Hadak Útján - Bajtársi Híradó, 1996 (48. évfolyam, 444-449. szám)
1996-01-01 / 444. szám
BAJTÁRSI HÍRADÓ A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKOZTATÓJA XLVIII. évfolyam 1996. január — február 444. szám Bevezető szavak a 48-ik évfolyam elé Most nem kerek jubileumi számot ünnepelünk, csak a negyvennyolcadik évfolyamunk kezdetét. Ilyenkor az év elején mindig imára kulcsoljuk kezünket, gondolataink a világ minden tájára szétszóródott magyar bajtársainkhoz szállnak, hogy vajon megtettük-e kötelességünket, megálltuk-e a helyünket a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tájékoztatásával. Örömünkre szolgált az elmúlt esztendő is, mert az idegen világ nyelvzavarában még mindig magyar anyanyelvünkön olvashatták a volt m.kir. honvédség dicső múltjára emlékeztető írásainkat. De vajon meddig? Az öröm mögött mindig ott lappang az aggodalom is, mert egyre többen távoznak el közülünk, ritkulnak soraink, s akik még élünk, azok között is egyre többen hagyják maguk mögött az emlékezést, s mint ahogyan írja egyik olvasónk: ...’’elég volt a nosztalgiából, éljünk a jelenben”... Vagy egy másik: ...’’már ott hagytuk régen az ausztriai lágeréletet. Akkor még friss volt minden, még álmunkban is a honvéd egyenruhát viseltük, de ma?”... Igaza van a levélírónak, mert akkor nem is lehetett más téma, csak a Haza, a katonasors és hogy mi lesz tovább, ki merre és hová..., „de ugye majd ott sem felejtjük el egymást, tartsuk a kapcsolatot” —, így búcsúztak el egymástól a katonák. És erre az ígéretre született meg akkor a „Hadak Útján” és még ma, közel fél évszázad után is tájékoztatja az egymástól elszakadt bajtársakat. Hogyan is írta Zákó András vezérőrnagy, az MHBK alapítója első vezércikkében: „A lap minden betűje csakis az egyetemes magyar célokat szolgálja, az örök magyar katonaeszményt hirdeti és a hazáért megdicsőült hősök kegyeletes emlékét őrzi”. — Zathureczky Gyula szerkesztő vezércikkéből: — „Katonák vagyunk valamennyien... magányosan állunk őrhelyeinken, csak az eszme tart össze bennünkt és az emlékezés.” Negyvenhét esztendővel ezelőtt íródtak ezek a sorok, azóta sok minden változott magunk között is, odahaza is. Eszméink, elveink azonban nem változtak. Miért is változtak volna. Hiszen túléltük a tatárok—, a törökök —, a németek —, és az oroszok megszállását, azoknak minden politikai rendszerét, de megmaradtunk magyaroknak. Újságunk az idegenben is megmaradt annak és a katonaeszmény szellemében visszük tovább az emlékezések kötelezettségét. Megismételjük a kérdést: vajon meddig még? Az akadályok tornyosulnak, az előállítás anyagi nehézségeivel küzdünk, közben a bajtársak felett rohan az idő a napi gondok az idegen környezethez tették hasonlóvá életrendjüket és mégis, amikor kéthavonként meghozza a posta a Bajtársi Tájékoztatót, egy rövid időre megpihenünk, megszólal a múlt és visszaperegnek az emlékezések. Mit is írnak most, hogy ebben az évben lesz 55 esztendeje annak, hogy bevonultunk a Délvidékre, hogy Kassát bombázták, hogy beléptünk a háborúba, hogy a magyar honvéd elindult a keleti frontra... Úristen, hogyan is volt, hiszen én is ott voltam! Igen, ez történt ötvenöt évvel ezelőtt és akárhogyan is írnak rólunk mások, mi emlékezünk és tudjuk, hogy honvédelmező kötelességünket teljesítettük. Még élnek a tanúk, a résztvevőktől várjuk az igazságot, mert azt át kell adni az utókornak úgy, ahogyan történt, ahogyan emlékezünk. És reméljük, hogy a bennünket felváltó nemzedék, az utódaink tovább viszik Hazánk felszabadításának zászlaját. Ezért van szükség még mindig a Bajtársi Tájékoztatóra, ami negyvenhét évvel ezelőtt született ott a lágerekben a honvédek között. Borbás Károly