Hídfő, 1968 (21. évfolyam, 512-535. szám)
1968-12-01 / 534-535. szám
1968 december hó. A reledett írta: Szitnyai Zoltán A forradalmár lesietett a városház lépcsőin. Izgatott volt. Nem hajlandó lemaradni az események robogó vonatáról. Tegnap még Mikovszky udvari tanácsosné Őméltósága udvaronca, a katolikus nőegylet titkára és a baloldali áramlatok ellen létesült fehérkereszt mozgalom tagja. De az elmúlt éjszaka eldőlt a forradalom ügye. Károlyi lett a miniszterelnök. Elérkezett a cselekvés órája. Az előcsarnokban Kelemen László aljegyzővel akadt össze. Mit hallasz? — puhatolózott. — A bosnyák ezred készenlétben áll. Itt nem lesz zendülés, sem Nemzeti Tanács. Ha felbujtják a népet, szólni fognak a gépfegyverek. A forradalmár megszeppent. — Remek! Nagyszerű! — kiáltott fel. — Budapesten is ezt kellett volna tenni. Elgondolkozva lépett ki a kapun. — Óvatosság, Bokor. Te mindig óvatos voltál, Bokor. A városház előtti téren Szikora, az Írnok, nagyhangon dicsekedte el a körülötte állóknak, hogy a főispánnal beszélgetett hosszasan az imént. Ez valószínűtlenebbül hangzott, mintha azt állította volna, hogy a megyéspüspökkel borozgatott egy kiskocsmában, úgy történt, hogy a megyeház folyosóján, amikor az árvaszék felé tartott, a főispán közelített a folyosó másik végéből. Neki meg nem jutott eszébe, hogy a kabátján vörösült a kalapácsos embert ábrázoló jelvény, melylyel előző este a sógorát ugratta. Mire észbekapott, már előtte állt a főispán. Szeme megakadt a jelvényen. — Mutassa csak! — nyújtotta ki a karját. Szikora megdermedt. Mi lesz most ? De nem lett semmi. A főispán nézegette, forgatta, aztán visszaadta a szocialisták „jogtű”nek nevezett jelvényét. — Csinos embléma. — Tegnap még nem ezt mondta volna — mosolygott kajánul a kövér patikus. — Ma bezzeg örül, ha van, akivel szóba elegyedhet. Már nincs kinek parancsolgatnia. Rá sem nyitják az ajtót. — A Tatárvári Hírlap is átállt már. — Őméltósága — gúnyolódott Szamos tanácsnok — tegnap még arról biztosított minket, hogy vérbe fojt minden forradalmi próbálkozást. — És ugyan kivel? A bosnyákok megtagadták az engedelmességet — újságolta Vendler tűzoltóparancsnok. A forradalmár továbbrohant. — Nem szabad megtorpannod, Bokor! — biztatta önmagát. A gyárak leálltak s a Fő utcát ellepték a városba tóduló munkások. Mindenfelől elégedetlenkedő kifakadások hallatszottak: — Mire várunk még? — A Nemzeti Tanács mindenütt átvette már a hatalmat, csak Tatárvárott uralkodik még a reakció. A forradalmár meggyorsította lépteit: — Most vagy soha! Bura, a párttitkár, tépelődve nézett a sarokban álló vörös zászlóra. A dohányfüst olyan sűrű volt a szobában, hogy alig lehetett látni az arcokat, s az izgatott hangok zűrzavarában senki sem értette a másikat. Künn nőttön-növekvőn szólt a közelítő ének: — Fel, fel, ti rabjai a földnek... A párttitkár nem bízott a forradalom győzelmében. Nem hitte, hogy az Astoriából meg lehessen szüntetni a Habsburgok négyszázéves uralmát. Nem hitt a fellázadt katonákról, a Nemzeti Tanácsnak hűséget esküdő nagyurakról, főpapokról, hercegekről szóló hírekben. Budapesten talán már szólnak a gépfegyverek meg ágyúk. Lukasits, a kegyetlen hadtestparancsnok, aligha fél véres eszközökkel tömi le a lázadást. Künn elnémult az ének és megszólalt a tömegkórus: — Hall juk Bu-rát! Hall juk Burát! Az utcára nyíló ajtó kicsapódott. — Titkár elvtárs! — rontott be a forradalmár. — Felszólítom a nép nevében, hogy vezessen minket a városház elé! Kiáltsuk ki a Nemzeti Tanácsot! Ütött a cselekvés órája! A párttitkár sápadtan nézett a füsttömegből fenyegetően vöröslő arcokba. — Éljen a Nemzeti Tanács! —üvöltötte több torok. — Mitől fél? — hadonászott Bura előtt egy nő. — Magával a nép! Künn meg a kórus. — Halljuk Bu-rát! Halljuk Burát! A párttitkár felállt és megragadta a zászlót. — Menjünk hát! Az utca elnémult, amint kitárta az ajtót. — Elvtársak! — kiáltotta a küszöbön megállva — Tiétek a hatalom, a reakció évszázados falai ledőltek, újabb és boldogabb korszak virradt a dolgozókra. A sokadalom látásától kábultan dobálta magából a szavakat, végül magasba tartotta a zászlót: — Utánam! Keskeny utcák medrében, az áradó folyam morajával hömpölygött az ének: — Nem lesz a tőke úr mirajtunk . . . A Tatárvári Hírlap előtt megállapodott a menet. Juhászt, a forradalom ügye mellé átállt szerkesztőt akarták ünnepelni. Juhász kitárta az ablakot. — Részeg vagyok — harsogta — az akaratát nyilvánító népfölség látványától. A forradalomtól, amely az én kezeimről is letépte a bilincseket. Köszöntöm a világot megváltó eszme vörös zászlaját! Köszöntöm a keleti hajnalokból felénk derengő vörös csillagot! Az egyik asztalnál döbbenten hallgatta a fiatal munkatárs. Lehet ez? Juhász beszél így? A mindenből gúnyt űző, cinikus Juhász? Letépett bilincsekről szaval, vörös csillagot köszönt, amikor Prágából világgá röpült a hír, hogy Benes, a cseh forradalom kormányának külügyminisztere igényt tart Magyarország egész északi területére, a Kárpátoktól Komáromig? És Juhász lelkesül ? Amikor a kossuthi mondatot kellene elkiáltani: „Veszélyben a haza!”? — Jól beszéltem? — kérdezte a szerkesztő, miután elvonult a tömeg. — Olvasta? — tette eléje Benes nyilatkozatát a munkatárs. — Persze, hogy olvastam. — És mégsem volt egy szava sem arról, hogy mi fenyegeti a hazát? Juhász felnevetett: — Maga, fiam, költő. A költők nem értenek a politikához. A helyes politika mindig a pillanat követelményeinek a teljesítése. A jelen pillanat pedig a forradalom győzelmének biztosítását és a Nemzeti Tanács megalakítását követeli. (A szerző „így rendeltetett” című regényéből.) Hazai humor — Tönkrement az albán hadiflotta ... _ 9 — Eltörött az evező ... * — Ki az abszolút előrelátó? _ 9 — Aki már most pálcikával eszi a rizst. . . * A rendőr igazoltat valakit az utcán. — Neve? — Kovács László. — Születési helye? — Nagy Britannia. — Hallja, ide figyeljen! Nem az anyja nevét kérdeztem. HÍDFC 13. oldal