Hadak Útján - Bajtársi Híradó, 1996 (48. évfolyam, 444-449. szám)

1996-01-01 / 444. szám

BAJTÁRSI HÍRADÓ A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKOZTATÓJA XLVIII. évfolyam 1996. január — február 444. szám Bevezető szavak a 48-ik évfolyam elé Most nem kerek jubileumi számot ünnepelünk, csak a negyvennyolcadik évfolyamunk kezdetét. Ilyenkor az év elején mindig imára kulcsoljuk kezünket, gondolataink a világ minden tájára szétszóródott magyar bajtársainkhoz szállnak, hogy vajon megtettük-e kötelességünket, megálltuk-e a helyünket a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tájékoztatásával. Örömünkre szolgált az elmúlt esztendő is, mert az idegen világ nyelvzavarában még mindig magyar anyanyelvünkön olvashatták a volt m.kir. honvédség dicső múltjára emlékeztető írásainkat. De vajon meddig? Az öröm mögött mindig ott lappang az aggodalom is, mert egyre többen távoznak el közülünk, ritkulnak soraink, s akik még élünk, azok között is egyre többen hagyják maguk mögött az emlékezést, s mint ahogyan írja egyik olvasónk: ...’’elég volt a nosztalgiából, éljünk a jelenben”... Vagy egy másik: ...’’már ott hagytuk régen az ausztriai lágeréletet. Akkor még friss volt minden, még álmunkban is a honvéd egyenruhát viseltük, de ma?”... Igaza van a levélírónak, mert akkor nem is lehetett más téma, csak a Haza, a katonasors és hogy mi lesz tovább, ki merre és hová..., „de ugye majd ott sem felejtjük el egymást, tartsuk a kapcsolatot” —, így búcsúztak el egymástól a katonák. És erre az ígéretre született meg akkor a „Hadak Útján” és még ma, közel fél évszázad után is tájékoztatja az egymástól elszakadt bajtársakat. Hogyan is írta Zákó András vezérőrnagy, az MHBK alapítója első vezércikkében: „A lap minden betűje csakis az egyetemes magyar célokat szolgálja, az örök magyar katonaeszményt hirdeti és a hazáért megdicsőült hősök kegyeletes emlékét őrzi”. — Zathureczky Gyula szerkesztő vezércikkéből: — „Katonák vagyunk valamennyien... magányosan állunk őrhelyeinken, csak az eszme tart össze bennünkt és az emlékezés.” Negyvenhét esztendővel ezelőtt íródtak ezek a sorok, azóta sok minden változott magunk között is, odahaza is. Eszméink, elveink azonban nem változtak. Miért is változtak volna. Hiszen túl­éltük a tatárok—, a törökök —, a németek —, és az oroszok megszállását, azoknak minden politikai rendszerét, de megmaradtunk magyaroknak. Újságunk az idegenben is megmaradt annak és a katonaeszmény szellemében visszük tovább az emlékezések kötelezettségét. Megismételjük a kérdést: vajon meddig még? Az akadályok tornyosulnak, az előállítás anyagi nehézségeivel küzdünk, közben a bajtársak felett rohan az idő a napi gondok az idegen környezethez tették hasonlóvá életrendjüket és mégis, amikor kéthavonként meghozza a posta a Bajtársi Tájékoztatót, egy rövid időre megpihenünk, megszólal a múlt és visszaperegnek az emlékezések. Mit is írnak most, hogy ebben az évben lesz 55 esztendeje annak, hogy bevonultunk a Délvidékre, hogy Kassát bombázták, hogy beléptünk a háborúba, hogy a magyar honvéd elindult a keleti frontra... Úristen, hogyan is volt, hiszen én is ott voltam! Igen, ez történt ötvenöt évvel ezelőtt és akár­hogyan is írnak rólunk mások, mi emlékezünk és tudjuk, hogy honvédelmező kötelességünket teljesítettük. Még élnek a tanúk, a résztvevőktől várjuk az igazságot, mert azt át kell adni az utókornak úgy, ahogyan történt, ahogyan emlékezünk. És reméljük, hogy a bennünket felváltó nemzedék, az utódaink tovább viszik Hazánk felszabadításának zászlaját. Ezért van szükség még mindig a Bajtársi Tájékoztatóra, ami negyvenhét évvel ezelőtt született ott a lágerekben a honvédek között. Borbás Károly

Next