Hídfő, 1975 (28. évfolyam, 680-703. szám)

1975-01-01 / 680-681. szám

4. oldal zisekben és válságokban bővelked­tek, de talán soha nem voltak olyan súlyosak mint manapság. Az elmúlt év júliusában kirobbant ciprusi há­ború alapjaiban rázta meg az euró­pai védelmi szövetséget —­ a NATO-t. Hajszálon múlott, hogy an­nak két tagállama — Törökország és Görögország nem indítottak egy­más ellen háborút. Az összeütközés színtere Ciprus szigetére korlátozó­dott, ahol partraszállott görög és török katonai egységek formális há­borút vívtak egymással. A ciprusi kérdés végső megoldása az új 1975- ös esztendőre maradt. Igaz, hogy a volt elnök — Makariosz — vissza­tért a szigetre, de kérdés, hogy meg­­oldja-e a sziget nagy problémáját: az ott élő görög és török lakosság békés együttműködését. A béke igazi nagy veszélyét azon­ban sem Málta, sem Ciprus, hanem az izraeli-arab ellentétek jelentik. Izrael a 67-es háború győzelmi má­morában óriási területeket hódított el az araboktól, és azokat mind a mai napig nem óhajtotta visszaadni. A meghódított területekről elmene­kült mintegy 700 000 palesztinai arab ádáz ellensége Izraelnek és szívós csökönyösséggel a megenge­dett és a meg nem engedett módsze­rek tucatjaival tartja nyugtalanság­ban az Izraelben élő zsidóságot. Ara­fat a palesztínaiak vezetője nem ép­pen megbékélő beszédet tartott a New York-i üvegpalotában. A be­szédet az ENSZ többsége hatalmas tapssal honorálta, mintegy egyenes következményeként azon ténynek, hogy minden kis, újonnan alakult afrikai, ázsiai államocska is kép­viselheti magát az ENSZ-ben. A színesek lassan többségben lesznek és az ENSz-palotában szinte sze­münk láttára megy végre nemcsak a fehér ember, de a kultúrát hor­dozó népek és országok tragédiája is. A Földközi tenger partjain zajló események az elmúlt esztendőben világhorizonttá szélesedtek. Kissin­ger hiába utazgat ide-oda , eddig nem tudott komoly eredményt el­érni egyik útjával kapcsolatban sem. A vietnámi háború után Willy Brandttal együtt ő is megkapta a Békedíjat. Az csak olyan mellékes dolog, hogy a vietnámi háború be­fejezése csak formai dolog volt, mert az azóta eltelt rövid idő alatt több áldozata volt a minden béke­­díj ellenére is továbbfolyó háború­nak, mint a Kissinger által létreho­zott békéig. A kommunista csapatok már csak pár kilométerre állnak Dél- Vietnám fővárosától, s a Nixon-Kis­­singeri béke olyan hamisnak bizo­nyult, mint a csontkeretes szem­üvegű Kissinger békeapostoli sze­repe. Amennyiben 1975-ben ismét kirobban, a jó ég tudja már hánya­dik zsidó-arab háború, akkor a fel­gyújtott olajkutak lángja könnyen átcsaphat a Földközi tengerről az egész világra. Amerika Az Egyesült Államok ugyancsak a válságok középpontjába került. Amire még nem volt példa az Egye­sült Államok történetében , az most megtörtént. Nixon elnököt majdnem mint közönséges bűnözőt menesztették. A jelentéktelen ügy­nek induló Watergate-dologból nem­csak amerikai, de világbotrány ke­rekedett — amely, az elnök meg­­hurcolásával végződött. De nem minden ok nélkül. Kiderült, hogy az elnök tudott a botrányról, amelyet a nyilvánosság előtt —­ szemrebbe­­nés nélkül letagadott. Utóda Gerald Ford lett. Színtelen egyéniség. Vala­mikor futballjátékos volt, most pe­dig­­ nem minden gúny nélkül azt írják róla, hogy kitűnően sizik. Nem is egy-két napig, hanem hete­kig. Elnöki működését azzal kezdte, hogy amnesztiát adott elődjének, Nixonnak, hogy végre pontot tegyen az egész Watergate-ügy végére. Jó­indulata azonban balul végződött, mert a semmiféle tekintélyt és köz­morált nem ismerő amerikai sajtó azonnal az amnesztia kibocsájtása után ítéletet mondott Ford fölött és nagy a valószínűsége, hogy ő sem marad sokáig az