Hadak Útján, 1970 (22. évfolyam, 247-258. szám)
1970-06-01 / 253. szám
A női írókat Megyery Ella, Kisókai Erzsébet és Tassonyi Piroskaképviselte. Az utóbbi az ismeretlenségből jött és 'tűnt el 'hamarosan ugyanott. Az elnöki tisztet Várady Imre, a bolognai egyetem nagynevű professzora töltötte be. Meleg bariton hangjával, szívélyes mosolyával azokra ahajdani urakra -emlékeztetett, akik valamikor a visszahozhatatlanul szép magyar élet kúriáinak ampbitusáról léptek elém. Emigrációs irodalmunk irányt mutató bírája, aki jó kertészként ápol és nyeseget. Nem vezér, mégis sereg követi. Véleményét, segítségét kérő fiatalok zarándokhelye volt bolognai otthona. — Figyelem! — kiáltott valaki a hosszú, széles tárgyalóasztal végén. — Kapcsoljuk a stúdiót. A következő pillanattól, otthon se hallják, amit itt mondok. A zsibongás elült, a szemekben az esemény jelentőségének tudata fénylett. Hontalan magyar írók tesznek vallomást a rádión át arról, hogy érdemes-e magyar írónak maradni a hontalanságban. — Barátaim! — kondult a csöndbe ünnepélyesen Várady hangja, az emigráció magyar íróira váró feladatokról adva tömör útmutatást. Ez volt a nyitány. A hontalan írók kongresszusa elkezdte működését. — Nagy alkotásra erőt csak ihlet adhat — mondta ugyancsak Várady, az irodalmi est műsorát bevezető beszédében. Utána Megyery Ella olvasta fel „Hallgatás“ című írását. — A menekült — mondta halk sóhajjal — res nullius, eldobott tárgy, akit kisvárosi sivatagba sodort a nagy futás. Az orvosát idézte, de az annak tulajdonított szavakkal önmagáról tett vallomást. Saját nosztalgikus érzéseit szólaltatta meg világjáró évek emlékeibe nézve vissza: — Talán a breton partok zöld szikláit hozza az emlékezés, talán Norderney szigetének sirályokkal pettyesett strandját, ahol óriás szódásüvegként fröcsköl szét a hullámverés. Valamikor sokait és szenvedélyesen utazott, nevét ismerte, távoli világrészekről, fejedelmekkel, hírességekkel folytatott beszélgetéseiről szóló beszámolóit olvasta az egész ország. A szerényeit igénytelenségével vette tudomásul, talán mert valamikor bőven volt része ünnepeltetésben, hogy feléje irányult a legkevesebb érdeklődés. Rikító színekből válogatott, bizarr öltözékét meg is mosolyogták. Nem bánta. Már csak emlékek fűzték a való világhoz, eldobott tárgyként tengődött a Bad Aibling-i sivatagban, ahol négy évig élt még büszke szegénységben. A rue l’Arbre Bénit kiskocsmájában borozgató szümpoziont tartottak esténkül a kongresszus öregei. Asztalul szolgáló hordó körül üldögéltek kisebb hordókon. Az angolosan nyurga és angolosan szűkszavú Macartney Elemér jódohányú makrapipából fújta az illatos füstöt. Oly hirtelen toppant „kedves magyarjai” közé, hogy elfelejtett zsilettet, szappant tenni parányi útitáskájába, de magával hozta és az egyik előadóesten felolvasta „magyarokról angol szemmel“ írott érdekes cikkét. „Az úgynevezett békekonferenciáknál — írta cikkében — a mi küldötteink nem szóltak bele Magyarország sorsába, csak egyenesen ráhagyták az oroszokra, hogy rendezzék, amint nekik tetszik. Sztálin pedig azt csinálta, amit Bence mondott... Nem akarom megtámadni saját kormányomat, de megvédeni sem akarom“. Ihletben, tüzes vallomástételekben, tervekben, elhatározásokban gazdag ülések tizedik napján véget ért a kongresszus. Az írók szétröppentek, de két év múlva ismét egymásra találtak, Riimininiban. Emásodik találkozót is Déri Béla szervezte meg és ő teremtette elő a pénzt, hogy az írók Riminibe utazhassanak és tíz napot tölthessenek a tengerparti barátságosszállodában, amelynek oromzatán magyar zászló lengett az írók ottléte alatt. Az olasz sajtó helyszíni tudósítást közölt tanácskozásaikról. A brüsszeli enhatározásokat kellett volna megvalósítaniuk. Elsősorban egy szépirodalmi szenne létesítését. Történtek is nagylelkű felajánlások, az áldozatkészség épületes fogadkozásai hangzottak el, de nem volt meg a teljesítés lehetősége, akár Mikszáthnak a sárosalakziról szóló novellájában. Mindössze az Irodalmi Almanach és Kalendárium valósult meg, amelyekkel Déri Béla állított emléket a két találkozónak. Néhány év múlva, amikor ismét elkerültem Brüsszelbe, Dóri Béla megszólaltatta a kongresszuselső ülésének lefolyását megörökítő hangszalagot. Olyan volt ez, mintha egykriptamélyéből kiáltott volna fel a múlt. Hallottam ismét az elnöki nyitányt és hallottam Ádám György főlelkész fohászát annak a küldetésnek sikeréért, amely kulturális meg lelki értékek megmentését bízta az emigráció íróira. Simka István verssorát idézte az íróról: — Felőle az rendeltetett, hogy vihar fújja meg a száját. A vihar nem múlt el, de az otthoni írók száját hiába fújja meg a vihar. Hallgatniuk kell megalkuvóan, vagy száraz ágon hallgató alakkal, csüggetegen. Nem panaszolhatnak, nem bírálhatnak, nem vádolhatnak. Sem a nemzet, sem a világ elé neontarthatnak olyan túlerőt, amely a nemzet igazi arcát tükrözi, írhatnak remekműveket, de parancsolt elhallgatás csonkítja és hamisítja pártossá azokat. Magyarországon az író nem írhatja meg azt, amit lát, Magyarországon az írónak csak azt lehet és kell is megírnia, amit a rendszer akar láttatni. 4