Hadak Útján, 1973 (25. évfolyam, 293-304. szám)

1973-01-01 / 293-294. szám

is. Ady Petőfiről 1910-ben, a Renaissance Könyvtár egyik szá­mában, egyéni szemléletű, bizarr esszé jelent meg Ady Endre tollából, „Petőfi nem alku­szik“ címmel. A költőelőd iránti rajongó szeretet, forrad­almiságának saját forradalmi­­ságával való azonosítása, a történelmi múlt és Ady korának kíméletlen, sokszor igazta­lan bírálata jellemzi e művet. „Jobban, egyre jobban szeretem, — vall­ja első szavaival —, búsásabban és irigyeb­ben e darabos, e vad, e mennyeien nagysá­gos szuhancolt... Aranyos, csúnya, diákos ma­gyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy ő­­sziinteség Etna, mely örökösen ámu­ttatni sze­ret ... Ó, hiszen Rém sem volna m­a sze­münkben új Hannibál és új Napóleon en­él­­kül.“ A költői rajongás csillogó jelzőit hal­mozó bevezetés, exitázisos lof­ogás megérde­melt dísz Petőfi homlokán, de a tényektől eltérő túlzás, hogy Bemnek 1849 január vé­gétől július hó végéig tartó s a hazájából hozott szabad­ságszeretettől áthatott hadvezé­re szerepe Petőfi által lett azzá, amivé lett az idők emlékezetében. Mészáros Lázár hadügyminiszter sem ér­demli meg az Adynál is visszatérő ócsárlást amiatt, hogy a honvédtiszti minőségében, fu­tárként jelentkező Petőfit megdorgálta a ka­tonai előírásba ütköző, nyakkendő nélküli viseletért. Illyés Petőfiről írott könyvében „derék és igazságos“ embernek mondja a hadügymi­niszter-tábornokot. N­ek­i van igaza. A túl­érzékenységében fellobbanó lángész „parányi­nak nevezhette magasrangú felettesét, akinek talán sejtelme sem volt arról, hogy a ma­gyar irodalom tüneménye áll előtte, de ez­zel a haragkitöréssel nem azonosíthatja ma­gát az utókor. Mészáros Lázár a 5. császári huszárezred parancsnoka volt, amikor Bat­thyány kormányában elvállalta a hadügymi­­niszterséget. E tisztséget Batthyány lemondá­sa után sem adta fel, a h­arcokban személye­sen vett részt, kitartott Kossuth mellett, a világosi fegyverletétel után menekül­t Angliá­ba és jó magyarságáról, érdekes meglátások­ról tanúskodó emlékirataiban számolt be ko­ra történelmi eseményeiről. A lángész Ady, aki Petőfit „Istennél több em­ber“-nek nevezi, tlángoló szereldében az utókorra kiterjesztett hatállyal szeretné „azo­kat lenyak­aztatni, akiknek már a nagyapáik ugyanakkor ötlovas határon jártak ... Miért ne lakolhatna testileg, súlyosam például egy olyan valaki ima, aki valamelyik ősével árul­­tatta el Rákóczit?“ Gyermeteg és megbocsát­­hatóan szent dühöngés, kár azonban, hogy a sors nem tréfálta meg Adyt a „lenyakaz­ta­­tás“ hatalmával, amellyel elejét vehette volna annak, hogy a Rákóczit eláruló ős ivadéka a bolsevizimus szálláscsinálója lehessen az ál­tala szított őszirózsás forradalommal. Ady azt vádjai, hogy „valóságosabb or­szág volt“ Petőfié, mint amelyben ő élt s a­­mely „össze-vissza valami, egy káosz“ volt, „míg amabban lélek, alap és szilárdság ha­gyománya, rendje volt... akkor volt egy megállapodott Magyarország, egy egy­ társada­­lom­, egy egyszínű társadalom.“ Nem a múlt dicséretének szándékával írta ezt Ady. Sze­rinte e múlt „három-négyszáz­­évvel hátrább való volt a nyugati társadalmi fejlődéstől.“ A dicséretnek látszó megállapítás csupán be­vezetése annak, hogy Petőfi csak ebben a „múltas és rendezett“ világban lehetett­­ „társadalomi kifogyhatatlan erejű mennykö­­vévé.“ Megrója Kossuthot, mivel :„kedves ba­rátságban kívánt maradni a Habsburgokkal, s azt is mondja, hogy Petőfi „a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zeme­­bovás népköltő tízmillió­­embernél tisztábban látott, jobban látott.“ A költő látóhatára, ha lángés­z, évszázadok­kal távolabbi a politikusénál, de a költő nem ért az egziszteciákkal számoló állam­­vezetés művészetéhez, amely lefékezi a láto­mások nyomábani megvalósításának költői ál­mait. Lehet, hogy Petőfi kora min­den ma­gyarjánál tisztábban látott, de épp azért, mert — mint Ady írja — „amit bárhogyan, röppenve­­kigondolt, ahhoz azonnal hozzáad­ta a lehetőség hitét,­s­­ezzel túl is robogott az elérhetőségem. Nem véletlen, hogy a köl­tőkért rajongó népakarat merni a rajongott költők kezébe teszi a kormánygyeplőt. Goethe Faustjában kozmikus titkok felismerése rej­lik, de a Faust alapján lépésnyire sem kö­zelíthetjük meg a kozmoszban rejlő lehető­ségek hasznosítását. Adynak izzó szeretettől lángoló soraiba bán­tóan kerülnek olyan jelzőik sárga lángjai, mint „önző, kellemetlen, irigy, izgága poli­tikus, szinte őrjöngő arisztokrata természet__ Minden épületesebb írásában valósággal mist a bosszú... Ez volt a leghamarabb érkező indulata“. Azt is írja Petőfiről, hölgy „ha írta, tanácsolta, hogy akasszuk fel a királyo­kat, bizonyos, hogy húzta volna a kötelet, ha király lóg rajta.“ Illyés Gyula viszont e ver­set méltatva nemcsak a­­gyűlölet shakespeare- szavait, az indulat szélsodrába vetett, villám­­ló erejét emeli ki, hanem ízlésbicsaklásnak minősíti, hogy „az utolsó szakaszban, szinte józanságát vesztve a gyűlölettől, lantot, kar­dot eldobva a hóhérságra maga vállalkozik“. Petőfi és Ady kora magyarságát szerette volna európaibbá termi -és hogy ez az euró­­paisodás a magyar társadalom életi igényévé vált, abban nagy része volt e két szellem­óriás su­gallmazó hatásának. Rokonlelkű, for­radalmi lelkületű költők, azzal az ellentéttel, hogy a magyarságára büszke, négy évszázados A tünemény 3

Next