elnöki szék­ben. Jól tájékozottak szerint az Egyesült Államok bel- és külügyeit már régen nem az amerikai nép által választott politikusok, hanem két erőtényező mozgatja: az egyik az izraeli érdekeket az amerikai ér­dekeknél előbbre helyező amerikai zsidóság, a másik pedig az Egyesült Államokban működő szovjet meg­bízottak többezer főnyi csoportja. Mögöttük ott áll az egész amerikai sajtó, televízió, a rádió, a film — szóval minden közvéleményirányító szerv. Legutóbb ezekről a kérdések­ről beszélt az egyik egyetemen az amerikai vezérkar parancsnoka Brown generális. Kíméletlenül rámu­tatott az előbb említett kéthatalmi tényezőnek az amerikai életre való befolyására. A beszéd elhangzása után olyan aljashangú, közönséges támadást kapott úgy a sajtóban mint a televízióban, hogy valószínű­leg rövidesen otthagyja állását. A Watergate-ügyet és még sok más hasonlót ez a sajtó fújta fel. Sze­rinte Amerika annyira demokrati­kus, hogy nem lehetnek államtitkok. A jelenlegi helyzet az, hogy a vala­mikor erős és hatalmas Egyesült Államok — melynek tulajdonképpeni világrendőri szerepet kellene betölte­nie —■ nemcsak katonai és gazda­sági pozícióját, de morális tekinté­lyét is elveszítette. A megoldatlan négerkérdés mellé szorosan felsora­kozott Izrael kérdése is. Hogy az 1975-ös esztendőben Washington or­szága meg tud-e birkózni ezekkel a kérdésekkel, ez egyelőre nyílt ti­tok. Az új elnök, Ford, nem rendel­kezik olyan képességekkel, hogy megoldást tudna találni. 1975 végén talán többet tudunk mondani ezek­ről a dolgokról. A helyzet nemcsak Amerika, de a világ szempontjából sem vigasztaló. Magyarország a múlt esztendőben — minden maradt a régiben. Kádár és Fock Jenő óvatosan lavíroznak Moszkva és a magyar néphangulat hullámai között. Igaz, hogy a Párt majd há­romnegyed millió tagot számlál, de ez csak látszat — nem pedig erő. Merő aritmetika — ahogyan Szaka­­sits Árpád mondotta amikor az első választásokon a Kisgazdapárt ab­szolút többséget kapott. A Párt maga kiöregedett. Hol vannak már a szemináriumi órák és hol az utca­bál és még holabb a „hajrá bele a melóba,elvtársak”. A fiatalság ahe­lyett hogy kék ingben és piros nyakkendővel masírozna, nyugati mintára hosszú hajat növeszt, blue­­jean-nadrágot hord és csak alkal­mat les, hogy mikor szökhet Nyu­gatra. Az állami háztartás legfőbb alapja az idegenforgalom. Annyi idegent csalogattak a Balatonra, Egerbe, a Pilisbe és a pesti éjsza­kába, hogy a közönségnek kinyílt a szeme és meglátta a szédítő kü­lönbséget a Vasfüggönyön inneni és túli világ között. A nagy idegen­­forgalommal a rendszer öngólt lőtt. A dolgozók állami pénzen fenntar­tott étkezdékben, üzemi konyhák­ban, terítetlen piszkos asztalokon eszik a bablevest, de ugyanakkor a nyugati turisták számára luxus­­szállodákat és vendéglőket építenek. Ez a durva megkülönböztetés ide­ológiai bukást idézett elő a lelkek­ben és bizonytalanná tette a rend­szer legortodoxabb tagjait is. A Magyar Posta százesztendős jubi­leumára emlékbélyeget adtak ki. A bélyegen látható magyar zászlóról hiányzik a sarló-kalapácsos címer — mintha szégyelné magát. És már sokmindenhonnan hiányzik. Ahol még megvan, ott rozsdás bordák tartják a vörös csillag ötágú kar­mait, s ha valaki marxista-leninis­tának vallja magát a társaságban, akkor az emberek már nemcsak összenéznek, de harsány hahotára fakadnak. 1956 fegyverrel, vérrel és harccal akarta lerázni a nemzet testéről a moszkvai szocializmust. A Nyugat semlegessége miatt ez akkor nem sikerült. Ma Deák Ferenc passzív rezisztenciája öntötte el az országot, amely ellen nem lehet szovjet tan­kokat segítségül hívni. És hogy ez így van — ezt Kádárjánosék tudják a legjobban ... HÍDFŐ 1975 január hó

Next