Hadak Útján, 1972 (24. évfolyam, 281-292. szám)
1972-01-01 / 281-282. szám
Az 1941-es hadüzenet „casus belli"-je 3. Rudolf Bamner keletnémet (MA) tábornok, mint a budapesti hadtörténelmi kutatás koronatanúja Hitlernek 1941. május 1-én kiadott és Keitel kézjegyével ellenjegyzett bizalmas távirati tájékoztatása, amelyet legutóbbi ismertetésünk befejezéséül majdnem a szószerinti szöveg fordításával közöltünk, nem mond újat az események kutatóinak, de az elemzése mégis figyelmet érdemel, már csak azért is mert több érdekes kérdést vet fel. Jellemző, hogy ez a szűkszavú, intern, csak a véderő négy legmagasabb személyének (a hadsereg, a flotta és a légierő főparancsnokainak, valamint Norvégia kft. kormányzójának) szánt tájékoztatás Finnországot, Magyarországot és Romániát nem mint „szövetségeseket“, sőt még csak nem is mint „baráti hatalmakat“, hanem mint „idegen államokat“ (fremden Staaten“) említi. Érdekes, hogy Olaszország, Spanyolország és Szlovákia — 1941. június 22-e után valamennyi résztvevője a hadműveleteknek — nem szerepelnek a „tájékoztatónak“ között. Nyilvánvalóan azért, mert az első kettő nemcsak valóban egyenrangú szövetséges volt, de területileg távol esett a felvonulástól, Szlovákia pedig eleve a közvetlen német utasításokhoz kötött területnek számított. Érthetetlennek tűnik viszont a Románia tájékoztatásánál szereplő „késői“ jelző („so spät, wie möglich”), hiszen a Pruth mögött felvonuló 3. román és 11. német hadseregből álló csoport integrált, a tervezett alkalmazásban szorosan koordinált része volt a Barbarossa-hadrendnek, így a kapcsolatos hadműveleti előkészületeket (felvonulás, stb.) kétségtelenül már május elseje előtt folyamatba kellett helyezni. Ezek a részletek azonban, bármennyire érdekesek is, már túllépnék ismertetésünk kereteit. Tudjuk viszont, hogy az OKW képviselői, május utolsó harmadában, valóban lepergették Budapesten az említett megbeszélést, hogy Ribbentrop június 16-án, egy héttel a hadműveletek megindulása előtt, tájékoztatta a budapesti kormányt. Ez alkalommal elég lett volna egy konkrét utalás a honvédség aktív szerepének kiváltásához. Erről azonban, az ismertetett okmány szellemének és szándékának megfelelően, szó sem volt! Azok az okok, amelyek miatt ilyesmi — egyelőre — nem volt Hitler ínyére, bőségesen ismertek. Semmivel sem motiválható esztelenség lett volna ezért, ha egyidejűleg, ugyanez a legfelsőbb német katonai vezetés, a sok tekintetben komoly tekintélyi, lélektani és politikai kockázattal járó kassai kaland előkészítésére ad titokban utasítást. Eltekintve attól, hogy a június 22-e után rendelkezésre álló idő rövidsége a zavartalan lebonyolítást eleve kérdésessé tette volna. Nem kétséges, hogy a német katonai vezetés azon szintje számára, amely a hadműveletek közvetlen terhét és felelősségét viselte, kapóra kellett jöjjön minden olyan esemény, amelynek révén a Heeresgruppe-Süd veszedelmesen levegőben lógó jobb szárnyán (a 17. hds.) a Kárpátokon át kelet felé nyomuló honvéd kötelékek a közel 250 km-es „légüres“ sáv kitöltésével biztosítanak. El lehet-e azonban képzelni, hogy csupán ebből az okból Hitler háta mögött, sőt szándékai ellenére, volt a hadsereg, vagy hadseregcsoport szintjén a német vezérkar keze, az ilyen vállalkozásokra mindig felkészült „katonai titkosszolgálattal” együtt, egy úgynevezett „kassai komplettban“? Kétségtelenül nem! A Magyarország háborúbalépésével foglalkozó hazai tanulmányok azonban nemcsak elképzelhetőnek tekintik ezt a változatot, de egyúttal bizonyítottnak is és ezzel felderítettnek és lezártnak a kassai kérdést. Érdemes tehát ezen sokszor hirdetett felfogásuk dokumentációját közelebbről megismerni. A forrásuk Rudolf Bamner, a keletnémet nemzeti néphadsereg (NVA) tábornoki rangot viselő hadtörténeti kutatója, akinek az az érdekessége, hogy Hitler idejében maga is a német katonai titkosszolgálat beosztottja volt, és ezért, a budapesti Hadtörténelmi Közlemények szerint: „...neki csak tudnia kellett.. .“. Bamnert érvei, illetve érvelései alapján a magyarországi Pintér Istvánhoz, a Népszabadság hírhedt riporteréhez hasonlíthatnánk, habár valamivel magasabb „quasi-tudományos” szinten. Bamner a szóbanforgó közlését a keletnémet és szovjet hadtörténészek 1957. november végén Lipcsében tartott kongresszusán ismertette. Először felemlítette, hogy a magyar nép nem szívesen látta volna, ha a Hitlert kiszolgáló budapesti kormány hadat üzen Moszkvának. Ezt a hangulatot visszájára kellett fordítani, mondotta Bamner, majd szó szerint hozzáfűzte: „A német titkosszolgálat ezért szlovák repülőterekről felségjelzés nélküli német repülőgépeket startoltatott, amelyek azután bombákat dobtak a magyar-szovjet határon fekvő magyar városokra. A rádióban és a sajtóban úgy állították be a dolgot, mintha szovjet gépekről lett volna szó. És mindez a német kémszolgálat bizalmi embere, Tiso (szlovák) államelnök tudtával és beleegyezésével történt .. Ennél többet Bamner egy szóval sem mondott, de ennyi is elég, hogy a szöveg természetét, szándékait világosan felismerjük. Bamner ugyanúgy tudhatta, mint mi, hogy Kassa nem feküdt a „szovjet-magyar határon“. Hasonlóképpen tudhatta, hogy a németeknek semmi szükségük sem volt Tiso, vagy a szlovák állam bármely más szervének a beleegyezésére ahhoz, hogy német gépeket szlovák támaszpontokról startoltassanak. (Ellenkezőleg, a szlovákoknak tilos volt a Vágtól nyugatra fekvő ún. „Schutzgebiet” légterét érni.