Cél, 1959 (2. évfolyam, 3-10. szám)

1959-03-01 / 3. szám

S­z­á­l­a­s­i: Az életterünkben élő népek nemzetünk tartozékai, —jóban-rosszban, örömben­­bánatban, jólétben-megpróbáltatásban elválaszthatatlanok és szerves részét képezik. Adottságainknak megfelelően alakítják ki nemzetünkben azt a nemesebb és maga­sabb élet-, társ- és sorsközösséget, mely egyedüli biztosítéka és záloga életterünk jólétének és biztonságának. És hogy ez így is épüljön, így is legyen és így is marad­jon: ez a második feladata és felelőssége a hugarizmusban megszülető értelmisé­günknek. Egyúttal ez határozza meg félreérthetetlenül hatalmi helyét és jogát is nemzetünk, Délkeleteurópa és az Európa közösség vezetésében. Hungarista Értelmiségi Nagytanács, 1942.­ ­ Ezidén tragikus évfordulóktól terhes a március. Nemcsak az 1848-as szabadságharc fényessége gyűl ki most előttünk, hanem ránk borul a bánat sötétje s kigyúl a harag véres tüze is. A történelem or­szágút­ján négy márciusi mérföldkő sorakozik egy­másután. 1848 március 15: szabadság! független­ség! nemzeti egység! És utána 1919 március 21-e: marxista diktatúra, árulás! magyar­ gyilkolás! Vé­gül pedig 1946 március 12-e: Magyarország utolsó törvényes államfőjének, Szálasi Ferenc Nemzetve­zetőnek kivégzése, mártírhalála, hogy­­— szimboli­kusan — ez a nap váljék a nemzeti Magyarország vértanúsága napjává. Jelképessé vált ez a nap, nemcsak Szálasi Ferenc immár történelmi személyisége; államfői volta miatt, hanem azért is mert — ha más naptári dá­tumok szerint is — ebben egyesült az egész magyar mártírológia. Bárdossy, Sztójay, Imrédy, Szőlőssy és minden rendű, rangú, politikai pártállású magya­rok vértanúsága: a miniszteré és a kisemberé, a tá­bornoké, közkatonáé, a hungarista harcosé épp mint bárki másé, aki hű maradt a krisztusi eszményhez és az örökkévaló Nemzethez. És szimbolikus erejű 1946 március 12-ike a magyar történelem szempont­jából is. A szabadság, amely 1848 március 15-én jelent meg, nagyszerű és különös istennő. Aki egyszer a szemébe tekintett, — legyen az egyén vagy nemzet — attól mindent vár és mindent megkövetel. S akire egyszer ráhullott az ő sugárzó tekintete attól el­várja a teljes értékű emberséget: a polgári erényt, a katonai hősiességet, a krisztusi alázatot és orosz­­láni bátorságot, a nép iránti hűséges szolgálatot, a tiszta, önzetlen szociális cselekvést s az eszmékhez való hűséget, — egész a bitófáig. Az 1848-as szabadságharcban s annak nagy nem­zedékében még megvolt mindez és csupán a törté­nelem távlatából mondjuk el, hogy Világos után, az azt követő rendszerekben, társadalmi formákban nem mindig volt meg ezeknek a nemzeti erényeknek maximuma,­­vagy csupán egyet-egyet akartak ki­hangsúlyozni. Hol a függetlenség, vagy a szabad­sággondolat, hol a krisztusi közéleti erkölcs, leg­többször a nemes értelmű szocializmus és a gyűlö­letmentes nemzeti eszme hiányzott 1849 után. Szá­lasi Ferenc volt az első, aki ezeket a külön-külön élt nemzeti eszményeket, erényeket megpróbálta egyesíteni a Hungarizmus eszmerendszerében és gyakorlatában. Ez volt a teljesség, a nagy szinté­zis. Újra egybefogása, felemelése és előbbrevitele, mindannak ami a népben és nemzetben nagy, ami érték, erény, hősiesség. A Szabadság Istenasszonya szemébe egy másik fényes tiszta szempár tekintett s a nagy vihar előestéjén meglátta: — elérkezett az idők teljessége! Csak egy, a szociális igazságban megbékült, krisztusi hitű, ezeréves hősiességű nem­zet fog tudni megállani a vérnek, viharnak köze­lítő tájfunjában. Újra egyesíteni a marxista osz­tályharc vitriolja és szociális igazságtalanság által osztályokra tépett nemzetet, újra magasra emelni a nemzeti erkölcsöket, hogy a magyar nép ha kell tudjon harcolni, de tudjon szabadon, boldogan élni is. Ennek a gondolatnak volt hőse, apostola, kato­nája és első harcosa. Ezért haladtak nyomában a nemzet legjobb fiai. Ezért a mindent egybeölelő szeretetért vonzódtak hozzá azok a becsületesek is, akiket még visszatartott valami politikai megkö­töttség. És ezért állottak melléje és köréje, 1944 végén azok a más pártállású magyar vezetők is, akik később tele váltak az egész nemzeti Magyar­­ország mártírjaivá. Micsoda emberi és keserves magyar tragédia, hogy nem jöhetett hamarabb s amikor mégis el­érkezett, akkor már recsegett-ropogott minden Eu­rópában! Harcokat, csatákat minden nemzet vesz­tett már. A magyar nép azonban 1956 októberében bebizonyította, hogy még a szörnyűséges bolseviki pusztulás alatt is meg lehet tartani a nemzeti esz­mények teljességét. Lehet, ha járnak előtte eszmé­nyi emberek! Meg lehet váltani a népet nemcsak kenyérrel, fegyverrel, igével, de ha nem marad más — vértanú halállal is. • ... S most elnézzük a képet. Ott áll már a bitófa, körötte a bosszút üvöltő idegen csőcselék s a meg­dicsőülés zsámolyán a bitófa alatt egy mozdulatlan, mégis erőt, hitet, valami krisztusi heroizmust su­gárzó márvány arc. Ebben a pillanatban elnémul egy pillanatra a gyűlölet rikoltása. Most érzi min­denki, hogy ez a bitófa maga, az egész Magyaror­szág jelképe. S az egész magyar nép, minden ma­gyar mozdulata a Szálasi Ferencé, amint a bitófá­ról lehajlik, hogy megcsókolja a Megváltó kereszt­jét. ... Nagypéntek nélkül nincs feltámadás! Ez a magyar nagypéntek azonban biztosra ígéri a Nemzetnek: — Lesz feltámadás!

Next