Cél, 1958 (1. évfolyam, 6-10. szám)
1958-06-01 / 6. szám
2. oldal CÉL titkár elhurcolásának, a kommunisták számtalan szószegésének és jogtiprásának, a jogállam és jogbiztonság következetes felszámolásának, kommunistabarátok és lakájok sorozatos és tervszerű megbuktatásának és mindannak az embertelenségnek, becstelenségnek, erkölcstelenségnek, ami ennek az ,,új típusú” rendszernek kelléke, velejárója és következménye. Bizonyára hallott a szovjetet hűségesen kiszolgáló Benes dicstelen végéről, az ifjabb Masaryk „öngyilkosságáról”, a Londonból hazatért lengyel száműzött kormány sorsáról, Maléter Pál parlamenter aljas kérbeejtéséről, a Nagy Imre személyes szabadságát és biztonságát szavatoló államközi megállapodás becstelen megszegéséről is. A kommunisták szavahihetőségét, megbízhatóságát, szerződéshűségét illetőleg illúziói tehát aligha lehetnek. S ugyanez a Kovács Imre, a rendszer lakója, szemtanúja és kárvallottja mégis arra vetemedik, hogy alig egy évvel a nemzeti forradalom után a kommunistákkal kötendő kompromisszumot a negyvenötös pártkoalíció felélesztését, a kommunisták és baloldali irányzatok közti egyezkedést és hatalommegosztást, a demokratikus szabadságjogok korlátozásába való tudatos beletörődést ajánlja a magyar jövő megoldásaként! Szerzőjük reálpolitikai jelmezbe bújtatott kriptokommunista hajlamait sokkal inkább leleplező, mint rab nemzetünk majdani kibontakozási lehetőségeire fényt vető ötleteit Kovács Imre a titoizmussal rokonszenvező, szélsőbaloldaliságáról hírhedt „Látóhatár”ban terjesztette e folyóirat, csekély elterjedtségének megfelelően szűkkörű, nyilvánossága elé. A baloldaliság paradicsomából a kommunisták által kiszorított, ideológiailag is hontalanná vált szélsőbaloldalnak ez az orgánuma folyó évi első számában „Magyarország jövője” címmel „ankét”-ot indított s elsőkként, mintegy a sorozat ideológiai fémjelzéséül, Auer Pál, Fejtő Ferenc, Kéthly Anna és Kovács Imre hozzászólásait hozta. Közülük Kovács Imréé a „legmarkánsabb” s az általa ajánlott receptet már címében kifejezi: „A megoldás: kompromisszum”. Azzal nyilván tisztában van, hogy az egyezkedés a kommunizmussal a magyarság számára túl keserű orvosság, amelyet ezért reálpolitikai szükségszerűségek ostyájába csomagolva próbál beadni. Látszólag tárgyilagos, hűvös világpolitikai helyzetanalízisbe kezd tehát s belőle azt a látnoki felismerést szűri le, hogy „háború a közeljövőben nem lesz” s hogy „a Nyugat a mai helyzetben még annyira sem volna hajlandó egy vasfüggöny mögötti felkelést megsegíteni, mint azt a magyar forradalom esetében latolgatta”. Mivel sem „felszabadítás”, sem „belső erőfeszítéssel elérhető felszabadulás” nem lesz, s „azt a feltételezésünket is, hogy a kommunizmus fellazulása, liberalizálódása hozza a megoldást”, ugyancsak el kell vetnünk, nem marad más hátra, mint megegyezni a moszkvai és pesti kommunistákkal: „... a hatalmat meg kell osztani a magyar nép és a kommunista rezsim között, aminek politikai kerete a felújított negyvenötös koalíció lehetne .. .” Kovács Imre a magyar népet nyilvánvalóan összetéveszti a negyvenötös koalíció nem (egészen) kommunista pártjaival, amikor azt a szovjetorosz szuronyok hegyén létrejött szánalmas pártpolitikai összeesküvést „hatalommegosztásnak” nevezi a „magyar nép” „és a kommunista rezsim között”, noha az a valóságban csupán a nemzet kárára és megtévesztésére történő átmeneti osztozkodás volt az államhatalmon a kommunisták és társutasaik között. De mi késztette ismét a tíz éve egyeduralkodó kommunistákat egy olyan koalíciós megoldásra, amilyent ők maguk egyszer már szándékosan szétrobbantottak? Kovács, aki az értesülését „Ázsia egyik vezető államférfiától” kapta, tudni véli, hogy „Hruscsovék bűntudattal gondolnak a szabadságharc leverésére”. A falukutató látókörrel politikai világkutatásra merészkedő szerző persze nem sejthette, hogy ennek a megmegállapításának főtanúja, Hruscsov, csupán néhány hét múlva maga cáfol majd rá a neki tulajdonított „bűntudatra”, amikor magyarországi látogatása alkalmával tartott tatabányai beszédében kijelenti: ,, . . . ha egy újabb államcsínykísérletre kerülne a sor, a felbújtók elleni harcban a Szovjetunió hadereje bármikor a szocialista államok