Hadak Útján, 1976 (28. évfolyam, 324-329. szám)
1976-05-01 / 326. szám
mikor Dzseki nagy és dicső lettek hőse lesz. Mert annak, akit egyszer majd királyok pompájával temetnek is, hosszú életen át sok dicső cselekedetet kell végbevinnie, hogy méltó lehessen a legnagyobb dicsőségre. Dzsek szorgalmasan küldözgette nehézkes hetükkel teleírt tábori lapjait. Szépen ment előre: tizedes lett, káplár, majd őrmester. Simonné mind boldogabb izgalommal kérdezgette a katonai dolgokhoz értő szomszédoktól, hogy az őrmester után mi a következő rang, és mi a hadnagy után, meg a kapitány utáni, fel egészen a tábornokig. Annál magasabb rangja csak a királynak van. Meg a császárnak, aki több a királynál is. —• Simonna asszony — kérdezték a szomszédok, akiket meglepett, hogy sohasem látták búsulni vagy aggódni —, hát maga nem is félti a fiát? Simonnié mosolygott és tágabban rázta a fejét: — Nem. Aztán egyszerere elmaradtak Dzsek tábori lapjai. Hónapok teltek el és nem érkezett tőle semmi hír. — Eltűnt szegény — mondogatták a szomszédok, akik szeretek Dzsekit és sajnálák az egyetlen fiát elvesztő édesanyát. Simonné most is mosolygott: Nem tűnt el ő. Dehogy is tűnt el! Talán valahol messze, távoli Oroszországban jár nagy Tollas Tibor: TIZENHÁROM szomorúfűz Tizenhárom szomorúfűzfát ültettek falunk főterére, tizenhárom hősi halottnak így lett lobogó síremléke. Honvédek voltak csillag nélkül, harcai földből tizenhárom, bádogra festett nevüket mind záporok mosták le a nyáron. Tizenhárom fekete kendős asszony tudta nevét a fáknak, temető helyett Holtak napján mécset gyújtani oda jártak. Tavasszal mi is fölkerestük gyermekcsatákra hősök kertjét, íjjal, fakarddal rohamoztak míg el nem futott az ellenség. S futottunk mi is: férfikorba, háborúba, túl hét határon . .. Szomorúfűzek alakjában ma is kísért a Tizenhárom. (Az „Irgalmas fák“ c. kötetből. Nemzetőr kiadása, München 1975) sereg élén, hogy azt a földet is a birodalomhoz csatolja. Majd ha elvégezte küldetését, harsonaszóval, diadalmas menetben tér vissza. Ezt mondogatta azután is, amikor hosszú évek teltek el a háború befejezése óta és belőle töpörödött anyóka lett, akit már rég özvegy Simoninénak írtak a hivatalos iratokon. A régi szomszédok is elhaltak vagy elköltöztettek s az újak csodálkozó szánalommal nézték, amint naponta többször is kiállt a kapu elé és messze-messze tekintett sokáig, mintha várna valakit. Már több mint húsz esztendeje semmit sem tudott Dzsekről, amikor meghalt a király és gyászolt az egész ország. Egyedül Simonné nézett tűnődő, fásult mosollyal maga elé. Csak arra figyelt fel, amit a király ravataláról beszéltek a közös folyosón ácsorgó szomszédok. — Hogy mondja lelkem? — és izgatottan tipegett a beszélgetőhöz. — Brokátselyem terítő volt a király koporsóján, a westminnsteri apátság címerének ujjnyi vastag hímzésével? — Igen, igen Simonné asszony. Az volt rajta. Meg a hitvalló Edward elenere. — Talán Szent Péter kulcsa is oda volt hímezve? — kérdezte egyre izgatottattabban. — Az is, az is, a saját szememmel láttam. Apróra megnéztem mindent. Csupa arany és ragyogás a négy gyertya lángjában. — Mondja — és halálos rémület ült ki Simonné szemében — biztos az, hogy a király feküdt a koporsóban? — Ó, Istenem, már hogyan is kérdezhet ilyet? Csak a királyok koporsóját takarják be azzal a lepellel. — Csak a királyokét? — ismételte Simonné, mintha az élete múlott volna a válaszon. — Másét nem ? — Várjunk csak — szólt közbe Crowley, a kalapos. — Simonnénak igaza van. Olvastam ugyanis az újságban, hogy ugyanezzel a lepellel takarták be az Ismeretlen Katona koporsóját is. — Az ismeretlen katonáét? — nézett Simonná tágra meresztett szemmel. — És hogy hívták az ismeretlen katonát? — Ezt nem tudni Simonné, hisz épp azért kapta ezt a nevet, mert senki sem tudja, hogy ki vollt. Talán közlegény, talán őrmester. Ki tudhatja? Elesett, eltemették egy közös sírba és hazahozták a háború után. Harangok zúgása, puskák sortüze és ágyúk dörgése közben ravatalozták fel a Westminster apátság templomában. Négy tábornok tartott díszőrséget ravatala mellett. — Négy tábornok? — s az öregasszony ujjai remegve kulcsolódtak össze. — Igen Simonné, négy tábornok, amint mondom s maga a király lépdelt a koporsó után, fekete szalaggal a karján. A birodalom 4