Hídfő, 1969 (22. évfolyam, 536-559. szám)

1969-03-10 / 540. szám

Csak nekünk nem szabad? Jönnek a levelek a világ minden ré­széből, ahol magyarok élnek. Biza­kodók, lelkesítők és kitartásra buz­dítok. És jönnek más írások is — •— ugyancsak a világ minden ré­széből, melyek írói megkérdezik, hogy miért is ■— miért is ? Miért az a sok biztatás, beszámolás ta­nácsadás és harc magyarságunkért, amikor úgyis hiába, mert ami el­veszett, az elveszett — akár hitről, lelkesedésről, hazáról, szerelemről vagy pénzről is legyen szó. A leve­lek megemlítik az emigrációs ma­rakodást, az emigráns magyar szer­vezetek széthúzását és mindent, ami a magyar élet árnyékos oldalát mu­tatja. Sokan azt írják, hogy vissza­húzódtak mindentől, ami magyar és befelé élnek, mint csiga a házában. Csalódottak, fáradtak és nyugod­tan akarnak élni ebben a szűkre kerekedett világban. Nemzeti, ma­gyar érzésű derék emberekre van szó, akik sajnos nem jutottak to­vább Szent Ágoston Timea homi­nem ... kezdetű megállapításánál, amely azt mondja, hogy félünk az egykönyvű embertől — azaz attól, aki nem a horizontot, hanem csak annak egy kicsinyke szektorát lát­ja. Úgy mint sokan a csüg­gedők közül. Mert ha látnák a másik ol­dal kitartó szívósságát, összetartá­sát, elv- és sajátfajta­ szeretetét, akkor talán másfajta leveleket írná­nak. Ha egyszer belenéznének abba a nagy szellemi laboratóriumba, ahol úgy ápolják a múltat és a jelent, hogy az útmutató legyen a jövő számára , akkor nem azt ír­nák, hogy miért is a mi küzdel­münk, hanem újabb hitre, újabb csakazértisre buzdítanának ben­nünket. Amíg mi álmosan ballagunk a kitaposott úton, addig ők odaát előássák a névtelen senkiket és szobrot emelnek nekik. A régi jó recept szerint addig szajkózzák sa­ját igéiket, amíg lassan maguk is elhiszik, hogy: Íme ez az igazság. A Zürcher Zeitung című svájci újságban egy Éva Haldimann nevű hölgy hasábos tárcát írt legutóbb egy Pap Károly nevű „nagy ma­gyar íróról”, őszintén szólva jó­ma­gunk sohasem hallottunk róla, an­nak ellenére, hogy a soproni rab­binak volt a fia és az 1919-es kommunista uralom alatt szerepelt. Nem azért, — írja az óvatos hölgy — mert kommunista volt, hanem azért, mert rebellis volt — mint Kossuth Lajos. Nos, a bölcsőjében valószínűleg nem Pap névre hall­gató szerző közben regényt is írt, mégpedig olyant, ami még nem volt — hogy úgy mondjuk — noch nie da gewesen. Egy másik magyar­nyelvű emigráns lapban a magyar színjátszás Great Old Man-je ki lett volna más, mint Beregi Osz­kár — aki ugyancsak a magyar Tanácsköztársaság idején bontogat­ta ki nem éppen csak rózsaszínű Turáni átok­­ avagy ének a fülemüléről Írta: Ostor Péter A népek nagy nyájában a különböző fajták ha másutt nem, de ide­genben összetartanak. Ha egy német találkozik valahol Olaszországban egy másik honfitársával, barátságosan üdvözli. Ha egy angol letelepszik valahol s egy másik angolal találkozik, aki szintén abban az idegen or­szágban él, barátságot köt vele, s ha ezt nem is teszi, de segítenek egy­máson. Ez így van a svájciaknál, a spanyoloknál, a görögöknél és az amerikaiaknál, a cigányoknál és a zsidóknál. Ez utóbbiak eme összetar­tásuk révén a világot uralják. (Pontosan annyian vannak a Világban, mint a magyarok!) Az emigráció a maga nemében szomorú dolog egymagában is. De még szomorúbbá teszi az a körülmény, hogy mi magyarok a szabadságot arra használjuk fel, hogy egymást marjuk. Annak idején, amikor például 1956-ban a magyar tömegek kijöttek, a külföldi hatóságok tucatszám­ra kapták a névtelen és neves bejelentéseket, hogy ez meg az AVO-s, kom­munista, párttitkár, stb. stb. Későbben az idegen hatóságok is rájöttek, hogy ez a nép a hősies­,­sége mellett egy mindent elhomályosító hibával rendelkezik, az egymás ellen való áskálódással és az egymás marásával. A szabadság, s azzal járó nagyobb érvényesülési lehetőségek, az anya­giak lehetővé tették azt, hogy hazánkfiai manapság már pereskedni is tudnak s „meg tudják reszkírozni a legdrágább“ ügyvédet is, ha arról van szó, hogy saját vérük és fajtájuk ellen lépjenek fel vélt igazuk miatt. Széchenyi István mondotta: olyan kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosoknak is meg kell bocsájtanunk. Soraink között nagyon sokan vannak, akik Arany Fülemiléjének Péter és Pál­jához hasonlóan pereskednek, rágalmaznak és rombolnak le min­dent. S nem jönnek rá, hogy az ilyen gyalázatos marakodásban csak ugyanazok a személyek nyernek, akik az előbb említett versben: a bírók és az ügyvédek. Ma már odáig süllyedtünk, hogy ilyen akciói­ban komolynak szám­tó egyének is részt vesznek, sőt arra is képesek, hogy hamis papírokkal és eskükkel támasszák alá akcióikat, melyeknek céljuk egyik vagy másik magyar családapa, vagy magyar vér tönkretétele. Olvastunk leveleket már olyan egyénektől, akik magukat különböző magyar egyesületek vezetőinek tartják s közben arra heccelik honfitár­saikat, hogy ezt vagy azt perelje be. De egyet ne felejtsenek el az igen tisztelt honfitársak: az aki AVO-s volt, aki párttitkár, vagy egyéb sintér, még mindig nem követett el olyan nagy bűnnt, mint az, aki a szabad életben saját honfitársa ellen cselek­szik, s egyben igyekszik az elenség malmára hajtani a vizet. Mert az az AVO-s parancsra cselekedett, vagy pénzért vagy jobb helyért és egy olyan rendszerben, melyben nem volt szabadság. Tehát nem szabad elhatározás­ból. De aki itt teszi ugyanezt, saját elhatározásból, az rosszabb, mint egy AVO-s. Vagy ezen urak szintién parancsra cselekszenek az emigrációban is? A magyar emigrációnak sem az egyikre, sem a másikra nincsen szük­sége. Az ilyen egyéneket, akik belekényszerítik honfitársaikat lehetetlen HUNGARIAN WEEK A NEMZET. AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGALATÁBAN АЫ.0 EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 540. SZÁM XXII. ÉVFOLYAM LONDON, 1969 MÁRCIUS 10.

Next