Hadak Útján, 1971 (23. évfolyam, 258-280. szám)

1971-01-01 / 258-259. szám

t. Negyedszázada hányódik idegen népek tengerén a magyar emigrációs bár­ka, de vitorlájából mindmáig sem tudták kifogni a szelet. A történelem gondoskodott és egyre arról gondoskodik, miként legutóbb Debre­ceniben, hogy e bár­ka útján ne álljon be szélcsend. És célt sem téveszthet e bárka, amíg követi az irányt, amelyet drámai tör­ténések jelöl­tek ki 45-ben, majd 56-ban. Az írókat sok minden választja el egymástól, de közös bennük a nyugati kultúrához, az Euró­pába való ezeréves tartozás tudata és e tu­dattal a vágy; kivárni a történelem kedvező fordulatát, amikor a szovjet­ despotizmus bi­lincseiből szabaduló ország visszakerül a szabad népek európai közösségébe és a nép­akaraton alapuló demokrácia államrendjébe. A Nyugatom élő magyarok közönnyel fo­gadhatnák honfitársaik debreceni kilengését, ha az csupán a magyar emigráció bomlasz­­tására és nem arra irányulna főként, hogy az emigráció sarjait, a jövőt szolgáltassa ki a rendszernek. Ha elérhetnék céljukat, akkor valóban és mindörökre kifogták a szedet az emigrációs vitorlából, akkor a tízmillió ma­gyar védtelen prédája mai urainak, akkor nincs messze az idő, amellyel megnyílik a költő által látott sír, amelyben egy nemzet süllyed el. A konferencia résztvevői, otthoniak és Nyu­gatról ér­kezettek, a tervezett megoldások meg­vitatásánál olyan módon nyilatkoztak, mintha megszűnt volna minden elvi és érzelmi ellen­tét a nyugati magyarok és hazánk zsarnokai között, mintha többé semmi akadálya sem lenne annak, hogy amit együttesen határoztak el Debrecenben, azt meg is valósíthatják majd Nyugaton. Az otthoniak úgy fogadták a nyugati részt­vevőket, mintha azok illetékesek lennének az egész magyar emigráció nevében nyilatkozni, és emezek is úgy tettek, mintha az emigráció többségétől kapott felhatalmazásuk lenne. A buffaloi magyar tanárt ,,örömmel lepte meg a hazai polarizáció és demokratizáló­dás“. Majd így folytatta: „A mai magyar kormányzat őszinte lépéseket tesz a magyar kultúra fenntartásáért és nem fűz hozzá po­litikai feltételeket — ezt a tényt itt is ak­ceptálni kell“. Feledte, hogy a kultúraterjesz­tés fejében mindössze kommunista szellem­ben írott tankönyvekkel akarják elárasztani az emigráció ifjúságát. Ez valóban nem fel­tétel, hanem követelmény, amelyet a magyar emigrációnak vissza kell utasítania. Nincs jogunk kétségbe vonni, hogy a ma­gyar nyelv szeretete és magtartásának a szándéka, a nyugati szétszórtság összefogása nem oly őszinte és hátsó gondolat nélküli, miként a konferencia tagjainak nagy része, nyugati neves nyelvészek, publicisták is han­goztatták nívós, szakszerű hozzászólásaikban, de messze vágtattak a politikai elfogulatlan­ságot mindkét részről hangoztatott magatar­tástól, amikor magyar realitásnak mondták azt, ami otthon van és azt is, hogy „vagy kapcsolatban maradunk a szocialista Magyar­­országgal vagy nem maradunk kapcsolatban Magyarországgal“. Helytállóbb és nyíltabb lett volna, ha a kapcsolat megmaradása helyett, miután az mindeddig nem volt, a kapcsolat felvételé­ről beszélt volna az idézett felszólaló. Lapi­daris kijelentése ezért is téves, mert az a Magyarország, amelyről ő beszélt, nem azo­nos azzal a Magyarországgal, amely mind­nyájunk Magyarországa azután is, amikor a felszólaló által méltatott mai már csak fájó emlék lesz. Az emigrációt mindmáig, és amíg nemzeti, mindvégig a tűz és víz ellentéte vá­lasztja el a szocialistának nevezett, valójá­ban diktatórikusan kormányzott mai Magyar­­országtól, s ha ezzel a ma­i Magyarországgal továbbra sem veszi fel kapcsolatát az emig­ráció, ezáltal nem szűnik meg az örök Ma­gyarországgal való kapcsolata, amelyet a magyar nép milliói alkotnak, s amelyhez kitagadhatatlanul és elszakíthatatlanu­l tarto­zik az idegenbe üldözött magyarok százez­reit magába foglaló emigráció is. Az pedig egyenesen kihívó, amit a széles­re nyitott inget, világos szövetű ruhát vise­lő, papi jellege minden külsőségét levető szerzetes mondott hanyagul eldőlve székén és pápaszeme alól indított ironikus mosollyal. Az első 56-os magyar emigráns katolikus pap, aki ellátogatott oda — nem is először,­­— ahonnan üldöztetés elől kényszerült me­nekülni és most a debreceni toborzó részt­vevője lett. Szereplése várható visszhangjá­val számolva, azzal az elővágással akarta ki­védeni az őt érő bírálatot, hogy e bírálatból hiányzik „a kellő felelősség, nem gondolnak arra, hogy a magyar nyelv ügyét csak Ma­­gyarországon szabad és lehet megvédeni“. Az nyilatkozott így, aki néhány éven át igazgatóként működhetett abban a gimná­ziumban, amely a magyar­­nyelv megtartásá­nak szent vágyából és a magyar emigránsok óriási áldozatkészségéből létesült Burg Kastl­­ban. Érvelésében kitért a vallási életre is a vallásoktatást beszüntető, hitéletet, papokat üldöző kormányzat jelenlévő miniszterének bizonyára megelégedésére, arról oktatta ki az egyházakat, hogy a vallási életben a jövő útja a kapcsolatok keresése. Kikkel való kapcsolatoké? Azokkal, akik Szent István ki­rály ünneplésének záró akkordjaképpen pa­pokat tartóztattak le? És miként történjék e kapcsolat keresése a rendszerrel kötött va­tikáni megállapodások durva megszegése A debreceni toborzó

Next