Hadak Útján, 1954 (6. évfolyam, 57-68. szám)
1954-01-01 / 57. szám
Hősök népe Éveken át politikusok, népdemokrata újságírók, önigazolók és „ellenállók“ kedvelt témája volt a magyar harcos gyalázása, az anti-bolsevista harc értelmének, céljának kétségbe vonása. Nem először már, de a Hadak Útján e számában is talál az olvasó néhány dokumentációs adatot a magyar hősiességről, az ejtőernyős leventékről, akik a mármár elveszettnek látszó háború utolsó hónapjaiban behívó nélkül, önként tolongtak a pápai repülőtéren. A tisztek vérző szívvel és apai szeretettel küldték el ezeket a fiúkat, akik még alul voltak a korhatáron és gyengéknek látszottak a szolgálatra. És most olvastuk a Hungáriában vitéz Lónyay László remek írását, a pesti nőkről. Lányokról, asszonyokról, akik 1944 karácsonyán vállukra vették a fegyvert, vassisakot öltöttek szőke, vagy barna fürtös fejükre, tüzet oltottak, beteget ápoltak a Vár pincéiben, lóhúsért, vagy vízért álltak sorban a bolsevista aknák viharában s meghaltak uj hősnők, uj Dobó Katicák, vagy Lórántffy Zsuzsánnákként a haza szabadságáért. Egykor talán köteteket fognak írni a katonaiskolák gyermekhőseiről, akik kiszöktek a frontra, elvéreztek Budavár romjai között és a munkásokról, akik Csepel, Soroksár alatt civil ruhában, rongyosan, véresen védték az otthont, az asszonyaik becsületét a betörő barbárral szemben. Ez volt a magyarság utolsó, nagy népszavazása a bolsevizmus ellen. Hősök, katonák és polgárok, — parasztok és munkások, gyermekek és asszonyok nagy és szent plebiscituma! Nem szavazócédulákkal és legkevésbbé politikával, hanem élettel és vérrel — a független, szabad Magyarországért. A vörös és félvörös propaganda nagyon jól tudta, hogy mit csinál, amikor nemcsak bitófára húzta a hősöket, hanem a Nyugaton úgy tüntette fel a magyarság bolsevista-ellenes harcát, mint valamely párt érdemét, vagy bűnét. Azokban a zavaros időkben talán még Nyugaton is csak azt a bélyegzőt látták, amelyet a Kreml ördögi hírverése ütött egy hős nép homlokára. Ma azonban, amikor a szabad nemzetek már egyre világosabban látnak, nincs időnk rá, hogy megvárjuk az új „korhadt fakeresztek“-et a gyerek, asszony-hősökről kényelmesebb korban megírandó köteteket. Oda kell vinni minden ilyen dokumentumot nemcsak a meggyávult, olykor közömbössé vált emigrációs közvélemény, hanem a világ nyilvánossága elé is. Ha egy mondat, ha egy szerény kis füzet, ha csak egy vékony kis füzetecske! De minden magyar vércsepp, amely a bolsevista-ellenes háborúban elhullott, ma már gyémánt vagy tűzvörös opál a jövendő kincses kamrájában. Egyben riasztó jel Nyugatnak. Mert íme volt egy nép, amely a kollektív hősiesség nagyszerű példáival bizonyította be, hogy a bolsevizmussal szemben nincs más választás, mint: szabadság, vagy harc, élet, vagy halál. És ez az ifjúság, amely utolsó pillanatban oda tódult a zászlók alá, amely a nyugati határig harcolt, vérzett, azok a pesti nők, akik a barikádokon, vagy a felgyújtott paloták tüzében haltak meg, egy szabadon élni akaró nemzet ösztönös és tudatos megérzésének voltak kifejezői. A kiomlott vért és könnyet senki sem akarhatja „propagandára“ felhasználni, de elérkezett az ideje, hogy ennek a hősiességnek dokumentálásában, Nyugat előtti megismertetésében részt vegyen minden magyar. Elsősorban azoktól várnánk ezt akiknek hatalmas anyagi eszközök állanak rendelkezésükre és akik — talán magyar szívük ellenére — a csüggesztő, gyáva, félvérös propaganda jelszavát szajkózzák hazafelé, vagy akik még mindig a múltat, még mindig a magyar hőst gyalázzák és nem veszik észre, hogy ma már a fegyverbe öltöző Nyugaton is egyre vonzóbbak a magyar hősiesség megnyilatkozásai. S várnánk természetesen az íróktól és az angol, francia, vagy német nyelvű nagy regényt, a drámát, amely Nyugat elé robbantja a magyar hős tragédiáját, egy nép könnyes, véres, meggyalázott és mégis új fénybe ragyogó dicsőségét. Mert egyszer jönni fog a nap, amikor nem a diplomaták, politikusok, hanem ezek az ejtőernyős leventék, hős halott rohamtüzérek, rohamsisakos pesti Dobó Katicák lesznek a mi követeink egy új békekonferencia előtt. Az ő példájuk fogja elmondani az Apponyi Albert ékes szólásánál hangosabban, hogy ez a nép Nyugatot is védte a Kárpátok szikláin, Budapest leomló házai között. Az ő vérük lesz a dicsőséges váltság, amelyet az otthoni elnyomottak joggal nyújthatnak át szabadulásukért. A levente-fiúk, a katonák, az édesanyák és a halál ifjú arái, a pesti nők, a fakeresztek és a doni temetők fognak szólani akkor. A deportált hősök, a börtönök lakói, az otthoni ellenállás néma harcosai fognak akkor beszélni s csak ők mondhatják el a hősiesség, az omlott vér és nem múló dicsőség jogján ennek a Napnyugatnak s a világ bíróinak. Az antibolsevista hősök népének adjátok meg, ami illeti: Békét, de szabadságot is! D. K. 3