Hídfő, 1962 (15. évfolyam, 369-392. szám)

1962-10-10 / 387. szám

2. oldal HÍDFŐ „Kis méccsel vinni rongyos gárdát” A földrengést jelzi a szeizmográf és­­ a hazátlan lélek. Talán csak ketten hárman voltunk 1956 augusz­tusában, szeptemberében és október legelején, akik megírták, hogy otthon megrendült a föld, otthon jönni fog Petőfi forradalma „piros zászlókkal, pirosló arccal” . .. mert nem jöhet másként. Csak a Hídfő és a Hadak írtján figyelmeztette az emigrációt, hogy annak, ami jönni fog az emigrá­ció nem lehet se ura, se gazdája, csu­pán hívséges szolgálója, szakember, szakmunkás, a hazatérés alázatos zarándoka. És a földrengés jött. Mikor a Sán­dor utca 5 előtt lőni kezdett az AVH, megesküdött minden magyar, élve­­halva egyet akar. A Kugelfischer­­gyár öreg segédmunkása pedig ült az egyik müncheni autóbuszmegálló bó­déjában és október 24-én hajnalban olvasta, hogy az egykori Sándor ut­cán földrengés volt. Magyarországon kitört a forradalom. S másnap ugyan­itt komor Shermann páncélosok vé­delme alatt, New Yorkból kimustrált öreg autóbuszok haladtak a repülő­tér felé. Az amerikai hadsereg kiürí­tési gyakorlatot tartott az amerikai családok, hozzátartozók számára.­ Hátha jön Chruscsov és Kaganovics ? Budapesten 12—14 éves „srácok” haltak meg akkor. De ugyebár a fe­kete mess-sergantok ladyjeit nem sza­bad ott hagyni, ahol még az európai­aknak is szabadságot és biztonságot ígért az Atlanti Charta. Forward Christian soldiers! — dalolták a Po­tomac fedélzetén Roosevelt és Chur­chill. Hát most „forward” keresztény­demokrata katonák! Forward, egye­nesen a remi repülőtérig! Ж Ellenforradalom volt! — mondják Kádárék. — Fasiszta összeesküvés, amelyet kívülről készítettek elő tá­bornokok, csendőrök, nyilasok. Be­mentem egyik emigrációs magyar szervezethez, amely legtöbb taggal rendelkezik idekint az emigrációban. S azoknak a kasszájában, akik a har­madik világháborút és a budapesti „ellenforradalomat” előkészítették, ötszáz márkájuk volt, hogy egy ve­zetőségi tagot éppen csak hogy át tud­janak küldeni Ausztriába tájékozódás céljából. Este azonban megszólalt a Free Europe Rádió magyar adása és Mi­­kes-Morgenstern Imre üzente a cse­peli proletároknak: tartsatok ki, a se­gítség nem marad el. És a segítség elmaradt. Az USA- ban éppen választások voltak, a Mr. President éppen szívbajban, a kül­ügyminiszter éppen rákbetegségben szenvedett és ugyanezen a napon a new yorki cionista nagy­gyűlés, — amely már bizonyosan tudott a Szuez elleni támadásról — kinyilatkoztatta, hogy a magyar szabadságharc anti­szemita, fasiszta, náci ellenforrada­lom. Olyan amerikai elnök pedig alig­ha akad, aki 7 millió cionista szava­zatot kockáztasson valami távoli kis népecskéért, amelynek megígérték ugyan a szabadságot, a függetlensé­get, de amely lám-lám,­­ fasiszta, mert fel mer kelni a zsarnokság ellen. Ж S azután pár hét múlva itt voltak az új menekültek. Jöttek egész más körülménnyel, más lelki akarattal, mint mi 1945 márciusában. Jöttek a szabadság jogos glóriájától övezve és nem akarták elhinni, hogy minket 1945—46-ban jogtalanul háborús bű­nösként üldöztek a demokrácia fej­vadászai. Jöttek a gazdasági csoda nyugati nylon-ingeivel és az egész földkerekség adományaival felruház­va, tehát mesének vélték, hogy 1945- ben a feloszló osztrák SS nem ruhát, élelmet, pénzt és nylon harisnyát adott nekünk, hanem „Ausländer hinaus” jelige alatt még a gyermekes anyát is kidobta a menekült vonatból és elrabolta kis motyónkat is. Ez az ifjúság, vér a vérünkből, lé­lek a lelkünkből, nem érthette meg, hogy az akkor már 11 éves emigráció miért nőre tehetett semmit az ott­hon harcolókért. Nem érthette, hogy ha az apák épp úgy a bolsevizmus el­len harcoltak, mint ők, miért őrzik koldusságukban is a régi „úri” élet­formát, a címet, a rangot? Miért há­borodnak fel, ha egy magyar emig­ráns újságíró megírta, „ezt a szabad­ságharcot nem díszmagyarban vív­ták, hanem munkás-overallban!” Mi­ért próbálják arra oktatni őket, hogy mit kellett volna csinálni