Hídfő, 1977 (30. évfolyam, 728-751. szám)

1977-05-01 / 736-737. szám

1977 május Végig az egész vonalon hazudnak, sikkasztanak és csalnak. Mármint a románok az erdélyi kérdésben. De ebben legalább egységesek. Legalább is annyira,mint a mai magyar rendszer, amely a „szomszédokkal való jóviszony“ miatt még Babits Mihály költeményeiből is száműzte azokat, amelyek sérthetik akár a román, cseh vagy szerb nemzeti érzést. A románok egységesek a propagandájukban , az illetékes magyar szervek pedig egységesek a hallgatásban. Nem tiltakoznak a szemük előtt folyó magyar múlt megsemmisítése ellen és a budapesti meg egyéb IBUSzirodák asztalain ott hevernek a román- német, francia, angol nyelven írott idegenforgalmi kiadványok. Tessék parancsolni mondják az Erdélyre kíváncsi nyugati utazónak, aki a füzetekből és egyéb kiadványokból megtudja, hogy Erdélyben nemhogy magyarok, de még csak szászok sem éltek és hogy Erdély minden kövét, minden várát, kastélyát, templomát, szóval egész kultúráját Erdély őslakói a románok hozták létre. Budapesten járt olvasónk elküldötte a budapesti IBUSz-irodában kapott német nyelvű erdélyi ismertetőt. A füzetke címe: Erdély és Bánát — ősrégi román területek. Azután kezdődik a hamisítások és hazugságok egész lavinája, amit sajnos készpénznek vesz az Erdély történelmében járatlan külföldi olvasó. Azután jön a szöveg: „Erdély és a Bánát, mint öprég román területek különleges vonzóerővel rendelkeznek. Ezt a csodálatos területet az elmúlt századok során a román géniusz hatalmas és maradandó alkotásokkal gyarapította.“ A szöveg után következnek a városok képei és azok történelmének ismertetése, illetve hamis és hazug leírása. Kolozsvár már nem is Cluj, hanem Napoca, melyet a dákok alapítottak. Kolozsvár után hasonló értelemben következik a többi erdélyi város. Persze mind román névvel és a román dicsőség hangoztatásával. Külön sorokat kap Gyulafehérvár — azaz Alba Julia, amely városban 1600- ban Vitéz Mihály kikiáltotta Erdély csatlakozását Romániához és azóta Erdély Románia szerves része. Mint román dicsőséget említi, hogy Temesvárott először vezették be Európában az elektromos utcai világítást 1884-ben. És így tovább a végtelenségig. A magyar kormány pedig lapul és hallgat, mert nem akarja zavarni „a szocialista országok egymásmellettiségét“. Ily arányú történelemhamisításra még nem volt példa a világon ... HÍDFŐ Hol kutyul,hol tiltakozik már mint az András a Pogányoktól, aki annak idején 1945-ben el akarta fogni Budapest védőjét, Hindy Ivánt, de mivel az nem sikerült, így bement a hadtest irodájába és — saját írása szerint — összekutyulta az ottan elfekvő iratokat és katonai aktákat. Nem mint belopakodott civil, de mint derék katona követte el a hősiességet. Mert Pogány szerint a katonának nem harcolni, hanem kutyulni kell. Nyilván ezen bátor cselekedetéért tarthatta meg ügyvédi irodáját, — elvégre az engedélyt azok kapták a rákosiéktól, akik minél nagyobb ellenállói tevékenységet tudtak felmutatni. Mint például a kutyulást. De Andrásunk akkor sem hagyta magát Város a homályban című könyvében megírta, hogyan mondotta meg a magáét Péter Gábornak, Rákosi föpribékjének, egy nála történt látogatása alkalmával. És Péter Gábor tűrte, mert a kutyulóktól még ő is félt. Mit lehessen tudni? Tegnap a szovjet ellen küzdő magyar csapatok háta mögött kátyúit a hadtestnél, holnap meg talán nálam. Nem volt mást tennie, mint zserbevágni Pogány sértegetéseit Aztán múltak az idők és az iratokat kutyuló András Amerikában elnöke lett a Magyar Szabadságharcos Világszövetségnek, sőt újból megválasztották