Hadak Útján, 1982 (34. évfolyam, 360-365. szám)

1982-05-01 / 362. szám

latot keltő, hogy mennyi és mekkora tudatlansággal, hozzánem értéssel, félreértéssel, elfogultsággal találkozunk nemcsak „az utca embere“ hanem vezető politikusok és­ egyetemi s­zakprofesszorok részéről akkor is, ha különben jóindulatúak és ro­­konisznveznek velük. Természetes vannak kitűnő kivételek, főleg a fiatalabbak kö­zött. De közhasználatban lévő szó a „Horthyfasizm­us“, a „magyar elnyomó nem­zetiségi politika“, a „névmagyarosítás“ (jogos) vádja, a­­„sovinizmus“, a „népgyűlö­­let“, a „feduális Magyarország“, az „egyetemes népelnyomás“ stb. stb. Egyik fo­galom sem állja meg a helyét. Régi keletű állítás, hogy a magyar műveltség nem egyéb, mint „deutsches Kultur gef­alle“, valamint, hogy Erdély német! (Egy ny. r. né­met egyetemi tanár kérdezte meg tőlem,­­hogy magyar létemre miért mondom, hogy er­délyi vagyok? Egy tudományos kongresszus alkalmával­­a vendéglátó, még a Mo­narchiában született osztrák tartom­ányfőnök beszélgetésünk során kijelentette, „hogy fogalma sem volt arról, hogy ekkora volt, amikor egy nagy falitérképen megmu­tatom neki az 1918 előtti Magyarország határait Egy másik megkérdezte tőlem, hogy az a Rakom (Rákosi) leszármazottja-e „a rebellis Rakocsi hercegnek?“ És most dicsőítik „János király“ (Kádár) gulyáskommunizmusát, keblükre ölelik Ceau­­sescut, százmilliókat ajándékozva neki és szédületes összegeket egy-egy szász vagy sváb kivándorlási engedélyért. A rendi Magyarország idején a nemzeten (Natio) a nemességeit értettük, melynek fajra, nemzetiségre és felekezetre való tekintet nél­kül mindenki tagja lehetett, azonos jogokkal és kötelmekkel. A német tudományos világ ezt a fogalmat a „nép“-b­e vive át, különbséget tesz az „Ungar“ mint politikai és a „magyar“ mint faji fogalom közt. Mi latinul neveztük hazánkat Hungáriának és soha nem ismertük a rasszimust, a fajelméletet. Magyarország nem egy faji ki­sebbség uralmát jelentette más fajok felett, hanem mert a 18. századig túlnyomó többségiben magyar volt. Sajnos a német tudósok zöme se­­kimondani se leírni nem tudja ez­t a szót így lettünk „Madj­arem“-ek, vagy Matyaren“-ek. Mindez csak kis ízelítő abból, ami a német nyelvterületen dívik. A közvélemény szemében pedig Magyarország a „Pusta“ a „Tschikoseh“, a „Paprika“, a „Zigeuner“, a „Gullasch“ a „Tokaier“ és az „Erlauen“ (értsd egik­) hazája. Miért van tehát mindez így és még rosszabbul? Természetes, hogy történetileg Zolnay fentebb említett megállapításának van igaza. De nemcsak ez az ok, hanem ugyanúgy a bécsi egykori pamfotettisták gyalázkodó aknamunkájától kezdve, Masaryk és Benes propagandáján át Ceausascu szemérmetlen történelemhamisításái­g, és bi­zony okai vagyunk mi magunk is. Hiába van igaza Illyés Gyulának, amikor otthon betiltott könyvében azt írja, hogy helytelen nemzetiségi politikát alig fél évszá­zadon át, azaz 1868 és 1918 között folytattunk. Magyarország megadta nem magyar polgárainak a polgári jogok összességét, támogatta anyagilag iskoláikat, egyházai­kat, művelődésüket, elősegítette gazdasági boldogulásukat. Gondoljunk csak a dús­gazdag erdélyi szászokra, a felvidéki cipszerekre, a dunai svábokra, az Európában elsőkként emancipált zsidókra, arra, hogy a jobbágyfelszabadítás után csak Er­délyben egymillió hold földet adtak tulajdonba a román jobbágyoknak. De Illyés Gyula mellett igaza volt Habsburg Ottónak is, aki egy előadás során, amikor azt kérdezték tőle, hogy a magyarok valóban elnyomták-e nemzetiségeiket így válaszolt: „Nem! De értettek a tűszúrásokhoz. S ezeket az emberek nehezeb­ben felejtik, mint az ütéseket“. Habsburg Ottó négyéves koráiban került el Magyar­­országról, s közöttünk ő a „legrégibb emigráns“. Tehát csak másodkézből vett is­meretek alapján tehette ezt a kijelentést. Mi évtizedekkel később lettünk emigrán­sok, tehát tanúi, és áldozatai is voltunk mindannak ami történt. Miért mondtuk te­hát azt, hogy oláh, meg tót, meg sváb, meg zsidó, meg rác? A románok, szlovákok, dunai németek, az izraeliták és a szerbek ezt megalázónak, lekicsinylőnek, megve­tésnek érezték. És más vonatkozásiban: minket magyar emigránsokat általában vi­lágszerte megbecsülnek sőt szeretnek. De politikai vonatkozásban áll ránk is Széchényi egy mondata: „A magyar felrúgja maga alatt a port és azt hiszi, hogy az a világ közepe, ahol ő áll“. Igaz mondat... sajnos. Vannak közöttünk egészen nagyszerű emberek. Istennek hála, főleg fiatalok. De mily sokan vannak, akik „fel­vágnak“? Akik politikailag csak az „ezeréves múltról“ beszélnek. Kevés kivétellel minden európai nemzetnek van „ezeréves múltja“ és benne nem egyszer lényeges nagyobb hatalma mint a miénk volt. De így a magánéletben is. Egy nem éppen .

Next