Hídfő, 1963 (16. évfolyam, 395-415. szám)

1963-07-10 / 405. szám

Negyven milliárd Negyven milliárd német márka , 10 milliárd dollárral. A legújabb né­met törvény szerint 40 milliárd már­kára emelték fel a zsidóknak fize­tendő­­ jóvátételt. Semmi közünk nincs hozzá, hogy a német munkás adóját mire fordít­ják. Akinek hamis lelkifurdalásai vannak, fizessen annyit, amennyit csak tud. Fizesse azoknak, akik ezért nem lesznek hálásak. Azonban itt már nemcsak Német­országról van szó, hanem Európáról is és itt kezd közünk lenni a 40 mil­liárd márkához. Amikor szabadság­ról, bolsevista-ellenességről, szocia­lizmusról beszélnek, akkor nem ve­szi észre senki, hogy ezzel a negyven milliárd márkával félelmetes szabad­ságellenes, bolsevistákkal barátkozó, antiszociális hatalom bástyái épülnek Európában. Európát megveszik, fel­vásárolják. Európa végkiárusítás előtt áll. Ne tessék ezt tréfának te­kinteni. Ha nem is beszélnek róla, a bécsi Mariahilfstrassen a „jóvátételi” milliárdokból már az ő kezükben van minden üzlet. A vasfüggöny mögül szegény elgázosítottak jönnek luxus­autókkal és luxus vonatokkal, hogy felvásároljanak gyárat, földet s olyan konkurrenciát csináljanak az osztrák gyárosoknak, hogy azok kénytelenek előbb, vagy utóbb csődbe menni. A háttérben, vagy az előtérben pedig ott van a szociáldemokrácia, amely ismét ugrásra készen várja: a Rot­­schildok, Oppenheimerek által oko­zott szociális elégedetlenségen, majd munkanélküliségen keresztül miként lehet ismét kézberagadni a totális vörös hatalmat. Európán keresztül pedig árad és szétterjed ez a 40 milliárd. Megfojtja a sajtószabadságot, mert gyakorlati­lag ma már csak az nyilváníthat vé­leményt, aki ennek a negyven milli­­árdnak tulajdonosait tiszteli. És per­sze itt vannak a Rosenberg elvtárs által vezetett német szakszervezetek, amelyek a munkabéremelésekkel új­ra hajtják a német munkás­milliókat az infláció felé. És itt vannak Fran­ciaországban a hivatalos hatalom lotharingiai keresztjei mögött lapuló Rotschildok és a szabadkőművesség potentátjai, épp úgy, mint a francia kommunista párt jóvátételre jogosí­tott faji üldözöttjei. Gyakorlatilag Európa hovatovább izraeli tartománnyá válik. Hiszen eb­ben fényesen segédkezik az az ame­rikai nagytőke, amelynek vallási ho­­vatartozandósága kétségtelen, — de amely most felvásárolja az európai nagyipart, a gyárakat, részvényeket s közben barátságosan összekacsint azokkal az ügynökökkel, akik Hrus­csov birodalmából jönnek szocialista üzleteket kötni — a hasonszőrű ka­pitalistákkal. A berlini Kennedy szónoklat­­o­­k. Azonban honnan szerzi elő Európa a 10 milliárd dollárt? Kérdés, amelyre felelni senki sem tud? Nem is akar. Fizetni kell! Ennyi az egész. Fizetni negyven, vagy nyolcvan milliárdot? Mi az nekünk, ha ezt a világhódítók kapják, akik most meghódították­­ egész Európát! De mi történnék, ha ennek a csilla­gászati összegnek csak egy kis tö­redékét a magyar nép kapná? Mi azonban nem vagyunk kiválasztottak. Az elveszett fiú írta: Marsclialkó Lajos Talán csak véletlenség volt, hogy a kölni dóm miséjén, amelyen együtt térdelt Amerika elnöke és Adenauer kancellár, az evangéliumból az elve­szett fiú történetét olvasta az érsek. Az USA elnöke még kicsit mereven, kemény arcvonásokkal állt a repülőtéren, ahol a vendéglátó Adenauer az adott szó kötelezettségeire emlékeztette. Aztán a kölni nép karneválos lel­kesedésében, a berlini egy millió német világjelentőségű antibolsevista de­monstrációjában