Hídfő, 1966 (19. évfolyam, 464-487. szám)

1966-02-25 / 467. szám

Két világ között! Miközben a magyar emigráció szer­vezetei az 1956-os szabadságharc megünneplésére készülődnek — a belgiumi bányász zavargások során a nemzeti gárda munkásokra adott sortüze következtében­ — meghalt egy magyar bányász. A külföldi hír­­ügynökségek nem tudták leírni a ne­vét: Lokos, Lakos, vagy Lökösnek hívják? Nem tudjuk. Csak annyi bi­zonyos, hogy kilenc év óta szorgal­masan dolgozott a belgiumi bányá­ban. Mikor azután a bányát be akar­ták zárni és a munkásokat elbocsá­tani, belga, vallon, flamand, portu­gál és olasz munkástársaival együtt ő is odament, ahol élesre töltött fegy­verek meredtek a tiltakozó munkás­tömegre. A magyar bányász, talán Tatabá­nyán, vagy Oroszlánon tíz év előtt is szembe nézett már a pánszláv ál­lamkapitalizmus terror hordáinak fegyvereivel. Talán azt hitte, hogy a „liberális“ belga kapitalizmus erő­szak-szerveinek géppisztolyai kímé­letesebbek, hogy ne mondjuk humá­­nu­sabbak, amikor munkás áll szem­ben a fegyverek csövével. A jámbor, a becsületes magyar bányász úgy lát­szik tíz év után sem tudta kiismerni magát a világpolitika boszorkány­­konyhájában! Abban hitt, amit talán a Free Europe, a nyugati világsajtó, televí­zió, rádió, ország- és világhódítói hir­dettek nekik, hogy itt Nyugaton sza­badság van. Itt jog van, itt szabad sztrájkolni is, nem úgy, mint Tata­bányán. A magyar szabadságharcos bányász­ hőst aztán szíven találta a demokratikus, nyugati golyó. Ha nem csupán comics-szerkesz­­tők, hanem dráma- és tragédia-írók is akadnának még ebben a halálba induló, öngyilkos nyugati világban, akkor bizonyosan a nemzetközi és magyar nemzeti tragédia hősének választanák ezt az ismeretlen bá­nyászt. Ha volnának még nem csu­pán marxista, hanem szocialista újságírók is, akkor ennek a magyar bányásznak halála kapcsán odavág­nák a kérdést Nyugat arcába is: ki­rályok, köztársasági elnökök, nyuga­ti keresztény és marxista demokra­ták a szabad világban, mivel vagy­tok jobbak ti, mint a kommunista pártdiktátorok? Nekem, a dolgozó embernek mindegy, ha Hruscsov elv­társ tankja ágyaz belém, vagy a bel­ga király őfelsége nemzeti gárdája küldi szívembe a halálos lövést? A nyugati intellektüel számára azon­ban mégis mindegy! Ingyen kenyé­ren, vagy kremli zsoldért állítja,­­ hogy mégis a szovjet­ haladás a jobb! A Nyugat azonban az ilyen terror­­sortüzekkel naponta adja önmaga el­len az érveket a biztos győzelem tudatában várakozó bolsevisták ke­zébe. Minekünk magyaroknak azonban nem mindegy, hogy él-e, vagy hal-e egy-két világ közé hullott árva, el­hagyott magyar. S talán, minden nyugati ünneplés nélkül az ő vére jogán szabad megkérdeznünk, mikor jön már az igazi megújhodás, az igaz, becsületes társadalmi rend, amely nem lehet más, mint krisztusian szo­cialista, de egyben nemzeti is!? „A kapitány visszalö” Akaratlanul is Hubay Kálmán huszonöt év előtti híres vezércikke ju­tott eszünkbe mostanában. A kapitány Codreanu volt, a román vasgárda vezére, akit meggy­ilkoltattak a román hatalom akkori urai. S egyszer az­tán a kapitány visszalőtt, mikor vasgárdisták meggyilkolták az orvgyilkos­­ságért felelős román miniszterelnököt. Erre kellett emlékeznünk, amikor olvastuk, hogy az amerikai egyetemi ifjúság egy része széttépte, vagy a televízió nyilvánossága előtt tűzbe dobta az US Army katonai behívóit, melyek a vietnami háborúba szólították a a haza védelmére. A kapitány ismét visszalőtt. Talán a berlini Führer-bunker romjai, ta­lán Keitl és Jodl tábornokok, vagy