Hadak Útján, 1992 (44. évfolyam, 420-425. szám)

1992-03-01 / 421. szám

BAJTÁRSI HÍRADÓ A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKOZTATÓJA XLIV. évfolyam 1992. március — április 421. szám *Új március Fáy István Ha történelmünk valamennyi nevezetes eseményéről megemlékeznénk, akkor csaknem minden hétre jutna egy nemzeti ünnep. Azonban gyermek és ifjú korunktól egészen 1945-ig mindössze négy olyan nap volt, melyet nemcsak a hivatalos Magyarország, hanem annak minden hű fia szentnek tekintett. Éspedig: Március Idusa, Hősök Napja május utolsó vasárnapján, első királyunk Szent István névünnepe augusztus 20-án és az aradi vértanúkat megsirató október 6. 1956-tól aztán az egész világot megrázó tizenegy dicsőséges nap emlékére október 23. Sajnos több, mint négy évtizeden át ezekről egyedül az emigráció emlékezhetett meg, mert szülőhazánkban csak zárt ajtók mögött tehették, az elrabolt országrészekben pedig életével játszott volna, aki megteszi. Március tizenötödike egy szent gondolat megérésének, a nemzeti igények követelésszerű megnyilat­kozásának mérföldköve. A történtekről átfogóan írni teljesen fölösleges, mert csak önmagunkat ismételnénk, hiszen mindenki jól ismeri a nagy nap eseményeit és a következményeket. Egy forradalom kezdeményezői rendszerint fiatalok, mert övék a jövő, és határozottságuk lendülete az, ami megadja a kezdő sebességet sorsdöntő lépésükhöz. A történelmi tapasztalat bizonysága szerint az ilyen elhatározás csak akkor indokolt, ha a vezetőknek pontos terveik vannak és elveikért készek minden áldozatra, mely a társadalom, a nép, a nemzet javát és felemelését, a jövő építését szolgálja. Mikor úgy érzik, hogy megérett az idő céljuk megvalósítására, akkor habozás nélkül cselekedniük kell. Ilyen esetben a mérlegelés egyetlen kérdése, hogy szándékuknak elég erős-e az erkölcsi alapja, mely a történelem előtt igazolja tetteiket. Tehát a forradalom egyedüli értékmérője a cél és az eszközök tisztasága. A márciusi ifjúság megmozdulása feltétlenül ilyen volt. Népünk gondolkozásmódja, történelmi reflexe, küzdelmei szorosan összefüggnek szabadságáért vívott harcaival. 1848-49 semmiképpen sem választható el 1956-tól. Folyamat ez, mely II. Rákóczi Ferenc felkelésével kezdődött, amit a reformkor követett, hogy lelkileg előkészítse, országunk társadalmát, s 1848- ban aztán mindent elsöprő lendülettel adja a világ tudtára népünk követeléseit. 1956 egységes nemzeti fellángolása pedig történelmi jelentőségével, a két világháborút követő békediktátumok ártatlan áldozatai és az utódaik segélykiáltása, hogy annyi csapás és igazságtalanság után szabad hazában élhessenek. 1848 tavaszán Európán végigsöpörtek a forradalmak, melyek semmi mást nem akartak, mint hazájuk alkotmányos jogainak biztosítását és emberhez méltó életet. Mai terminológiával úgy is mondhatnánk, hogy alapvető emberi jogaikat követelték. Bécsben és az akkor még kétharmad részben német Prágában a nép haragja áldozatokat követelt. A császárt hermetikusan elzáró kamarilla tehát bűnbakot keresett, hogy saját gaztetteit fehérre mossa és lemondatta a kancellárt, Metternich herceget, „Európa kocsisát”, aki elmenekült. (Folytatás a 3. oldalon)

Next