Hídfő, 1975 (28. évfolyam, 680-703. szám)
1975-01-01 / 680-681. szám
4. oldal zisekben és válságokban bővelkedtek, de talán soha nem voltak olyan súlyosak mint manapság. Az elmúlt év júliusában kirobbant ciprusi háború alapjaiban rázta meg az európai védelmi szövetséget — a NATO-t. Hajszálon múlott, hogy annak két tagállama — Törökország és Görögország nem indítottak egymás ellen háborút. Az összeütközés színtere Ciprus szigetére korlátozódott, ahol partraszállott görög és török katonai egységek formális háborút vívtak egymással. A ciprusi kérdés végső megoldása az új 1975- ös esztendőre maradt. Igaz, hogy a volt elnök — Makariosz — visszatért a szigetre, de kérdés, hogy megoldja-e a sziget nagy problémáját: az ott élő görög és török lakosság békés együttműködését. A béke igazi nagy veszélyét azonban sem Málta, sem Ciprus, hanem az izraeli-arab ellentétek jelentik. Izrael a 67-es háború győzelmi mámorában óriási területeket hódított el az araboktól, és azokat mind a mai napig nem óhajtotta visszaadni. A meghódított területekről elmenekült mintegy 700 000 palesztinai arab ádáz ellensége Izraelnek és szívós csökönyösséggel a megengedett és a meg nem engedett módszerek tucatjaival tartja nyugtalanságban az Izraelben élő zsidóságot. Arafat a palesztínaiak vezetője nem éppen megbékélő beszédet tartott a New York-i üvegpalotában. A beszédet az ENSZ többsége hatalmas tapssal honorálta, mintegy egyenes következményeként azon ténynek, hogy minden kis, újonnan alakult afrikai, ázsiai államocska is képviselheti magát az ENSZ-ben. A színesek lassan többségben lesznek és az ENSz-palotában szinte szemünk láttára megy végre nemcsak a fehér ember, de a kultúrát hordozó népek és országok tragédiája is. A Földközi tenger partjain zajló események az elmúlt esztendőben világhorizonttá szélesedtek. Kissinger hiába utazgat ide-oda , eddig nem tudott komoly eredményt elérni egyik útjával kapcsolatban sem. A vietnámi háború után Willy Brandttal együtt ő is megkapta a Békedíjat. Az csak olyan mellékes dolog, hogy a vietnámi háború befejezése csak formai dolog volt, mert az azóta eltelt rövid idő alatt több áldozata volt a minden békedíj ellenére is továbbfolyó háborúnak, mint a Kissinger által létrehozott békéig. A kommunista csapatok már csak pár kilométerre állnak Dél- Vietnám fővárosától, s a Nixon-Kissingeri béke olyan hamisnak bizonyult, mint a csontkeretes szemüvegű Kissinger békeapostoli szerepe. Amennyiben 1975-ben ismét kirobban, a jó ég tudja már hányadik zsidó-arab háború, akkor a felgyújtott olajkutak lángja könnyen átcsaphat a Földközi tengerről az egész világra. Amerika Az Egyesült Államok ugyancsak a válságok középpontjába került. Amire még nem volt példa az Egyesült Államok történetében , az most megtörtént. Nixon elnököt majdnem mint közönséges bűnözőt menesztették. A jelentéktelen ügynek induló Watergate-dologból nemcsak amerikai, de világbotrány kerekedett — amely, az elnök meghurcolásával végződött. De nem minden ok nélkül. Kiderült, hogy az elnök tudott a botrányról, amelyet a nyilvánosság előtt — szemrebbenés nélkül letagadott. Utóda Gerald Ford lett. Színtelen egyéniség. Valamikor futballjátékos volt, most pedig nem minden gúny nélkül azt írják róla, hogy kitűnően sizik. Nem is egy-két napig, hanem hetekig. Elnöki működését azzal kezdte, hogy amnesztiát adott elődjének, Nixonnak, hogy végre pontot tegyen az egész Watergate-ügy végére. Jóindulata azonban balul végződött, mert a semmiféle tekintélyt és közmorált nem ismerő amerikai sajtó azonnal az amnesztia kibocsájtása után ítéletet mondott Ford fölött és nagy a valószínűsége, hogy ő sem marad sokáig az elnöki