lassan-lassan eltűnt Amerika elnöke. Elmaradt mögüle a világhódító tanácsadók, a hazai gondok, a néger kérdés forradalmi föld­lökései, a lobbysták, a business-man-ek, szavazathajh­ászók és szakszervezeti bossok tülekedő, ideáltalan amerikai világa. A tékozló fiút, Írország elveszett gyermekét visszaszólította és szívére fogadta az öreg Európa. Más Kennedyt ismert meg a világ, mint akit ed­dig ismert. Ez már nem a Fehér Ház tudalmas egyezkedője, a koegziszten­­cia nyugati partnere volt, nem Roosevelt utóda, hanem az európai légkörben megfürdett, nagy amerikai idealista, aki előtt kitárult a valóság, melyet mi láttunk, de az Egyesült Államokban nem látnak ma sem. Ulbrichték jól tették, hogy vörös drapériákkal borították be a branden­burgi kaput, nehogy át lehessen látni a vasfüggönyön, mert, Kennedy többet látott így. A nagy gyermek ifjonti lázával, az érett államférfi és a hős ten­gerész katona haragjával kiáltotta bele a világba: „Ha akadnának emberek, akik azt hiszik, hogy a kommunizmusé a jövő — jöjjenek Berlinbe! Akik azt hiszik, hogy a kommunistákkal lehet együttműködni — jöjjenek Ber­linbe! Ez a fal a legszégyenletesebb bizonyítéka a kommunista csődnek!” — mondotta olyan meggyőző erővel, belső hittel, a szabadságba hívő férfi lábadozásával, amelytől már nincs visszaút! Várjon szégyelték-e magukat a Fehér Ház világhódító tanácsadói, ami­dőn elnökük, akit hamis intellektualizmusukkal, gonosz tanácsaikkal szinte belebilincseltek ködös koegzisztencialista elméleteikbe, most a szabadság igazi légkörében maga is szabad emberré vált. Vájjon rádöbbentek-e a szer­kesztőségek pacifista szép lelkei, vatikáni béke­papok, politikai tehén alku­szok és a láthatatlan világkormány sötét figurái, hogy az európai ózonfür­dőben nem roosevelti báb született, hanem szabad férfi, aki itt nem tojás­fejű súgdosói, tanácsadói, hanem katonái élén állt. Vasakarattal, bátor el­szántsággal és a sötétségből kiszabadult ember napfényre törő akaratával. John F. Kennedy európai látogatása nem amerikai választási kampány volt, a tömeg­hódítás varázslataival, hanem egy jobb sorsra érdemes ame­rikai elnök nagy hitvallása, egyéniség kibontakozása a munkás százezrek, az európai milliók ujjongó néptengere előtt. A magyarság természetesen most sem tudta képviseltetni magát a vi­lágot jázó demonstrációban. Azonban — ha Kennedy őszintén gondolta, amit mondott é­s fel kell tételeznünk, hogy ezúttal őszintén mondotta, ak­kor az európai egység nagy eszméjében ott voltunk mi, magyarok is. Ott volt Kossuth Lajos, akinek szavait a német szabadság szimbólikus templomá­ban, a Paulus Kircheben idézett. Ott voltunk mi is, amidőn elkötelezte ma­gát a népek önrendelkezési joga mellé. Mire e sorok megjelennek az Egyesült Államok elnöke, aki itt boldo­gan mondotta, hogy mint a szabadság képviselője „én is berlini vagyok!”, visszatér hazájába. Várjon sikerül-e majd az ifjú oroszlánt, a megtért fiút visszaszelídíteni a tojásfejek ketrecébe? Akadnak-e majd amerikaiak, akik megérzik, hogy­ Európának és a világnak nem a dollár hiányzott, hanem az a bátorság, egyenesség, elszántság, amelyet Kennedy elnök végre megmu­tatott. IS ha majd valamennyien tudnak úgy gondolkozni, mint az elnökük, ak­kor nem kell félteni sem Európa, sem Amerika, de a mi kis Magyarorszá­gunk jövendőjét sem. " HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGALATÉBAN ALLO EMIGRACIÓS POLITI ГСА1 HETILAP 405. SZÁM XVI. ÉVFOLYAM LONDON, 1983 JÚLIUS 10.

Next