Hídfő, 1966 (19. évfolyam, 464-487. szám)
1966-02-25 / 467. szám
Két világ között! Miközben a magyar emigráció szervezetei az 1956-os szabadságharc megünneplésére készülődnek — a belgiumi bányász zavargások során a nemzeti gárda munkásokra adott sortüze következtében — meghalt egy magyar bányász. A külföldi hírügynökségek nem tudták leírni a nevét: Lokos, Lakos, vagy Lökösnek hívják? Nem tudjuk. Csak annyi bizonyos, hogy kilenc év óta szorgalmasan dolgozott a belgiumi bányában. Mikor azután a bányát be akarták zárni és a munkásokat elbocsátani, belga, vallon, flamand, portugál és olasz munkástársaival együtt ő is odament, ahol élesre töltött fegyverek meredtek a tiltakozó munkástömegre. A magyar bányász, talán Tatabányán, vagy Oroszlánon tíz év előtt is szembe nézett már a pánszláv államkapitalizmus terror hordáinak fegyvereivel. Talán azt hitte, hogy a „liberális“ belga kapitalizmus erőszak-szerveinek géppisztolyai kíméletesebbek, hogy ne mondjuk humánusabbak, amikor munkás áll szemben a fegyverek csövével. A jámbor, a becsületes magyar bányász úgy látszik tíz év után sem tudta kiismerni magát a világpolitika boszorkánykonyhájában! Abban hitt, amit talán a Free Europe, a nyugati világsajtó, televízió, rádió, ország- és világhódítói hirdettek nekik, hogy itt Nyugaton szabadság van. Itt jog van, itt szabad sztrájkolni is, nem úgy, mint Tatabányán. A magyar szabadságharcos bányász hőst aztán szíven találta a demokratikus, nyugati golyó. Ha nem csupán comics-szerkesztők, hanem dráma- és tragédia-írók is akadnának még ebben a halálba induló, öngyilkos nyugati világban, akkor bizonyosan a nemzetközi és magyar nemzeti tragédia hősének választanák ezt az ismeretlen bányászt. Ha volnának még nem csupán marxista, hanem szocialista újságírók is, akkor ennek a magyar bányásznak halála kapcsán odavágnák a kérdést Nyugat arcába is: királyok, köztársasági elnökök, nyugati keresztény és marxista demokraták a szabad világban, mivel vagytok jobbak ti, mint a kommunista pártdiktátorok? Nekem, a dolgozó embernek mindegy, ha Hruscsov elvtárs tankja ágyaz belém, vagy a belga király őfelsége nemzeti gárdája küldi szívembe a halálos lövést? A nyugati intellektüel számára azonban mégis mindegy! Ingyen kenyéren, vagy kremli zsoldért állítja, hogy mégis a szovjet haladás a jobb! A Nyugat azonban az ilyen terrorsortüzekkel naponta adja önmaga ellen az érveket a biztos győzelem tudatában várakozó bolsevisták kezébe. Minekünk magyaroknak azonban nem mindegy, hogy él-e, vagy hal-e egy-két világ közé hullott árva, elhagyott magyar. S talán, minden nyugati ünneplés nélkül az ő vére jogán szabad megkérdeznünk, mikor jön már az igazi megújhodás, az igaz, becsületes társadalmi rend, amely nem lehet más, mint krisztusian szocialista, de egyben nemzeti is!? „A kapitány visszalö” Akaratlanul is Hubay Kálmán huszonöt év előtti híres vezércikke jutott eszünkbe mostanában. A kapitány Codreanu volt, a román vasgárda vezére, akit meggyilkoltattak a román hatalom akkori urai. S egyszer aztán a kapitány visszalőtt, mikor vasgárdisták meggyilkolták az orvgyilkosságért felelős román miniszterelnököt. Erre kellett emlékeznünk, amikor olvastuk, hogy az amerikai egyetemi ifjúság egy része széttépte, vagy a televízió nyilvánossága előtt tűzbe dobta az US Army katonai behívóit, melyek a vietnami háborúba szólították a a haza védelmére. A kapitány ismét visszalőtt. Talán a berlini Führer-bunker romjai, talán Keitl és Jodl tábornokok, vagy vitéz