Hadak Útján, 1973 (25. évfolyam, 293-304. szám)
1973-01-01 / 293-294. szám
is. Ady Petőfiről 1910-ben, a Renaissance Könyvtár egyik számában, egyéni szemléletű, bizarr esszé jelent meg Ady Endre tollából, „Petőfi nem alkuszik“ címmel. A költőelőd iránti rajongó szeretet, forradalmiságának saját forradalmiságával való azonosítása, a történelmi múlt és Ady korának kíméletlen, sokszor igaztalan bírálata jellemzi e művet. „Jobban, egyre jobban szeretem, — vallja első szavaival —, búsásabban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos szuhancolt... Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy ősziinteség Etna, mely örökösen ámuttatni szeret ... Ó, hiszen Rém sem volna ma szemünkben új Hannibál és új Napóleon enélkül.“ A költői rajongás csillogó jelzőit halmozó bevezetés, exitázisos lofogás megérdemelt dísz Petőfi homlokán, de a tényektől eltérő túlzás, hogy Bemnek 1849 január végétől július hó végéig tartó s a hazájából hozott szabadságszeretettől áthatott hadvezére szerepe Petőfi által lett azzá, amivé lett az idők emlékezetében. Mészáros Lázár hadügyminiszter sem érdemli meg az Adynál is visszatérő ócsárlást amiatt, hogy a honvédtiszti minőségében, futárként jelentkező Petőfit megdorgálta a katonai előírásba ütköző, nyakkendő nélküli viseletért. Illyés Petőfiről írott könyvében „derék és igazságos“ embernek mondja a hadügyminiszter-tábornokot. Neki van igaza. A túlérzékenységében fellobbanó lángész „parányinak nevezhette magasrangú felettesét, akinek talán sejtelme sem volt arról, hogy a magyar irodalom tüneménye áll előtte, de ezzel a haragkitöréssel nem azonosíthatja magát az utókor. Mészáros Lázár a 5. császári huszárezred parancsnoka volt, amikor Batthyány kormányában elvállalta a hadügyminiszterséget. E tisztséget Batthyány lemondása után sem adta fel, a harcokban személyesen vett részt, kitartott Kossuth mellett, a világosi fegyverletétel után menekült Angliába és jó magyarságáról, érdekes meglátásokról tanúskodó emlékirataiban számolt be kora történelmi eseményeiről. A lángész Ady, aki Petőfit „Istennél több ember“-nek nevezi, tlángoló szereldében az utókorra kiterjesztett hatállyal szeretné „azokat lenyakaztatni, akiknek már a nagyapáik ugyanakkor ötlovas határon jártak ... Miért ne lakolhatna testileg, súlyosam például egy olyan valaki ima, aki valamelyik ősével árultatta el Rákóczit?“ Gyermeteg és megbocsáthatóan szent dühöngés, kár azonban, hogy a sors nem tréfálta meg Adyt a „lenyakaztatás“ hatalmával, amellyel elejét vehette volna annak, hogy a Rákóczit eláruló ős ivadéka a bolsevizimus szálláscsinálója lehessen az általa szított őszirózsás forradalommal. Ady azt vádjai, hogy „valóságosabb ország volt“ Petőfié, mint amelyben ő élt s amely „össze-vissza valami, egy káosz“ volt, „míg amabban lélek, alap és szilárdság hagyománya, rendje volt... akkor volt egy megállapodott Magyarország, egy egy társadalom, egy egyszínű társadalom.“ Nem a múlt dicséretének szándékával írta ezt Ady. Szerinte e múlt „három-négyszázévvel hátrább való volt a nyugati társadalmi fejlődéstől.“ A dicséretnek látszó megállapítás csupán bevezetése annak, hogy Petőfi csak ebben a „múltas és rendezett“ világban lehetett „társadalomi kifogyhatatlan erejű mennykövévé.“ Megrója Kossuthot, mivel :„kedves barátságban kívánt maradni a Habsburgokkal, s azt is mondja, hogy Petőfi „a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zemebovás népköltő tízmillióembernél tisztábban látott, jobban látott.“ A költő látóhatára, ha lángész, évszázadokkal távolabbi a politikusénál, de a költő nem ért az egziszteciákkal számoló államvezetés művészetéhez, amely lefékezi a látomások nyomábani megvalósításának költői álmait. Lehet, hogy Petőfi kora minden magyarjánál tisztábban látott, de épp azért, mert — mint Ady írja — „amit bárhogyan, röppenvekigondolt, ahhoz azonnal hozzáadta a lehetőség hitét,sezzel túl is robogott az elérhetőségem. Nem véletlen, hogy a költőkért rajongó népakarat merni a rajongott költők kezébe teszi a kormánygyeplőt. Goethe Faustjában kozmikus titkok felismerése rejlik, de a Faust alapján lépésnyire sem közelíthetjük meg a kozmoszban rejlő lehetőségek hasznosítását. Adynak izzó szeretettől lángoló soraiba bántóan kerülnek olyan jelzőik sárga lángjai, mint „önző, kellemetlen, irigy, izgága politikus, szinte őrjöngő arisztokrata természet__ Minden épületesebb írásában valósággal mist a bosszú... Ez volt a leghamarabb érkező indulata“. Azt is írja Petőfiről, hölgy „ha írta, tanácsolta, hogy akasszuk fel a királyokat, bizonyos, hogy húzta volna a kötelet, ha király lóg rajta.“ Illyés Gyula viszont e verset méltatva nemcsak agyűlölet shakespeare- szavait, az indulat szélsodrába vetett, villámló erejét emeli ki, hanem ízlésbicsaklásnak minősíti, hogy „az utolsó szakaszban, szinte józanságát vesztve a gyűlölettől, lantot, kardot eldobva a hóhérságra maga vállalkozik“. Petőfi és Ady kora magyarságát szerette volna európaibbá termi -és hogy ez az európaisodás a magyar társadalom életi igényévé vált, abban nagy része volt e két szellemóriás sugallmazó hatásának. Rokonlelkű, forradalmi lelkületű költők, azzal az ellentéttel, hogy a magyarságára büszke, négy évszázados A tünemény 3