Hadak Útján, 1971 (23. évfolyam, 258-280. szám)
1971-01-01 / 258-259. szám
t. Negyedszázada hányódik idegen népek tengerén a magyar emigrációs bárka, de vitorlájából mindmáig sem tudták kifogni a szelet. A történelem gondoskodott és egyre arról gondoskodik, miként legutóbb Debreceniben, hogy e bárka útján ne álljon be szélcsend. És célt sem téveszthet e bárka, amíg követi az irányt, amelyet drámai történések jelöltek ki 45-ben, majd 56-ban. Az írókat sok minden választja el egymástól, de közös bennük a nyugati kultúrához, az Európába való ezeréves tartozás tudata és e tudattal a vágy; kivárni a történelem kedvező fordulatát, amikor a szovjet despotizmus bilincseiből szabaduló ország visszakerül a szabad népek európai közösségébe és a népakaraton alapuló demokrácia államrendjébe. A Nyugatom élő magyarok közönnyel fogadhatnák honfitársaik debreceni kilengését, ha az csupán a magyar emigráció bomlasztására és nem arra irányulna főként, hogy az emigráció sarjait, a jövőt szolgáltassa ki a rendszernek. Ha elérhetnék céljukat, akkor valóban és mindörökre kifogták a szedet az emigrációs vitorlából, akkor a tízmillió magyar védtelen prédája mai urainak, akkor nincs messze az idő, amellyel megnyílik a költő által látott sír, amelyben egy nemzet süllyed el. A konferencia résztvevői, otthoniak és Nyugatról érkezettek, a tervezett megoldások megvitatásánál olyan módon nyilatkoztak, mintha megszűnt volna minden elvi és érzelmi ellentét a nyugati magyarok és hazánk zsarnokai között, mintha többé semmi akadálya sem lenne annak, hogy amit együttesen határoztak el Debrecenben, azt meg is valósíthatják majd Nyugaton. Az otthoniak úgy fogadták a nyugati résztvevőket, mintha azok illetékesek lennének az egész magyar emigráció nevében nyilatkozni, és emezek is úgy tettek, mintha az emigráció többségétől kapott felhatalmazásuk lenne. A buffaloi magyar tanárt ,,örömmel lepte meg a hazai polarizáció és demokratizálódás“. Majd így folytatta: „A mai magyar kormányzat őszinte lépéseket tesz a magyar kultúra fenntartásáért és nem fűz hozzá politikai feltételeket — ezt a tényt itt is akceptálni kell“. Feledte, hogy a kultúraterjesztés fejében mindössze kommunista szellemben írott tankönyvekkel akarják elárasztani az emigráció ifjúságát. Ez valóban nem feltétel, hanem követelmény, amelyet a magyar emigrációnak vissza kell utasítania. Nincs jogunk kétségbe vonni, hogy a magyar nyelv szeretete és magtartásának a szándéka, a nyugati szétszórtság összefogása nem oly őszinte és hátsó gondolat nélküli, miként a konferencia tagjainak nagy része, nyugati neves nyelvészek, publicisták is hangoztatták nívós, szakszerű hozzászólásaikban, de messze vágtattak a politikai elfogulatlanságot mindkét részről hangoztatott magatartástól, amikor magyar realitásnak mondták azt, ami otthon van és azt is, hogy „vagy kapcsolatban maradunk a szocialista Magyarországgal vagy nem maradunk kapcsolatban Magyarországgal“. Helytállóbb és nyíltabb lett volna, ha a kapcsolat megmaradása helyett, miután az mindeddig nem volt, a kapcsolat felvételéről beszélt volna az idézett felszólaló. Lapidaris kijelentése ezért is téves, mert az a Magyarország, amelyről ő beszélt, nem azonos azzal a Magyarországgal, amely mindnyájunk Magyarországa azután is, amikor a felszólaló által méltatott mai már csak fájó emlék lesz. Az emigrációt mindmáig, és amíg nemzeti, mindvégig a tűz és víz ellentéte választja el a szocialistának nevezett, valójában diktatórikusan kormányzott mai Magyarországtól, s ha ezzel a mai Magyarországgal továbbra sem veszi fel kapcsolatát az emigráció, ezáltal nem szűnik meg az örök Magyarországgal való kapcsolata, amelyet a magyar nép milliói alkotnak, s amelyhez kitagadhatatlanul és elszakíthatatlanul tartozik az idegenbe üldözött magyarok százezreit magába foglaló emigráció is. Az pedig egyenesen kihívó, amit a szélesre nyitott inget, világos szövetű ruhát viselő, papi jellege minden külsőségét levető szerzetes mondott hanyagul eldőlve székén és pápaszeme alól indított ironikus mosollyal. Az első 56-os magyar emigráns katolikus pap, aki ellátogatott oda — nem is először,— ahonnan üldöztetés elől kényszerült menekülni és most a debreceni toborzó résztvevője lett. Szereplése várható visszhangjával számolva, azzal az elővágással akarta kivédeni az őt érő bírálatot, hogy e bírálatból hiányzik „a kellő felelősség, nem gondolnak arra, hogy a magyar nyelv ügyét csak Magyarországon szabad és lehet megvédeni“. Az nyilatkozott így, aki néhány éven át igazgatóként működhetett abban a gimnáziumban, amely a magyarnyelv megtartásának szent vágyából és a magyar emigránsok óriási áldozatkészségéből létesült Burg Kastlban. Érvelésében kitért a vallási életre is a vallásoktatást beszüntető, hitéletet, papokat üldöző kormányzat jelenlévő miniszterének bizonyára megelégedésére, arról oktatta ki az egyházakat, hogy a vallási életben a jövő útja a kapcsolatok keresése. Kikkel való kapcsolatoké? Azokkal, akik Szent István király ünneplésének záró akkordjaképpen papokat tartóztattak le? És miként történjék e kapcsolat keresése a rendszerrel kötött vatikáni megállapodások durva megszegése A debreceni toborzó