Hídfő, 1972 (25. évfolyam, 608-631. szám)

1972-05-25 / 617. szám

A TARTALOMBÓL diáktüntetések epilógusa Buci Gyuri visszatérése Miért nem mehetett Tollas Tibor Bécsbe? Az egyarcú Amnesty International Hugo Hartung halálára Történelemírás Vidor módra Három tavaszi vers­­ HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 617. SZÁM XXV. ÉVFOLYAM, LONDON, 1972 MÁJUS 25 Új vezetőt kér a magyar emigráció a müncheni Szabad Európa Rádió magyar osztályának élére A budapesti NYISZTOR ZOLTÁN (ROMA) Majdnem az szaladt ki a tollam hegyén, hogy „az öngyilkos ország“ s talán nem is hibáztam volna. Mert, hogy a kettő között van összefüggés, az már a puszta szembeállításra is gyanítható, de a továbbiakban még erősebben fog kidomborodni. Arról van szó ugyanis, hogy az ENSZ illetékes szerve most tette közzé az európai országok öngyil­kossági statisztikáját, mely a szomorú jelenség 1958 és 1968 adatait tartalmazza. A tízéves összehason­lításból kiderül, hogy az öngyilkossági hullám ke­­reskedett Ausztriában, Dániában, Svájcban, Francia­­országban, Hollandiában, Olaszországban és Spanyol­­országban, viszont feltűnően emelkedett Svédorszá­gon és Nyugatnémetországon kívül a kommunista országokban s ami a legszomorúbb: Magyarország az élre, az első helyre került! Szomorú dicsőség, de a statisztikák kérlelhe­tetlen megállapítása. Félelmetes hatását még növeli az összehasonlítás, hogy míg 1956-ban százezer emberre 25,7 esett, addig 1968-ban már 33,7. Az emelkedés tehát 8, holott már az 1956-os adat is a legmagasabb volt Európában. Ami azt is jelenti, hogy nem átmeneti tünetről, hanem állandó szociális jelenségről van szó. De még megdöbbentőbb, ha arra gondolunk, hogy a statisztika utolsó helyén áll Olaszország és Spanyolország, ahol 1958 óta is folyton csökkent az öngyilkosok száma s 1968-ban már az 5.4 és 4.5 szállt alá. Sajnos, nem áll rendelkezésünkre semmi korábbi statisztika, mellyel ellenőrizhetnek az öngyilkossági jelenség magyarországi állását a kommunizmus előtti időkből, de mert előzőleg sohasem hallottunk vész­kiáltásokat vagy félrevert harangokat, fel kell téte­leznünk, hogy a magyar tünet nem volt rosszabb a többi európai országokénál. Az meg külön gondol­kodóba ejt, hogy bár 1958 óta az életnívó tagad­hatatlanul emelkedett s a társadalom elesettjeiről, helyesebben a kisemmizettekről is történt némi gon­doskodás, ennek ellenére az öngyilkossági hullám még magasabbra hágott. Ha most ehhez hozzávesz­­szük a magyar abortusz-rendeletet, mely szabad folyást enged a magzatgyilkosságnak, valóban rá­illik a kommunistává züllesztett országra az „ön­gyilkos ország“ elnevezése. A rideg statisztika nem közli az öngyilkosok életkorát, amiből pedig már bizonyos következteté­seket lehetne levonni. Ezért az első pillanatban talán sokan arra fognak gondolni, hogy az öngyilkosok nagy száma otthon bizonyára azok soraiból került ki, akik megjárták a kínzatások és börtönök poklát vagy akik a többszörös tisztogatás során mind mé­lyebbre és mélyebbre süllyedtek le, s akiknek egyet­len reménye csak a megváltó halál szokott lenni, ami ha késlekedik, a folyó vize, egy halálugrás, egy méregpohár siettetni tud. Pedig a feltevés alaptalan! Napról-napra olvas­suk a gyászrovatokat s a természetes halállal ki­múltak között ott látjuk rokonainkat, ismerősein­ket, barátainkat, akik 70—80—90 évvel a vállukon mentek át az örökkévalóságba. Tábornokok, írók, börtönviselt miniszterek, közéleti nagyságok, lefoko­zott papok egész sorát tudnák idézni, akiknek a börtön és a nyomor, a megalázás és a megszégyení­tés kálváriája után igazán okuk lett volna az ön­­gyilkosságra gondolni, mégis a halál mesgyéjén rostokolva is kivárták a természet rendjét. De hát akkor kikből rekrutálódik az öngyilkosok magyar légiója? Újra nem indokolt a középkorúakra gondolni. A szociológusok szerint ezek nem szokták az életet eldobni. Ezeknek óriási többsége már meg­úszta a létéért való küzdelmet s életét megszépíti a szerelem, a házasság, a család, a gyermek. Ha a külső, beígért paradicsom hiányzik is, odahaza vár rá egy kis zárt paradicsom, mely kizárólag az övé. Nem marad más hátra, mint a fiatalokra gon­dolni. Nem egyszer megkérdeztem hazai ismerősö­ket s azok mind megerősítették következtetésemet, hogy az öngyilkossági hullám valóban a fiatalabb korosztályokat ragadta magával. Meg kell állapítanunk, hogy ez alkalommal egy rendkívüli, egyenesen természetellenes jelenséggel állunk szemben. Semmi sem áll ugyanis messzebb az ifjú lélektől, mint az önkéntes, erőszakos halál gondolata. Aki volt már huzamosabban kórházakban, az megfigyelhette, hogy az öregek megadásával szemben mennyire nehéz, kínos, lázító fiatalok küz­delme a halállal. Ha tehát még elfogadni is nehéz, még nehezebb kell hogy legyen önként elszánni magát a halálra. Nincs más magyarázat tehát, mint amivel min­den öngyilkos a halálba megy, hogy „nem érdemes élni“. Szeretnék elhessegetni a gondolatot, de ránk erőszakolja magát a következtetés, hogy sok ifjú lélek számára s talán a legjobbak számára eszmé­nyek, remények, célok nélkül nem érdemes élni. Úgy érzik, hogy abban az embertelen rendszerben, melynek hiába próbáltak a Nagy Imrék, Dubcsekek „emberi arcot“ adni, de nem sikerült s amelyben nincs más csak korlát és elnyomás, a sakálok üvöl­tése s a rabszolgák halotti csendje — nem érdemes élni! Az öngyilkosok országa

Next