vitéz Hindy Iván vezérezredes akasztó­fái alól. És mi még csak sajnálkozni sem tudunk rajta, hogy ez a lövés szívén talált bizonyos amerikai hazafiakat. Hiszen 1939 és 1945 között az USA elnöke, egész állami szervezete, óriási propaganda gépezete és hadseregének ötcsillagos tábornokai hirdették, hogy az állami felsőbbségnek nem kell engedelmeskedni, ha az véletlenül:­­ nem roosevelti demokrata. A hazát árulni szabad, sőt kötelesség eladni. A kétezer éves államfenntartó eszményeket meg kell szegni, ha azok ellen­keznek a Fehér Ház, vagy a Tamanny Hall demokrata gangszterszervezet, esetleg a nagy Bernhardt Baruch és Morgenthau pillanatnyi érdekeivel. Mr. Jackson, Amerika főállamügyésze a nürnbergi perekben azért kérte a halálos ítéleteket, mert a magyar, vagy német tábornok, közbaka, nem tagadta meg saját államfője és a kormány parancsait. A magyar munkás német munkástársával, vagy katona bajtársával együtt, esküjéhez híven, hősiesen harcolt és dolgozott hazájáért a bolsevista terrorhatalom ellen. Nyugat-Németországban azonban amerikai parancsra nyugatnémet bíró­ságok különféle auswitzi és egyéb kirakat­perekben, ma is elítélnek élet­fogytiglani börtönre kis SS altiszteket, mert magasabb parancsra állítólag kegyetlenségeket követtek el. A szovjet demokrácia — érthető okokból — soha nem vetemedett odáig, hogy igyekezett volna lerombolni, felbomlasztani a kommunista „demokrá­ciákban“ különösen szentségessé vált államfenntartó elveket. Aki ott szö­kött, dezertált, árult — lásd még egy nagy orosz hazafi Penkovszkij törté­netét is — odaállították a fal mellé és lelőtték, mint a kutyát. Vlaszov kozákjait, akik nem engedelmeskedtek a nagy, öreg Jóska pa­rancsainak, hanem megpróbáltak harcolni orosz hazájukért a bolsevista dik­tatúra ellen, az angol­szászok ismét csak kiszolgáltatták a jóságos Sztálin apukának s aztán ezek a bátor harcosok ott végezték nyomorúságossá vált életüket Vorkutában, vagy Szibéria hótemetőiben. Most aztán a „kapitány visszalőtt“. És bocsásson meg nekünk Johnson elnök, Roosevelt s Truman utóda, Morgenthau és B‘nai B’irth, sőt az Ameri­can Jewish Congress is! — egyáltalán nem tudunk felháborodni, mikor az amerikai fiatalokat látjuk, amint összetépik katonai behívóikat. Ha másokat szabad volt árulásra, esküszegésre biztatni, akkor miért ne szabadna szabo­tálni, elárulni, megszégyeníteni a „világ legnagyobb antibolsevista hatalmát?“ Hja, hogy ebből nekünk európaiaknak semmi jó nem származik? A nemzeti érzés, erkölcs, katonai és állampolgári hűség az USA hivatalos szer­vei által történt legyilkolása és megsemmisítése után mi „háborús bűnös európaiak, legfeljebb Ady Endre egyik verssorával felelhetünk: „Szenvedjék más is, pusztuljon más is!“ Talán egyszer majd jön világot rázó csapás, atombomba, vegyiháború, néger forradalom, bolsevista felkelés, amely a Fehér Ház urait is megtanítja arra, hogy elvek, sokezer éves államfenntartó eszmények, igazságok, szigo­rúan betartott társadalmi törvények nélkül nem lehet kormányozni a vi­lágot. És addig a kapitány mindig vissza fog lőni: Berlinből, Japánból, Bu­dapestről, Pozsonyból, Szófiából és Bukarestből. Vagy a budapesti szabadság­­harcos „srác“ jeltelen sírjából, aki nem kapott ugyan behívót a magyar sza­badság angyalától, de megmutatta a világnak és elsősorban az USA-nak, hogy miként kell helytállani az USA által sorozatosan megtagadott, meg­­csúfolt szabadságeszményért. * HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 467. SZÁM XIX. ÉVFOLYAM LONDON, 1966 FEBRUÁR 25.

Next