a Nemzetőr támogatása mellett, ő az elnök és Tollas Tibor a főtitkár. Mint elnök, rajta tartja kezét az eseményeken. Mindent lát és mindent megfigyel, mint az egykori pesti randa nyomozó. És ha valami nem tetszik, akkor tiltakozik. Itt is, ott is, sőt még ama Menoránál is, amely lapnak annyi köze sincs a magyarsághoz, mint a kutyabagosi kisbírónak a kölni dómhoz. Különösen azóta, hogy a magyar csendőröket gyilkosoknak nevezte és ezen túl megállapította, hogy „Magyarországot, mit Hitlerék utolsó csatlósát, az egész világ megvetette...“ De az ilyen apróság nem érdekli a kutyuló Pogányt. Fiola Ferenc kanadai útjával kapcsolatban arról értesítette a cionista újságot, a Szabadságharcos Világszövetség nevében ő is tiltakozik Fiala szereplése ellen. Ha valóban megtörtént a tiltakozás, akkor azt a protokoll szabályai szerint úgy az elnök Pogánynak, mint a főjegyző Tollas Tibornak is alá kellett írniok. De — kérdezzük — ugyancsak tiltakoztak volna, ha egy másik emigráns csoport izmos fickókkal való fenyegetéssel akarta volna megakadályozni például a Lenindíjjal Acél Tamás vagy a Prohászka szobrát ledöntő Faludi György szereplését. Százat egy ellen, hogy Pogányék még csak nem is kutyultak volna. Sőt.. . Persze megint koszorúztak április 4-én az egész országban. Budapesten és vidéken. Városban és faluban egyaránt. Mindenütt, ahol a szovjet katona harcolt a magyar szabadságért, amelyet — az illusztris előadók szerint —a saját ügyüknek tekintettek. Mármint a magyar szabadságot. A főünnepség Budapesten zajlott le a Szabadság-téren felállított szovjet hősi emlékműnél. Díszszázad, vörös lobogó, katonai parádé. Megemlékeztek a vörös hadsereg hőseiről, Leninről, a szovjet forradalomról, szóval minden dologról, amelyek olyan messze állnak a igazi magyar ügytől, hogy még századok múltán sem lehet azokat belekupálni egy független és szabad Magyarország egyenletébe. De nemcsak orosz, hanem bolgár és román katonák sírja felett is megemlékeztek a kiküldött szónokok. Ugyanis azok is saját vérüket adták a magyar szabadságért. Az utolsó román katona is tudta, hogy amikor besorozták a vörös hadsereg ágyútöltelékei közé, hogy most ő felszabadít egy országot, melyről addig azt sem tudta, hogy a világon van. Visszavetítve a történelmet, illő volna már szobrot is emelni és díszsortüzet ropogtatni Batu kán mongol harcosainak emléke előtt is. A hegeli dialektika szerint annak idejét a 13. században azért törték be az országba, hogy véget vessenek a magyar oligarchák uralmának és a pokolba küldjék I. Béla királyt minden udvari lebzseléjével egyetemben. Szobrot kell kapjon Szulejmán császár is, aki viszont a Habsburgok magyarországi uralmát akarta megelőzően megsemmisíteni. Márvány emlékművet tehát a janicsároknak és miden török bégnek és agának, akik másfél évszázadon át ápolgatták a független Magyarország gyenge virágait. Hogy a Dunán lefelé hajózó török gályák évtizedeken át szállították Törökország felé a magyar föld drága termékeit? — ez nyilván a felszabadítóknak kijáró hála jele lehetett akkoriban. Mert mi mindig hálásak vagyunk. Akkor gályákon adtuk a hála bizonyítékait, ma Záhonynál, vasúti tengelyen. A történelem ugyanis noha megismétli önmagát, s így semmi kivetni valót nem találhatunk abban, hogy a nagy áprilisi cécónál meg sem említették azon honvédeket és csendőröket, akik balga módon hitték, hogy az ellenség tulajdonképpen jóbarát és az ország szíve nem Budapesten, hanem Moszkvában lüktet. Az áprilisi szovjet, román és bolgár hősi emlékműveknél lezajlott ünnepségek ezt a tévhiedelmet óhajtják megszüntetni. 11. oldal