Hadak Útján, 1957 (9. évfolyam, 92-103. szám)

1957-05-01 / 97. szám

A bolsevizmus elleni küzdelem hőseit a vasfüggönyön túl meggyalázták, ideát pedig a világ értetlenül néz rájuk és nem is szereti, ha emlékeztetik arra, hogy az ő áldo­zatuk nélkül a mai felismerésekhez talán el sem jutott volna. Van ebben a magatar­tásban valami önvád, a tévedések bevallását még ma is időszerűtlennek gondoló szé­gyenkezés is? Lehet. — De mindebben nemcsak a magunk panasza sír fel és nemcsak azoké a népeké, akik a szabad világ tűrése mellett kerültek szovjet rabságba, amelyek már évtizedekkel ezelőtt felismerték, hogy mi a kommunizmus igazi célja. A félmeg­oldások, megalkuvások és elszalasztott alkalmak számos életáldozat értelmét húzták át, tették kérdésessé azóta is, hogy a nyugati világ nagy nemzetei maguk is szembekerültek a bolsevista hatalommal, mint Koreában, vagy Indokínában. Gondol ezekre néha a szabad világ? — Sztálin „csak" ötvenezer „háborús bűnös" fejét kérte Jaltában, de gondol-e arra a Nyugat, hogy végeredményben millió és millió életet nyeltek el a szovjet rabszogatáborok a szabad világ szeme láttára. És ma nem ugyanez folyik a ma­gyar szabadság harcosaival? Ez a közömbösség mintha a magát humanistának valló modern kornak a kollektív ítélete lenne a hősi áldozatvállalás szelleme felett.. . Mert a nyugati tömeg amely élvezni akarja az életet, az a nyugati intellektualizmus, mely szinte tudatosan és mesterségesen szintez lefelé minden egyéni kiválóságot, minden személyi kezdeményezést, minden hősiességet s a „militarizmust" átkozva lassan meg­veti, de legalább is kényelmetlennek tartja azokat, akik bávó bárányként nem akarnak a szovjet vérmedve mancsába kerülni! A szabadságról beszélnek ugyan, de aki komo­lyan veszi a „szabadság, vagy halál" ősi jelszavát, az legalább is „háborús uszítónak" tűnik fel. Aki kész életet áldozni azokért az ideálokért, demokráciáért, emberi jogok­ért, nemzeti függetlenségért, az békebontó, veszedelmes csendháborító. Ugyanekkor azonban túl a vasfüggönyön, de legalább is a Szovjetunióban igyekez­nek kifejleszteni egy hamis feltételezésekből kiindított hősiességet. Ott a „Nagy Hon­védő Háború"-k hazug meséit íratják. Ott égre emelik a párt­hősiességet. Ott nem isme­rik a katonai szolgálat megtagadásának, az állam elárulásának lehetőségét. Itt széplelkű intellektüelek még foglalkoznak az árulás és gyávaság magasztalásával, de odaát egy gyilkos államrend minden akasztófája, vasökle és minden propagandája gondoskodik arról, hogy ápolja, őrizze, megtartassa és fejlessze az úgynevezett „szovjet­ hősiességet". Az emberiség válsága nem abban mutatkozik, hogy ideát és odaát egyaránt készen állanak a H-bombák és az atomrakéták. A veszély nagysága ott válik mérhetetlenné, mikor amott látjuk a vas erőszak fegyelmét, a hamis ideálokra épített, de mégis csak valamiféle „szovjet­ hősiességet", emitt pedig a lelkileg lefegyverzettek gyáva nem­törő­­dömségét. Ideát a jó, az örök emberi eszmények mellé sem állhat oda az egykori Európa hősiessége, lelki nagysága, anélkül, hogy ki ne gúnyolnák. S ez a nyugati lelki vá­kuum, a rock'n-rollozó ifjúság felelőtlen gondtalansága, neveletlensége, eszménynélkü­lisége nagyobb veszély ma, mint bármiféle atombomba. Mert ezen keresztül az atom­halálnál lényegesen rosszabb szovjet-szolgaság és szovjet­ fölény nyomul előre. Meg­gyalázza, vagy elfeledteti a még élő hősöket, kiradírozza a lelkekből az európai nagy­ság dicsőséges emlékeit. S egy napon — atombomba nélkül is — itt állhat a diadalma­san vigy­orgó szovjet­ halál, hogy megfojtsa azt a hamis jólétet, hazug gondtalanságot és tömeg­felelőtlenséget, szellemi destrukciót és államférfiúi tutyimutyiságot. Most, mikor mélységes hódolattal emlékezünk a hon- és Európa-védő magyar harcok, a meg nem szün­t és meg nem szűnő nemzeti szabadságküzdelmek magyar hősi halot­­taira, mi még csak virágot se vihetünk nekik. De az október 23-ra következett hősök napja most nem is virágra kötelez, hanem sokkal inkább a számonkérésre, melyhez .—• ha valakinek, hát úgy nekünk — magyaroknak meg van minden jogunk! Ezer év harcai, a budapesti aszfalton kiontott munkásvér és — óh jaj! — magyar gyermekvér jogán kérdezzük: Meddig még, te büszke és felelőtlen Napnyugat? Meddig hiszed még, hogy a vért meg lehet váltani szeretetadományokkal, a szabadságot pedig szavakkal? Meddig hiszed még, hogy a hősök szellemét pótolni tudja a kivándorlási útlevél és az Egyesült Nemzetek oly sok szép ígérete? Meddig hiszik még államférfiak, katonák, poli­tikusok, hogy „biztonság" van ott, ahol nincs halálraszánt ifjúság, hogy egyensúly van ott, ahol nincs kiegyensúlyozott lélek és haza, otthon, béke lehet ott, ahol sem lélek sem fegver nincs a béke, szabadság megvédésre és minden zsarnokság elpusztítására? A májusi egek fényességéből tíz magyar évszázad hősi halottainak szeme kérdőn és vádolan tekint erre a Nyugatra. S az elfelejtett, árva magyarok nincsenek egyedül. Mellettük ott állnak a világ minden népének szabadságért halt hősei, minden nép fiai! Hősi temetők egyforma keresztjei, vagy fejfái, a Kerepesi úti hősi temető gyermeksir­­jainak virágtalan kis halmai s egy láthatatlan égi hadsereg szellemszava suttog, vádol, belekiáltja a világ éjszakájába: Mentsétek meg a lelkeiteket! Adjátok vissza a népek szabadságát! Adjátok vissza a hitet, hogy­­ nem haltunk hiába! 2

Next