Hadak Útján, 1961 (13. évfolyam, 140-150. szám)
1961-01-01 / 140-141. szám
Karácsony Európában A Rózsadomb felett világítottak a fényes karácsonyi csillagok. Erzsébet azon fáradozott, hogy meggyújtsa a kis karácsonyfát, amelyet a kertből vágott ki. Pici, színes gyertya még akadt rá a tavalyiból. Az erdélyi és a kárpátaljai fenyőt azonban már elhordta a nagy vihar. Még fel sem lángolt az első gyertya, már viharzott az előszoba-csengő. A puli csaholva rohant az ajtóig. Kint a hideg téli estében egy lódenkabátos férfi állt, s mikor Erzsébet kinyitotta a kék, légvédelmi papírral elsötétített ajtót, lihegve súgta: — Bocsásson be! A nyomomban vannak. Az asszony beeresztette az idegent, s csak azután sikoltott egy kicsit: Oszkár! Mit keres itt nálam? — Menedéket! — hangzott a válasz. — Remélem, nem szolgáltat ki amazoknak. — Semmiesetre sem. Csak nem tudom nem lesz-e kellemetlen a vendégem. Német százados. Nem az SS-től. A Wehrmachttól. — Meglátjuk! — mondta a karvalyarcú jövevény és lehúzta magáról a vizes lódenkabátot. — Ide jutottunk, Erzsébet! — mondta szemrehányóan. A fiatalasszony kitárta az ebédlő ajtaját , — Jöjjön nyugodtan. A házamban mindenki biztonságáért én vagyok felelős. A karácsonyfa mögötti díványról egy fiatal férfi emelkedett fel. Táboriszürke katonaruha födte magas nyúlánk alakját. — Kurt Schuster! — nyújtotta a kezét. Erzsébet mosolygott. — Különös találkozás, ugyebár? De az urak ne csodálkozzanak. A karácsonyi meglepetéseknek még nincs végük. A mellékszobában még ketten várják a karácsonyi agyajtást. — Győző, kérlek ... Az ajtó kinyílt. Előbb egy furcsa civilruhába öltözött szögletes férfi lépett ki rajta. Aztán egy őszfejű honvédszázados, Erzsébet férje. — Az ifjú asszony kissé elmosolyodott, aztán szemében megcsillant a könny, mikor felnézett a karácsonyfára, a lobogó gyertyákra, a régi csillogókra és csillagszórókra. Ha megengedik, — mondta angolul, — bemutatom az urakat. Mert valahogy úgy tűnik fel, hogy egy kis Európa találkozik a karácsonyfám alatt. Ez itt Mac Ginley, angol repülő főhadnagy. Lelőtték. Megszökött. Augusztus óta bujtatom. Maga Kurt, kedves jóbarát, most fogjon kezet az ellenségével. Itt, énnálam nincsenek ellenségek. Ő pedig, mutatott a karvalyarcú új vendégre, régi ellenfél, talán már ellenség. Aztán hirtelen felvillant a szeme. — Ő pedig az uram. Magyar királyi honvéd százados. Éppen kétnapi szabadságon. — Egy pillanatig csend volt a kis szalonban, majd ismét Erzsébet folytatta. — Különös ugye, ez az európai karácsony? Talán úgy is mondhatnám, ez az utolsó karácsony Európában? Valahonnan a távolból ágyúdörgés hangját hozta a kora esti szél. Az égen nem az angyalok éneke hangzott, hanem a repülőgépek motorzúgása. Csak a Budapest I. dalolta a kórust: Mennyből az angyal lejött hozzátok! Pásztorok! Pásztorok! Kurt kezdte halkan, csendesen az európai melancholiát: — Ja! Most Münchenben is felhangzik a dal. A Theatiner-kirekében éneklik az én kórusom tagjai. Az egykori karmester ma katonaruhát visel, meglehet, sokan azt hiszik róla, hogy el is esett már valahol a Visztula-kanyarban. De azért az ének zeng tovább: Stille Nacht, heilige Nacht. Zeng akkor is, ha Mr. Mac Ginley századának repülőgépei véletlenül eltalálták volna a Theatinerkirchét. Az angol idegesen megmozdult a székén. Kemény, szíjjal arcát valami furcsa grimasz torzította el: — És Önök, a nácik talán nem bombázták Cityt, a Westministert, avval az átkozott V-2- vel? Nem bombázták-e szét Coventryt? — Coventry hadicélpont volt. Repülőgépgyár. De a müncheni Pinakotéka: Európa, — válaszolta a német. A Führer különben is... — Hát látja, szakította félbe az angol. — éppen erről van szó. Goethe, Beetholven, Schiller, ez Európa volt, de az önök Führerje... ... A konzentrációs lágerek! — vetette közbe Berend Oszkár. — Én nem is értem, hogy a magyarok hogyan, miért harcoltak ezen az oldalon. — És Sztálin? — kérdezte a magyar százados. — Ez az önök szövetségese, Shakespeare és Byron Angliájáé. Főhadnagy úr, én jártam a keleti fronton. Én láttam a bezárt templomokat, a lerongyolt, elállatiasult népet, a diktatúra véres ördögét. Mi ezért harcoltunk ... — Az életünkért! — egészítette ki Erzsébet. — Igen, mi magyarok különös nép vagyunk. Soha sem tudtunk jó politikát csinálni, de volt valami csodálatos hatodik érzékünk. Mi mindig éreztük, hogy honnan közelít a nemzethalál. Sok mindent láttunk romantikusan, rapszodikusan. Fejünkkel vertük a menyezet-gerendát, ha húzta a cigány, de a halálfélelemnek ezt az érzését a török világ óta hordja tudata alatt a nemzet. A magyar életben, politikában ez volt az egyetlen realitás. És hallja csak, már Budapest alatt üvölt a szibériai farkas. Kividről az aknatűz zaja dörömbölt az égen és az ablakokon. 3