatja magába a nemzet korlátlan önrendelkezési szabadságát. Alapos oka van feltételezni, hogy sza­bad választás esetén az általa képviselt irányzatnak nem volna esélye. Ezért úgy tünteti fel a dolgot, mintha az, amitől ő személyesen a legjobban tart, tud­niillik a nemzeti szélsőjobb választási győzelmének va­lószínűsége, akadályozná meg Moszkvát az ország ka­tonai kiürítésében. „A feltételek között a legfontosabb az a ki nem mondott szempont, hogy miként viselked­nék a magyar nép, ha a szovjet csapatok elhagynák az országot? Moszkvában attól tartanak, hogy még­ I. évfolyam 6. szám

Next