Hídfő, 1972 (25. évfolyam, 608-631. szám)
1972-05-25 / 617. szám
A TARTALOMBÓL diáktüntetések epilógusa Buci Gyuri visszatérése Miért nem mehetett Tollas Tibor Bécsbe? Az egyarcú Amnesty International Hugo Hartung halálára Történelemírás Vidor módra Három tavaszi vers HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 617. SZÁM XXV. ÉVFOLYAM, LONDON, 1972 MÁJUS 25 Új vezetőt kér a magyar emigráció a müncheni Szabad Európa Rádió magyar osztályának élére A budapesti NYISZTOR ZOLTÁN (ROMA) Majdnem az szaladt ki a tollam hegyén, hogy „az öngyilkos ország“ s talán nem is hibáztam volna. Mert, hogy a kettő között van összefüggés, az már a puszta szembeállításra is gyanítható, de a továbbiakban még erősebben fog kidomborodni. Arról van szó ugyanis, hogy az ENSZ illetékes szerve most tette közzé az európai országok öngyilkossági statisztikáját, mely a szomorú jelenség 1958 és 1968 adatait tartalmazza. A tízéves összehasonlításból kiderül, hogy az öngyilkossági hullám kereskedett Ausztriában, Dániában, Svájcban, Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban és Spanyolországban, viszont feltűnően emelkedett Svédországon és Nyugatnémetországon kívül a kommunista országokban s ami a legszomorúbb: Magyarország az élre, az első helyre került! Szomorú dicsőség, de a statisztikák kérlelhetetlen megállapítása. Félelmetes hatását még növeli az összehasonlítás, hogy míg 1956-ban százezer emberre 25,7 esett, addig 1968-ban már 33,7. Az emelkedés tehát 8, holott már az 1956-os adat is a legmagasabb volt Európában. Ami azt is jelenti, hogy nem átmeneti tünetről, hanem állandó szociális jelenségről van szó. De még megdöbbentőbb, ha arra gondolunk, hogy a statisztika utolsó helyén áll Olaszország és Spanyolország, ahol 1958 óta is folyton csökkent az öngyilkosok száma s 1968-ban már az 5.4 és 4.5 szállt alá. Sajnos, nem áll rendelkezésünkre semmi korábbi statisztika, mellyel ellenőrizhetnek az öngyilkossági jelenség magyarországi állását a kommunizmus előtti időkből, de mert előzőleg sohasem hallottunk vészkiáltásokat vagy félrevert harangokat, fel kell tételeznünk, hogy a magyar tünet nem volt rosszabb a többi európai országokénál. Az meg külön gondolkodóba ejt, hogy bár 1958 óta az életnívó tagadhatatlanul emelkedett s a társadalom elesettjeiről, helyesebben a kisemmizettekről is történt némi gondoskodás, ennek ellenére az öngyilkossági hullám még magasabbra hágott. Ha most ehhez hozzáveszszük a magyar abortusz-rendeletet, mely szabad folyást enged a magzatgyilkosságnak, valóban ráillik a kommunistává züllesztett országra az „öngyilkos ország“ elnevezése. A rideg statisztika nem közli az öngyilkosok életkorát, amiből pedig már bizonyos következtetéseket lehetne levonni. Ezért az első pillanatban talán sokan arra fognak gondolni, hogy az öngyilkosok nagy száma otthon bizonyára azok soraiból került ki, akik megjárták a kínzatások és börtönök poklát vagy akik a többszörös tisztogatás során mind mélyebbre és mélyebbre süllyedtek le, s akiknek egyetlen reménye csak a megváltó halál szokott lenni, ami ha késlekedik, a folyó vize, egy halálugrás, egy méregpohár siettetni tud. Pedig a feltevés alaptalan! Napról-napra olvassuk a gyászrovatokat s a természetes halállal kimúltak között ott látjuk rokonainkat, ismerőseinket, barátainkat, akik 70—80—90 évvel a vállukon mentek át az örökkévalóságba. Tábornokok, írók, börtönviselt miniszterek, közéleti nagyságok, lefokozott papok egész sorát tudnák idézni, akiknek a börtön és a nyomor, a megalázás és a megszégyenítés kálváriája után igazán okuk lett volna az öngyilkosságra gondolni, mégis a halál mesgyéjén rostokolva is kivárták a természet rendjét. De hát akkor kikből rekrutálódik az öngyilkosok magyar légiója? Újra nem indokolt a középkorúakra gondolni. A szociológusok szerint ezek nem szokták az életet eldobni. Ezeknek óriási többsége már megúszta a létéért való küzdelmet s életét megszépíti a szerelem, a házasság, a család, a gyermek. Ha a külső, beígért paradicsom hiányzik is, odahaza vár rá egy kis zárt paradicsom, mely kizárólag az övé. Nem marad más hátra, mint a fiatalokra gondolni. Nem egyszer megkérdeztem hazai ismerősöket s azok mind megerősítették következtetésemet, hogy az öngyilkossági hullám valóban a fiatalabb korosztályokat ragadta magával. Meg kell állapítanunk, hogy ez alkalommal egy rendkívüli, egyenesen természetellenes jelenséggel állunk szemben. Semmi sem áll ugyanis messzebb az ifjú lélektől, mint az önkéntes, erőszakos halál gondolata. Aki volt már huzamosabban kórházakban, az megfigyelhette, hogy az öregek megadásával szemben mennyire nehéz, kínos, lázító fiatalok küzdelme a halállal. Ha tehát még elfogadni is nehéz, még nehezebb kell hogy legyen önként elszánni magát a halálra. Nincs más magyarázat tehát, mint amivel minden öngyilkos a halálba megy, hogy „nem érdemes élni“. Szeretnék elhessegetni a gondolatot, de ránk erőszakolja magát a következtetés, hogy sok ifjú lélek számára s talán a legjobbak számára eszmények, remények, célok nélkül nem érdemes élni. Úgy érzik, hogy abban az embertelen rendszerben, melynek hiába próbáltak a Nagy Imrék, Dubcsekek „emberi arcot“ adni, de nem sikerült s amelyben nincs más csak korlát és elnyomás, a sakálok üvöltése s a rabszolgák halotti csendje — nem érdemes élni! Az öngyilkosok országa