székben. Jól tájékozottak szerint az Egyesült Államok bel- és külügyeit már régen nem az amerikai nép által választott politikusok, hanem két erőtényező mozgatja: az egyik az izraeli érdekeket az amerikai érdekeknél előbbre helyező amerikai zsidóság, a másik pedig az Egyesült Államokban működő szovjet megbízottak többezer főnyi csoportja. Mögöttük ott áll az egész amerikai sajtó, televízió, a rádió, a film — szóval minden közvéleményirányító szerv. Legutóbb ezekről a kérdésekről beszélt az egyik egyetemen az amerikai vezérkar parancsnoka Brown generális. Kíméletlenül rámutatott az előbb említett kéthatalmi tényezőnek az amerikai életre való befolyására. A beszéd elhangzása után olyan aljashangú, közönséges támadást kapott úgy a sajtóban mint a televízióban, hogy valószínűleg rövidesen otthagyja állását. A Watergate-ügyet és még sok más hasonlót ez a sajtó fújta fel. Szerinte Amerika annyira demokratikus, hogy nem lehetnek államtitkok. A jelenlegi helyzet az, hogy a valamikor erős és hatalmas Egyesült Államok — melynek tulajdonképpeni világrendőri szerepet kellene betöltenie —■ nemcsak katonai és gazdasági pozícióját, de morális tekintélyét is elveszítette. A megoldatlan négerkérdés mellé szorosan felsorakozott Izrael kérdése is. Hogy az 1975-ös esztendőben Washington országa meg tud-e birkózni ezekkel a kérdésekkel, ez egyelőre nyílt titok. Az új elnök, Ford, nem rendelkezik olyan képességekkel, hogy megoldást tudna találni. 1975 végén talán többet tudunk mondani ezekről a dolgokról. A helyzet nemcsak Amerika, de a világ szempontjából sem vigasztaló. Magyarország a múlt esztendőben — minden maradt a régiben. Kádár és Fock Jenő óvatosan lavíroznak Moszkva és a magyar néphangulat hullámai között. Igaz, hogy a Párt majd háromnegyed millió tagot számlál, de ez csak látszat — nem pedig erő. Merő aritmetika — ahogyan Szakasits Árpád mondotta amikor az első választásokon a Kisgazdapárt abszolút többséget kapott. A Párt maga kiöregedett. Hol vannak már a szemináriumi órák és hol az utcabál és még holabb a „hajrá bele a melóba,elvtársak”. A fiatalság ahelyett hogy kék ingben és piros nyakkendővel masírozna, nyugati mintára hosszú hajat növeszt, bluejean-nadrágot hord és csak alkalmat les, hogy mikor szökhet Nyugatra. Az állami háztartás legfőbb alapja az idegenforgalom. Annyi idegent csalogattak a Balatonra, Egerbe, a Pilisbe és a pesti éjszakába, hogy a közönségnek kinyílt a szeme és meglátta a szédítő különbséget a Vasfüggönyön inneni és túli világ között. A nagy idegenforgalommal a rendszer öngólt lőtt. A dolgozók állami pénzen fenntartott étkezdékben, üzemi konyhákban, terítetlen piszkos asztalokon eszik a bablevest, de ugyanakkor a nyugati turisták számára luxusszállodákat és vendéglőket építenek. Ez a durva megkülönböztetés ideológiai bukást idézett elő a lelkekben és bizonytalanná tette a rendszer legortodoxabb tagjait is. A Magyar Posta százesztendős jubileumára emlékbélyeget adtak ki. A bélyegen látható magyar zászlóról hiányzik a sarló-kalapácsos címer — mintha szégyelné magát. És már sokmindenhonnan hiányzik. Ahol még megvan, ott rozsdás bordák tartják a vörös csillag ötágú karmait, s ha valaki marxista-leninistának vallja magát a társaságban, akkor az emberek már nemcsak összenéznek, de harsány hahotára fakadnak. 1956 fegyverrel, vérrel és harccal akarta lerázni a nemzet testéről a moszkvai szocializmust. A Nyugat semlegessége miatt ez akkor nem sikerült. Ma Deák Ferenc passzív rezisztenciája öntötte el az országot, amely ellen nem lehet szovjet tankokat segítségül hívni. És hogy ez így van — ezt Kádárjánosék tudják a legjobban ... HÍDFŐ 1975 január hó