a kolhoz­­gazdálkodás terén és hogy kellett vol­na ellenállni odahaza, mikor mi a szabadságban sem tudtunk ellenállani a pénz, a megélhetés kísértéseinek? A magyar lélekhasadás megtörtént. Azonban, most a fiataloktól is szá­mon kell kérni valamit, hogy ne min­dig csak az apák lássanak bűnösnek. Hat év után vájjon egységeseb­bek-e az ő szabadságharcos szerveze­teik, mint a mi „náci” szervezeteink voltak? ők, akik a Sztálin szobor és a rádió előtt a soha nem látott ma­gyar nemzeti egységet képviselték s azért harcolni is mertek, kihozták-e, vagy elherdálták-e idekint a magyar történelemi ezerévének legcsodálato­sabb kincsét? Ne ítélj, hogy ne ítél­tessél. De ha ma szétnézünk a világ­ban, akkor annyiféle, annyiszínű és annyiárnyalatú szabadságharcos szö­vetség hemzsegését látjuk, hogy az emigráció sem legöregebb, sem leg­ifjabb rókája nem ismeri ki közöttük magát. A Regnum Marianum helyén ledöntött Sztálin szobor körüli vilá­got rázó magyar szocialista egység­tüntetés után, az ifjú emigráció meg­teremtette az olyan szellemi avart, eszmei Bábelt, amelyben lehetetlen eligazodni. Legfeljebb levéltömegeket kap az ember. X. Y-nak ne tessék hinni, mert csirkefogó. Z-nek jobb lenne hallgatni, mert bár szabadság­­harcos vezér, de aranyórát lopott, az alvezére O. pedig homosexuális. Az AVH jól dolgozott idekint 1956 után. Divide et impera! Sikerült meg­osztani és uralkodni. Az úgynevezett szabadságharcosok közül — állítólag — 30.000 „almavári hadovás” kalan­dor tért vissza Kádár kebelére. Har­mincezren nem voltak szabadsághar­cosok, hanem ÁVH-s terroristák, ka­landorok, akik Amerikában találták meg a választott népnek járó boldo­gulásukat. Az andaui híd szerzője szerint legfeljebb 10.000-re tehető azoknak a szabadságharcosoknak a száma, akik tényleg harcoltak is. Ж És most jön a leszámolás legrosz­­szabbik része. Mert bizonyos, hogy forradalmakat, országépítő megmoz­dulásokat rendszerint nem az „alma­vári hadovások” csinálnak, hanem az elit. Fel kell tételezni, hogy ez a tíz­ezer, a magyar szabadságharc elitje volt. Hol termeltek ki önmagukból egy igazi vezért, aki új Kossuthként Mr. Kennedyig, McMillanig, vagy Ade­­nauerig tudná vinni az otthon elnyo­mott magyar nép minden fájdalmát. Kossuth Lajos Flymoore elnökkel, II. Napóleonnal, a szárd királlyal és ha kellett Marxxal tárgyalt s a fél- Európának szövetségese volt. Mutas­sanak nekünk a hihetetlenül tehetsé­ges magyar ifjúságból csak egyetlen egyet, aki egy memorandummal el­jutott a Downing Street portásáig. S itt nem is a tudás, a tehetség hiánya a baj. Mert bizonyos, hogy van kö­zöttünk, akinek van olyan széles lá­tóköre, mint Bárdossynak, van olyan „paraszti káderje”, mint a korrupt és tehetetlen Nagy Ferencnek, van olyan tiszta magyar szíve, mint a bitófán halt 1946-os mártíroknak. Az ami kivész ebből a magyar fiatalság­ból, épp a magyar szabadságharc szelleme. Nem érdemes ... Lehet-e itt vala­mit tenni az otthonért, ahol ellenünk dolgozik minden világerő és minden megalkuvás? Nem jobb-e egy Cadil­lac, mint a magyar szegénység? Nem jobb-e kiszakadni a magyarságból, ha az odatartozás csak üldözést, le­­sajnálást jelent? Azonban azoknak, akik így gondol­koznak, akik az emigrációs nehézsé­gektől megtorpannak, illik emlékezni rá, hogy „oroszlánokkal harcoltunk egykor, hát most a tetvek egyenek-e meg?” Nem lehet meghátrálni, nem lehet elcsüggedni és Isten és Haza ellen való elsőszámú vétek közönyössé vál­ni! Idekint is van, — sőt csak ide­kint van igazán magyar hivatás, mi­ként azt a költő írta: Kis méccsel vinni rongyos gárdát, S míg villámlángos pokolcsárdák Lángolnak és kegyetlen dáridót Lakoz a néger Behemőt. Hirdetni hitet, hinteni reményt S elfáradottan és éhen halón Reményt álmodni hirtelen valón. S a fiatalok csak azt higyyék el, hogy nem mi akarunk vezetők, urak és parancsosok lenni, hanem mint az agg Simeon az ő soraikból várjuk azt, aki vezetni fog és vezetni tud! A HÍDFŐBEN mindig azt olvassa, amit mások ELHALLGATNAK! Ж Ж 1962 október 10.

Next