Hindy Iván vezérezredes akasztófái alól. És mi még csak sajnálkozni sem tudunk rajta, hogy ez a lövés szívén talált bizonyos amerikai hazafiakat. Hiszen 1939 és 1945 között az USA elnöke, egész állami szervezete, óriási propaganda gépezete és hadseregének ötcsillagos tábornokai hirdették, hogy az állami felsőbbségnek nem kell engedelmeskedni, ha az véletlenül: nem roosevelti demokrata. A hazát árulni szabad, sőt kötelesség eladni. A kétezer éves államfenntartó eszményeket meg kell szegni, ha azok ellenkeznek a Fehér Ház, vagy a Tamanny Hall demokrata gangszterszervezet, esetleg a nagy Bernhardt Baruch és Morgenthau pillanatnyi érdekeivel. Mr. Jackson, Amerika főállamügyésze a nürnbergi perekben azért kérte a halálos ítéleteket, mert a magyar, vagy német tábornok, közbaka, nem tagadta meg saját államfője és a kormány parancsait. A magyar munkás német munkástársával, vagy katona bajtársával együtt, esküjéhez híven, hősiesen harcolt és dolgozott hazájáért a bolsevista terrorhatalom ellen. Nyugat-Németországban azonban amerikai parancsra nyugatnémet bíróságok különféle auswitzi és egyéb kirakatperekben, ma is elítélnek életfogytiglani börtönre kis SS altiszteket, mert magasabb parancsra állítólag kegyetlenségeket követtek el. A szovjet demokrácia — érthető okokból — soha nem vetemedett odáig, hogy igyekezett volna lerombolni, felbomlasztani a kommunista „demokráciákban“ különösen szentségessé vált államfenntartó elveket. Aki ott szökött, dezertált, árult — lásd még egy nagy orosz hazafi Penkovszkij történetét is — odaállították a fal mellé és lelőtték, mint a kutyát. Vlaszov kozákjait, akik nem engedelmeskedtek a nagy, öreg Jóska parancsainak, hanem megpróbáltak harcolni orosz hazájukért a bolsevista diktatúra ellen, az angolszászok ismét csak kiszolgáltatták a jóságos Sztálin apukának s aztán ezek a bátor harcosok ott végezték nyomorúságossá vált életüket Vorkutában, vagy Szibéria hótemetőiben. Most aztán a „kapitány visszalőtt“. És bocsásson meg nekünk Johnson elnök, Roosevelt s Truman utóda, Morgenthau és B‘nai B’irth, sőt az American Jewish Congress is! — egyáltalán nem tudunk felháborodni, mikor az amerikai fiatalokat látjuk, amint összetépik katonai behívóikat. Ha másokat szabad volt árulásra, esküszegésre biztatni, akkor miért ne szabadna szabotálni, elárulni, megszégyeníteni a „világ legnagyobb antibolsevista hatalmát?“ Hja, hogy ebből nekünk európaiaknak semmi jó nem származik? A nemzeti érzés, erkölcs, katonai és állampolgári hűség az USA hivatalos szervei által történt legyilkolása és megsemmisítése után mi „háborús bűnös európaiak, legfeljebb Ady Endre egyik verssorával felelhetünk: „Szenvedjék más is, pusztuljon más is!“ Talán egyszer majd jön világot rázó csapás, atombomba, vegyiháború, néger forradalom, bolsevista felkelés, amely a Fehér Ház urait is megtanítja arra, hogy elvek, sokezer éves államfenntartó eszmények, igazságok, szigorúan betartott társadalmi törvények nélkül nem lehet kormányozni a világot. És addig a kapitány mindig vissza fog lőni: Berlinből, Japánból, Budapestről, Pozsonyból, Szófiából és Bukarestből. Vagy a budapesti szabadságharcos „srác“ jeltelen sírjából, aki nem kapott ugyan behívót a magyar szabadság angyalától, de megmutatta a világnak és elsősorban az USA-nak, hogy miként kell helytállani az USA által sorozatosan megtagadott, megcsúfolt szabadságeszményért. * HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 467. SZÁM XIX. ÉVFOLYAM LONDON, 1966 FEBRUÁR 25.