Hídfő, 1959 (12. évfolyam, 298-320. szám)
1959-05-10 / 305. szám
305. SZÁM XII. ÉVFOLYAM LONDON, 1959. MÁJUS 10. HUNGARIAN VEER A NIMIIT, AX ОТТИОМ ti A JÖVŐ ilOLok LATIBAN ÁLLÓ imisaAcjós politikai ист пар „BEBÁDOGOZTAK MINDEN ABLAKOT" ÍRTA: MARSCHALKÓ LAJOS Az olvasónak kissé meg kell döbbennie, amikor egy későn érkezett amerikai kiadványban azt olvassa, hogy egyedül Detroitban ezer dollár tiszta haszonnal végződött Tollas Tibor estje. Bocsássuk előre, hogy ezt senki sem irigyli tőle. Tollas Tibor, aki írói álnéven ír és a háborús bűnösség ürügyén feloszlatott m.kir. csendőrség főhadnagya volt, majd pedig 1947-ig szolgált a népidemokrata hadseregben, mint kiképző, politikai ingadozásai ellenére is kitűnő költő. Természetesen nagyon távol van attól, hogy felérjen Alföldi Géza népi lírájának kristályos magasságáig, vagy akár Wass Albertnek „ Üzenet Haza ” című emigrációs hitvallásáig. A volt m.kir. csendőrfőhadnagy és a volt népdemokrata katonatiszt most dicsőséggel hordozza a váci fegyház szenvedéseinek glóriáját s ez úgy látszik Amerikában szépen, romantikusan — főként azonban zizegő dollárokban is — jövedelmező dicsfény. Ebben az emigrációs, ó és újamerikás romantikában azonban van egy csodálatos és megfoghatatlan momentum. Nyírő József, Erdély nagy fia, az Úz Bence halhatatlan írója — akihez pedig sohasem fog felérni Tollas Tibor legszebb verse sem — tüdőrákkal feküdt a madridi kórházban. Ezer dollárral meg lehetett volna hosszabbítani Nyírő József életét. Nyírő Józsi bácsi azonban nem hordozta a szabadságharc kétes glóriáját. Ő csak az Örök Magyarország szellemét hordozta. Hát meg is halt reménytelenül, elhagyottan — magyarul. De ott volt az emigráció másik nagy katolikus lírikusa, dr. Liszt Nándor. Költő, humorista, a keresztény Karinthy. Nem igen hisszük, hogy vöcklabrucki sírjára akár csak egy dollár értékű virágot is letegyenek azok, akik ma ezreket áldoznak Kanadában, az Egyesült Államokban egy hirtelen feltört költő magánüzleteire, a nagyon is kétes politikai állásfoglalású Nemzetőrre. Mikor Tollas Tibor az amerikai diadalútról visszatért Európába, itt azt nagy megelégedéssel és elismeréssel mondotta el, hogy a tengerentúlon a legértékesebb és legjobb elemek a hungaristák, a jobboldaliak. Azok tették a legtöbb dollárt a hajdani csendőrcsákóba és a későbbi népdemokrata lapossapkába. És itt következik az, amit tulajdonképpen mondani szeretnénk. Mikor a magyar szabadságharc fényes fegyverei megszabadították a Tollas Tiborokat, a Balatoni Lórántokat és a többieket, mindenki azt várta, hogy na végre, most ezek a börtönből szabadult magyar írók, szellemi emberek, hősök és fűzfapoéták — mint a Nemzetőr első számában meghirdették egységet teremtenek — legalább — az emigráció szellemi vonalán. Azt hitte és remélte minden értelmes ember, hogy ők most majd az egység, igazság és tisztaság, a szenvedés és bajtársiasság tüzes vizével eggyé forrasztják ezt a szétesett emigrációt. Nagy Ferenc, Pfeiffer, Peyer, Kéthly Anna nem volt csalódás a magyar emigrációnak. A csalódások voltak: Tollas Tiborék. Hiszen, amint kiérkeztek szabad földre — ha nem maga Tollas Tibor, de környezete — nyomban azt hirdették, hogy nem hajlandók együttműködni a régi, 1945-ös emigrációval, mert azok fasiszták. A fasiszta pénzeket természetesen felvették, elsősorban Amerikától és a Nemzetőr első száma is ilyen alapon jelenhetett meg. Ők a kertes emigrációnak legsötétebb és legmondta Pfitzner Rudolf, ennek a füvestehetségtelenebb tagja, aki állandóan halálra van rémülve, ha „ szabadságharcos ” mivoltát nyilvánosan emlegetni merik — nem akarnak semmit, de akarnak egy olyan lapot, amelyben majd csak az ő bölcsességeiket nyilatkoztatják ki, az ő nagyságukat hirdetik és a magyar fasiszták, a Nyírő Józsefek, a Wass Albertek, az Alföldi Gézák, Ruttkay Kálmánok, Milotay Istvánok némuljanak el az ő halhatatlan nagyságuk előtt. Tizennégy év alatt megszoktuk, hogy nem kell komolyan venni, ha valakinek agyára megy az emigráció. Azonban mégiscsak úgy van, hogy az emigráció a világnézet. Azért jöttünk el otthonról és azért jöttek el az új szabadságharcok