Hídfő, 1969 (22. évfolyam, 536-559. szám)
1969-03-10 / 540. szám
Csak nekünk nem szabad? Jönnek a levelek a világ minden részéből, ahol magyarok élnek. Bizakodók, lelkesítők és kitartásra buzdítok. És jönnek más írások is — •— ugyancsak a világ minden részéből, melyek írói megkérdezik, hogy miért is ■— miért is ? Miért az a sok biztatás, beszámolás tanácsadás és harc magyarságunkért, amikor úgyis hiába, mert ami elveszett, az elveszett — akár hitről, lelkesedésről, hazáról, szerelemről vagy pénzről is legyen szó. A levelek megemlítik az emigrációs marakodást, az emigráns magyar szervezetek széthúzását és mindent, ami a magyar élet árnyékos oldalát mutatja. Sokan azt írják, hogy visszahúzódtak mindentől, ami magyar és befelé élnek, mint csiga a házában. Csalódottak, fáradtak és nyugodtan akarnak élni ebben a szűkre kerekedett világban. Nemzeti, magyar érzésű derék emberekre van szó, akik sajnos nem jutottak tovább Szent Ágoston Timea hominem ... kezdetű megállapításánál, amely azt mondja, hogy félünk az egykönyvű embertől — azaz attól, aki nem a horizontot, hanem csak annak egy kicsinyke szektorát látja. Úgy mint sokan a csüggedők közül. Mert ha látnák a másik oldal kitartó szívósságát, összetartását, elv- és sajátfajta szeretetét, akkor talán másfajta leveleket írnának. Ha egyszer belenéznének abba a nagy szellemi laboratóriumba, ahol úgy ápolják a múltat és a jelent, hogy az útmutató legyen a jövő számára , akkor nem azt írnák, hogy miért is a mi küzdelmünk, hanem újabb hitre, újabb csakazértisre buzdítanának bennünket. Amíg mi álmosan ballagunk a kitaposott úton, addig ők odaát előássák a névtelen senkiket és szobrot emelnek nekik. A régi jó recept szerint addig szajkózzák saját igéiket, amíg lassan maguk is elhiszik, hogy: Íme ez az igazság. A Zürcher Zeitung című svájci újságban egy Éva Haldimann nevű hölgy hasábos tárcát írt legutóbb egy Pap Károly nevű „nagy magyar íróról”, őszintén szólva jómagunk sohasem hallottunk róla, annak ellenére, hogy a soproni rabbinak volt a fia és az 1919-es kommunista uralom alatt szerepelt. Nem azért, — írja az óvatos hölgy — mert kommunista volt, hanem azért, mert rebellis volt — mint Kossuth Lajos. Nos, a bölcsőjében valószínűleg nem Pap névre hallgató szerző közben regényt is írt, mégpedig olyant, ami még nem volt — hogy úgy mondjuk — noch nie da gewesen. Egy másik magyarnyelvű emigráns lapban a magyar színjátszás Great Old Man-je ki lett volna más, mint Beregi Oszkár — aki ugyancsak a magyar Tanácsköztársaság idején bontogatta ki nem éppen csak rózsaszínű Turáni átok avagy ének a fülemüléről Írta: Ostor Péter A népek nagy nyájában a különböző fajták ha másutt nem, de idegenben összetartanak. Ha egy német találkozik valahol Olaszországban egy másik honfitársával, barátságosan üdvözli. Ha egy angol letelepszik valahol s egy másik angolal találkozik, aki szintén abban az idegen országban él, barátságot köt vele, s ha ezt nem is teszi, de segítenek egymáson. Ez így van a svájciaknál, a spanyoloknál, a görögöknél és az amerikaiaknál, a cigányoknál és a zsidóknál. Ez utóbbiak eme összetartásuk révén a világot uralják. (Pontosan annyian vannak a Világban, mint a magyarok!) Az emigráció a maga nemében szomorú dolog egymagában is. De még szomorúbbá teszi az a körülmény, hogy mi magyarok a szabadságot arra használjuk fel, hogy egymást marjuk. Annak idején, amikor például 1956-ban a magyar tömegek kijöttek, a külföldi hatóságok tucatszámra kapták a névtelen és neves bejelentéseket, hogy ez meg az AVO-s, kommunista, párttitkár, stb. stb. Későbben az idegen hatóságok is rájöttek, hogy ez a nép a hősies,sége mellett egy mindent elhomályosító hibával rendelkezik, az egymás ellen való áskálódással és az egymás marásával. A szabadság, s azzal járó nagyobb érvényesülési lehetőségek, az anyagiak lehetővé tették azt, hogy hazánkfiai manapság már pereskedni is tudnak s „meg tudják reszkírozni a legdrágább“ ügyvédet is, ha arról van szó, hogy saját vérük és fajtájuk ellen lépjenek fel vélt igazuk miatt. Széchenyi István mondotta: olyan kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosoknak is meg kell bocsájtanunk. Soraink között nagyon sokan vannak, akik Arany Fülemiléjének Péter és Páljához hasonlóan pereskednek, rágalmaznak és rombolnak le mindent. S nem jönnek rá, hogy az ilyen gyalázatos marakodásban csak ugyanazok a személyek nyernek, akik az előbb említett versben: a bírók és az ügyvédek. Ma már odáig süllyedtünk, hogy ilyen akcióiban komolynak számtó egyének is részt vesznek, sőt arra is képesek, hogy hamis papírokkal és eskükkel támasszák alá akcióikat, melyeknek céljuk egyik vagy másik magyar családapa, vagy magyar vér tönkretétele. Olvastunk leveleket már olyan egyénektől, akik magukat különböző magyar egyesületek vezetőinek tartják s közben arra heccelik honfitársaikat, hogy ezt vagy azt perelje be. De egyet ne felejtsenek el az igen tisztelt honfitársak: az aki AVO-s volt, aki párttitkár, vagy egyéb sintér, még mindig nem követett el olyan nagy bűnnt, mint az, aki a szabad életben saját honfitársa ellen cselekszik, s egyben igyekszik az elenség malmára hajtani a vizet. Mert az az AVO-s parancsra cselekedett, vagy pénzért vagy jobb helyért és egy olyan rendszerben, melyben nem volt szabadság. Tehát nem szabad elhatározásból. De aki itt teszi ugyanezt, saját elhatározásból, az rosszabb, mint egy AVO-s. Vagy ezen urak szintién parancsra cselekszenek az emigrációban is? A magyar emigrációnak sem az egyikre, sem a másikra nincsen szüksége. Az ilyen egyéneket, akik belekényszerítik honfitársaikat lehetetlen HUNGARIAN WEEK A NEMZET. AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGALATÁBAN АЫ.0 EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 540. SZÁM XXII. ÉVFOLYAM LONDON, 1969 MÁRCIUS 10.