Hadak Útján, 1956 (8. évfolyam, 81-90. szám)
1956-01-01 / 81. szám
Új év a világpolitikában Új esztendő a csillagjósok és a politikai horoszkóp-készítők szezonja. Sajnos a fölöttünk elmúlt évben nemcsak e szakmák buktak meg, hanem sok tekintetben nem váltak valóra népek, sőt államférfiak reményei sem. A jóslás mindig is háládatlan mesterség volt, újabban azonban azzá látszik válni még a józan következtetés is. Ennek egyszerű oka az, hogy a szovjet taktika teljes mértékben megzavarta a népek közvéleményét, próbára tette a politikusok logikai képességeit és feje tetejére állította mindazt, ami eddig a politikai élet területén természetes, vagy kiszámítható volt. Ennek az állandóan folyó szovjet „zavaró repülésnek“ köszönhető, hogy a most elmúlt esztendő a Nyugat számára sajnálatosan negatív eredményekkel végződött. Azz-egzisztencia és a mosolygó háború időzített virágcsokrai és a mesterségesen felkorbácsolt optimizmus, a békés megegyezés viharos reménye után jött a második genfi konferencia merev ,,nyer"je és csüggedt kiábrándulása, jöttek a marokkói zavarok, az izraeli határincidensek, az egyiptomi szovjet fegyverszállítások, legvégül pedig Kruscsev és Bulgania indiai látogatása. Ez az utóbbi pont, amely végleg összekuszálta a politikai sakk-játékosok összes partijait. Mert ha a Szovjetunió valóban őszintén csinálta a ko-egzisztencialista béke-offenzívát, miért árulta el ilyen nyíltan, hogy mégsem mondott le világforradalmi terveiről? Ha pedig csupán semlegességet óhajt, miért kellett ilyen nyíltan beavatkozni az indiai ügyekbe s miért kellett végleg megriasztani a koegzisztenciára nagyon is hajlamos angol közvéleményt? A legvalószínűbbnek mégis az a feltevés látszik, hogy a Szovjetunió éppen ezzel a szellemi Bábel-építéssel akar közelebb jutni soha fel nem adott céljaihoz. Egyfelől elhitetni Ázsia színes népeivel, hogy a Szovjet nem akar gyarmatosítani, hogy így minden koloniális imperializmusnál súlyosabb kizsákmányoltságban tarthassa a vasfüggöny mögötti népeket. Másfelől megnyugtatni a Nyugatot, hogy ők hajlandók a békés együttélésre, de ugyanakkor a nacionalizmusok álarcában előretörve örök nyugtalanságot kelteni ott, ahol lehet. A nyugati világ közvéleménye pedig nem szeret szembenézni a kellemetlen tényekkel, se egységes elhatározásra jutni. Káoszt, zűrzavart teremteni szellemi síkon! —ez ma a szovjet politika politika legfőbb célja. Csak ezzel magyarázható a békebeszédek után következő H-bomba robbantási kísérletek, a ko-egzisztenciára következő burkolt háborús fenyegetések, az ünnepélyes ígéretek s ugyanazoknak az ígéreteknek legalább ugyanilyen nyilvános megszegése, a zsarolási kísérletek mint az például a német hadifoglyok esetében is történt. „Csalódásból csalódásba fogjuk vonszolni az emberiséget“ — hirdette az 1896-os titkos odesszai bolseviki programm. A vasfüggöny mögötti népeknek, — mondják Moszkvában, csalódniok kell a Nyugatban, amely nem állott elég erélyesen Genfben az ő oldalukon. A nyugatiaknak csalódniok kell abban, hogy Kelet őszintén akarja a békét és a kiábrándultaknak, a felébredteknek nem a Szovjetuniót, hanem saját államférfiaikat kell okolni a csődért. Sajnos, azért már megszoktuk, hogy — miért, miért nem, — a Nyugat még mindig nem tanult eleget és olykor még mindig mesterien vonja le az ellenkező konzekvenciát. A német újraegyesítés bukását, az indiai szovjet tüntetést, a cyprusi, marokkói zavargásokat, az egyiptomi fegyverszállításokat nem követte az a világfelháborodás, amelyre számítani lehetett volna. A Szovjetunió nagyon jól tudja, hogy egyfelől H-bombát robbantani, másfelől békét prédikálni, gyarmatosítani a vasfüggöny mögött és antikolonializmust hirdetni Afrikában, vagy Indiában, nyomorban tartani a leigázott népeket és segélyprogramokat ajánlani fel az elmaradt nemzeteknek, nagyon is egyszerű természetes dolgok, mert Nyugatnak nincs egységes világnézete, amelyet szembeállíthatott volna a bolseviki káosszal, az orosz nihilizmussal és a krmeli machhiavelizmussal. Mindezenfelül a szovjetek nagyon jól tudják, hogy a elnökválasztási kampány megindulása gyakorlatilag egy évi türelmi időt jelent számukra, legalább is amerikai viszonylatban. Az új elnök hivatalba lépéséig, tehát 1957 január elsejéig az Egyesült Államok több szempontból csak félkarú óriás, amelyet mindenekelőtt a belpolitika esélyei, a pártok hatalmi törekvései érdekelnek. Anglia népét és választóit pillanatnyilag az árak, munkabérek kérdése, a külkereskedelmi mérleg ingadozása jobban érdekli, mint a burmai, indiai, vagy afganisztáni események. Franciaország, egy pártjából kizárt miniszterelnökkel az élen, új parlamenti választások és ismeretlen jövendő előtt áll. Németországban a hangulat nyomott a még ki tudja meddig tartó megosztottság miatt, hova.