Hadak Útján, 1982 (34. évfolyam, 360-365. szám)
1982-05-01 / 362. szám
latot keltő, hogy mennyi és mekkora tudatlansággal, hozzánem értéssel, félreértéssel, elfogultsággal találkozunk nemcsak „az utca embere“ hanem vezető politikusok és egyetemi szakprofesszorok részéről akkor is, ha különben jóindulatúak és rokonisznveznek velük. Természetes vannak kitűnő kivételek, főleg a fiatalabbak között. De közhasználatban lévő szó a „Horthyfasizmus“, a „magyar elnyomó nemzetiségi politika“, a „névmagyarosítás“ (jogos) vádja, a„sovinizmus“, a „népgyűlölet“, a „feduális Magyarország“, az „egyetemes népelnyomás“ stb. stb. Egyik fogalom sem állja meg a helyét. Régi keletű állítás, hogy a magyar műveltség nem egyéb, mint „deutsches Kultur gefalle“, valamint, hogy Erdély német! (Egy ny. r. német egyetemi tanár kérdezte meg tőlem,hogy magyar létemre miért mondom, hogy erdélyi vagyok? Egy tudományos kongresszus alkalmávala vendéglátó, még a Monarchiában született osztrák tartományfőnök beszélgetésünk során kijelentette, „hogy fogalma sem volt arról, hogy ekkora volt, amikor egy nagy falitérképen megmutatom neki az 1918 előtti Magyarország határait Egy másik megkérdezte tőlem, hogy az a Rakom (Rákosi) leszármazottja-e „a rebellis Rakocsi hercegnek?“ És most dicsőítik „János király“ (Kádár) gulyáskommunizmusát, keblükre ölelik Ceausescut, százmilliókat ajándékozva neki és szédületes összegeket egy-egy szász vagy sváb kivándorlási engedélyért. A rendi Magyarország idején a nemzeten (Natio) a nemességeit értettük, melynek fajra, nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül mindenki tagja lehetett, azonos jogokkal és kötelmekkel. A német tudományos világ ezt a fogalmat a „nép“-be vive át, különbséget tesz az „Ungar“ mint politikai és a „magyar“ mint faji fogalom közt. Mi latinul neveztük hazánkat Hungáriának és soha nem ismertük a rasszimust, a fajelméletet. Magyarország nem egy faji kisebbség uralmát jelentette más fajok felett, hanem mert a 18. századig túlnyomó többségiben magyar volt. Sajnos a német tudósok zöme sekimondani se leírni nem tudja ezt a szót így lettünk „Madjarem“-ek, vagy Matyaren“-ek. Mindez csak kis ízelítő abból, ami a német nyelvterületen dívik. A közvélemény szemében pedig Magyarország a „Pusta“ a „Tschikoseh“, a „Paprika“, a „Zigeuner“, a „Gullasch“ a „Tokaier“ és az „Erlauen“ (értsd egik) hazája. Miért van tehát mindez így és még rosszabbul? Természetes, hogy történetileg Zolnay fentebb említett megállapításának van igaza. De nemcsak ez az ok, hanem ugyanúgy a bécsi egykori pamfotettisták gyalázkodó aknamunkájától kezdve, Masaryk és Benes propagandáján át Ceausascu szemérmetlen történelemhamisításáig, és bizony okai vagyunk mi magunk is. Hiába van igaza Illyés Gyulának, amikor otthon betiltott könyvében azt írja, hogy helytelen nemzetiségi politikát alig fél évszázadon át, azaz 1868 és 1918 között folytattunk. Magyarország megadta nem magyar polgárainak a polgári jogok összességét, támogatta anyagilag iskoláikat, egyházaikat, művelődésüket, elősegítette gazdasági boldogulásukat. Gondoljunk csak a dúsgazdag erdélyi szászokra, a felvidéki cipszerekre, a dunai svábokra, az Európában elsőkként emancipált zsidókra, arra, hogy a jobbágyfelszabadítás után csak Erdélyben egymillió hold földet adtak tulajdonba a román jobbágyoknak. De Illyés Gyula mellett igaza volt Habsburg Ottónak is, aki egy előadás során, amikor azt kérdezték tőle, hogy a magyarok valóban elnyomták-e nemzetiségeiket így válaszolt: „Nem! De értettek a tűszúrásokhoz. S ezeket az emberek nehezebben felejtik, mint az ütéseket“. Habsburg Ottó négyéves koráiban került el Magyarországról, s közöttünk ő a „legrégibb emigráns“. Tehát csak másodkézből vett ismeretek alapján tehette ezt a kijelentést. Mi évtizedekkel később lettünk emigránsok, tehát tanúi, és áldozatai is voltunk mindannak ami történt. Miért mondtuk tehát azt, hogy oláh, meg tót, meg sváb, meg zsidó, meg rác? A románok, szlovákok, dunai németek, az izraeliták és a szerbek ezt megalázónak, lekicsinylőnek, megvetésnek érezték. És más vonatkozásiban: minket magyar emigránsokat általában világszerte megbecsülnek sőt szeretnek. De politikai vonatkozásban áll ránk is Széchényi egy mondata: „A magyar felrúgja maga alatt a port és azt hiszi, hogy az a világ közepe, ahol ő áll“. Igaz mondat... sajnos. Vannak közöttünk egészen nagyszerű emberek. Istennek hála, főleg fiatalok. De mily sokan vannak, akik „felvágnak“? Akik politikailag csak az „ezeréves múltról“ beszélnek. Kevés kivétellel minden európai nemzetnek van „ezeréves múltja“ és benne nem egyszer lényeges nagyobb hatalma mint a miénk volt. De így a magánéletben is. Egy nem éppen .