rendelkezésére áll.” Sebaj, az ilyen baklövések egy Kovács Imrét még soha sem riasztottak vissza attól, hogy „reálpolitikai” megfontolások alapján jóslásokba bocsátkozzék, ő köti az ebet a karóhoz, hogy Magyarországon „a kommunista párt annyira elszigetelt”, annyira „súlyos kölönc” a szovjet nyakában, hogy kapva kap majd a Kovács-féle kompromisszumon. Hruscsovék „a Magyarországon adódott kínos helyzetből valahogy tiszteséggel szeretnének kikerülni”. Ezért kénytelenek lesznek egyezkedni — ellentétben magának Kovácsnak azzal a megelőző megállapításával, hogy „liberalizálódásuk” folyamata elakadt. . „Reálpolitikai” elmefuttatásának eme csúcspontjára érve, a falukutató szerző nem általt a nemzeti szabadság mielőbbi teljes helyreállítására törekvő nemzeti emigráción gúnyolódni: „A világpolitika alakulásától függetlenül, emigrációnk furcsa ötleteket szült a megoldásra. Az egyikiskola’ azt tanítja, hogy Kossuthként kell viselkednünk és a legkisebb alkuba se mehetünk bele ...” „A levert magyar forradalom negációiban több a fantázia, mint a felszabadító, vagy a „kossuthi maximum üres frázisaiban.” Kovács a csalhatatlanság pózában, még 1957 elején is olyan már eleve sikertelenségre, vagy megkísérlés esetén menthetetlenül bukásra ítélt „megoldás” mellett kardoskodik, amelyről ankétázó kartársa, Fejtő Ferenc, is bevallja: tévedtem, „amikor az elmúlt év (1956) novemberében azt hittem, hogy az oly impozáns egységes nemzeti ellenállás hatása alatt az oroszok, a felkelő csapatok lefegyverezése után, felszámolják a represzsziós politikát és Kádárral vagy Kádár nélkül, a november 9-i Bibó tervezet alapján, keresni fogják a megegyezést a nemzeti közvélemény valódi képviselőivel.” Fejtő tehát rájött arra, hogy tévedett, de következő megjegyzése már azt árulja el, hogy még ma sem tudja, miben és miért tévedett: „Hogy (az oroszok) ezt miért nem tették (azaz miért nem keresték a megegyezést), még ma sem egészen világos. Alighanem a pártos, doktrinér szenvedély nyomta el a józan reálpolitikai megfontolást.” Fejtőnek hiába az a neve ami, ha a kommunizmus lényegét máig sem tudta megfejteni: azt ugyanis, hogy a kommunista „dialektikus” agyvelőkben a marxizmus-leninizmus elméletének és gyakorlati szükségességeinek megfelelően, már csupán a puszta önfenntartás parancsának engedelmeskedve is, mindig „pártos” és „doktrinér” szempontoknak kell felülkerekedniök. Kovács Imre azonban nem volna Kovács Imre, ha eljutna a belátásnak arra a szerény fokára, amelyikre a magyarországi szovjet beavatkozás feletti kiábrándulásában Fejtőnek sikerült felkapaszkodnia. Jellemző ennek a valamikor magyar népiségért nagy garral lobogtató volt „falukutatónak” a magyarságára, hogy nála a tősgyökeres magyarnak legjobb akarattal sem nevezhető, ugyancsak póruljárt kollaboráns Auer Pál is tiszteségesebb emigrációs álláspontot képvisel, amikor a Látóhatárnak ugyanabban a számában, mintha csak Kovács kificamult érvelését akarta volna cáfolni, így szól hozzá az ankétban felvetett kérdéshez: „Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az emigráció végcélja csak Magyarország teljes felszabadítása lehet. A magyar nép 1956 októberében világosan kifejezésre juttatta, hogy teljes szabadságot és függetlenséget akar. Nekünk nincs jogunk a forradalmat megtagadni és rothadt kompromisszumokkal beérni. Sok kérdésben elképzelhető kompromisszumos megoldás. A szabadság és függetlenség ügyében azonban nem.” Akarja-e egyáltalán Kovács Imre a nemzeti szabadságot, függetlenséget és korlátlan önrendelkezési jogot? A szeg az ő zsákjából ott bújik ki, ahol arról értekezik, hogy a „reálpolitikai” megoldás miért nem foglalhatja magába a nemzet korlátlan önrendelkezési szabadságát. Alapos oka van feltételezni, hogy szabad választás esetén az általa képviselt irányzatnak nem volna esélye. Ezért úgy tünteti fel a dolgot, mintha az, amitől ő személyesen a legjobban tart, tudniillik a nemzeti szélsőjobb választási győzelmének valószínűsége, akadályozná meg Moszkvát az ország katonai kiürítésében. „A feltételek között a legfontosabb az a ki nem mondott szempont, hogy miként viselkednék a magyar nép, ha a szovjet csapatok elhagynák az országot? Moszkvában attól tartanak, hogy még I. évfolyam 6. szám