Hadak Útján, 1970 (22. évfolyam, 247-258. szám)
1970-06-01 / 253. szám
erősebben érvényesült a hilzterii német hegemónia. A kis államokra felosztott, mindenkivel szemben hizalmatlann Délkelet-Európa ezzel a hatalmi törekvéssel nem tudott szembeszállni. A tanulság tehétaz, hogy nem lehet a mindent vagy semmit elvére helyezkedni, nem lehet vélt vagy valódi, de önös érdekeiket másokra való tekintet nélkül érvényesíteni, mint ahogy nem lehet súlyos ár fizetése nélkül idegentől ajándékot elfogadni. Szabadságban, biztonságban és megelégedettségben csak akkor élhet egy nemzet, ha szomszédai is szabadok, biztonságiban érzik magukat és megelégedettek. A negyvenes években mindenki azt remélte Délkelet-Európában, hogy a hitleri birodalom akkor már sejtett, vagy előrelátható bukása után a nyugati demokratikus hatalmak, okulva a múlt tanulságain, valóban revideálják az általuk elkövetett rendezési hibákat és felajánlják jószolgálataikat az érdekelt felek közöttiszabad és észszerű megegyezéshez. De 1946 csak még súlyosabb formában ismételte meg 1920 hibáit, és az egész területeit átengedte a Szovjetuniónak, más szavakkal a vígbolsevizmusnak. Trianon második tanulsága tehát az, hogy par excellence politikai természetű problémákat nem lehet pusztán hatomai szempontoknak alárendelni, minit az Roosevelt elnök tette a hitleri katonai hatalom megsemmisítése érdekében Teheránban és Yaltában. Ugyanúgy nem, mintáthogy nem lehet tisztán katonai feladatokat is politikai szempontoknak alávetni, mint az ma Távolikeleten, történik. A következő tanulság Trianon előzményeivel, kapcsolatos. A császári Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának okai rendkívül összetettek és mélyen a múltban gyökereznek. Ami történt, az lényegében és valójában az, hogy az Amerika segítsségével végül isgyőztes Entente-Hauslinik mindenképpen el akarták pusztítani a német katonai és gazdasági potenciált, amit a „porosz miillitiarizmus“ megsemmisítésének jelszavával lepleztek. Ezért kellett szétverni a német császári birodalom természetes szövetségesét, a Monarchiát is. De súlyos történelmi tévedés az állítás, hogy a Monarchia és benne Magyarország feldarabolásának valódi oka a nemzetiségek elnyomása és elégedetlensége lett volna. Ehhez csak annyit lehet hozzátenni, hogy a nemzetiségi kérdés amúlt századbeli és ma is érvényes elvek és jogszabályok alapján megoldhatatlan. Mandaddig, almiig expanzív nacionalizmus és központosított polgári demokrácia létezik a nemzetiségek szükségképpen elnyomottaknak fogják érezni maguikat, bármilyen liberális és toleráns is legyen a nemzetállam amelyben élnek. A Monarchia és k különösképpen Magyarország liberális jogállam volt. Ezt legalkeseredettebb ellenfelei is elismerik. A nemzetiségek 1918-ig pusztán alkotmányjogi harcot folytattak, amelynek végcélja az önkormányzat elérése volt. Az ekkor fennálló államrendben azonban nem volt helye az autonómiának. Bizonyos, hogy a magyarság sok hibát követett el a nemzetiségekkel szemben. De bizonyos az is, hogy az individuális jogokon nyugvó 1867 évi nemzetiségi törvény Európa egyik legliberálisabb jogalkotása volt. És bizonyos azis, hogy mindenféle vélt vagy valódi diszkrimináció ellenére a magyarországi nemzetiségek a magyarság rovására és a magyarság segítségével gyarapodtak, gazdagodtak és művelődtek. A fő vád a „magyarosítás“ volt, de ha megnézzük a statisztikákat, akkor kiviláglik, hogy lényegesen több magyar aisszimilálódott a nemzetiségekhez, mint amennyi nemzetiségi ember elmagyarosodott. A változás idején ezek javarésze is disszmilált. És végül bizonyos és vitathatatlan az is, hogy néhány cseh kötelék kivételével a nemzetiségi ezredek mindvégig becsülettel harcoltak, ahogy akkoriban mondták: a hazáért és a királyért. A végső és a mali európai helyzetre is vonatkozó tanulság Trianon előzményeivel kapcsolatbanaz, hogy kríziseket nem lehet ideálokkal fmlagoldani. A Monarchia 1918-ban valóban kritikus helyzetbe került. A kommunista propaganda egyfelől, a wilsooi pontok másfelől a háborúba belefáradt tömegek számára olyan helyzetet teremtett, hogy azok minden áron a háború befejezését akarták. Ez emberileg érthető volt. .De nem volt érthető politika viláig. 1918 végén Magyarország területén egyetlen ellenséges katona nem állít. Az ellenfél is fáradt volt. A magyar honvédség kétségtelenül megelégelte, hogy igen gyakran diszkriminált helyzetben küzdjön a császárért és nem a királyért. De minden körülmények között tovább harcolt volna az ország integritásáért és egybecsületes békéért. A haditörténelem bizonyságtétele szerint, messzemenően meg volt a lehetősége annak, hogy Magyarország fegyveresen védje meg határait. Ez volt az akkori idők realitása. Ehelyett az októberi őszirózsás forradalom kormánya szép jelszavak jegyében feloszlatta a hadsereget és prédául dobtaaz országot. Hat hónap múlva a kommunisták kerültek uralomra. Hat hónapbátor idealizmusa,gyengesége és irrealitása szétrombolta Magyarországot és a Dunamademoét. Bár tanulna mindebből a mai világ. 1