Hídfő, 1979 (32. évfolyam, 776-799. szám)
1979-01-01 / 176-177. (776-777.) szám
1979 január HÍDFŐ Budapesti kaland „Budapesten voltam, a Szigeten jártam, .. . Nekem is volt tavasz, akácvirágzás is. A régi padunkon ifjú párt talátam .. . Sepertem eleget, seperjen most más is.“ Mentségemre legyen mondva, ennek az ajándék-kottának köszönhetem, hogy én is beugrottam egy nosztalgikus honvágy-féle érzésnek és 22 év után hazalátogattam Budapestre. Nem bántam meg, hogy haza mentem, mert kissé kiábrándultam honvágyamból. Ugyanis hazatérésem örömét teljesen semlegesítette egy még nagyobb öröm, amelyet akkor éreztem, amikor a Lufthansa gép kerekei felemelkedtek a Ferihegyi reptér betonjáról. Hogy miért volt a második örömöm nagyobb a megérkezés öröménél, ezt akarom elmondani. Sajnos ugyanis, a Budapestre utazó turista már hazafelé menet, a frankfurti reptéren megkapja az első leckét, amikor az emberi méltóságot hogy úgymondjam kissé megalázó módon tapogatják és terelik az embereket. Persze a magyarországi utasok edzve vannak az ilyesmihez, csupán a nyugatról érkező utasoknak furcsa ez a bánásmód. Megérkezvén a Ferihegyi reptérre, az első bosszúság nem ér váratlanul, mert ülésszomszédom már figyelmeztetett, hogy vigyázzak a pesti hordárokra, mert azok „kiskirályok”. Nos, nem azok voltak, hanem elkényeztetett, szemtelen zsarolók. Már akiket zsarolni lehet azzal, hogy rá vannak szorulva ilyen hordárra. Ugyanis a poggyászszállító fémkocsik nyugati mintára és igényre a budapesti reptér is százával csináltatott az utasok kényelmének emelésére, ilyenkor mind eltűnnek és egyedül a hordárok a boldog kocsitulajdonosok. Ezek aztán, mint vizsgázott emberismerők csak azokkal állnak szóba, akiknél több borravalót szimatolnak. Persze a hangulat kezd nyomasztóbbá s a helyzet fenyegetőbbé válni. Most következik „Dante poklának” második lépcsője, vagyis a fináncok. Két kijárat van. Az egyikre az van felírva: „Van-e elvámolni való? ” . A másikra: „Nincs vámköteles árú”. Ez utóbbi kapu csak képletes . . . Virtuális, mert itt senkit nem ereszt ki az odaállított katona . . . Persze a forgalom csődöt mond, mert mindenkit a „Vámköteles árú” kapuhoz terelnek, ahol megkérdezik, hoztame vámköteles árút? Tagadó válaszomra kinyittatják csomagjaimat és úgy felforgatják holmimat, hogy a bőröndöt nem tudom már lezárni. A finánc sem . . . Viszont elküld onnan, mert útban vagyok . . . Jámborul megkérdem: „Nem volna jobb meg sem kérdezni az utasokat, hogy van-e elvámolni való? — Ha már úgy sem hisz nekik és kinyittatja a csomagjaikat. — Hiszen vannak érzékeny és önérzetes utasok is, vagy sértődékenyek, mint amilyen én ,is vagyok? ”... Még azt is ajánlottam a fináncoknak, hogy kár volt 2 ajtót csinálni, ha csak az egyiket szabad használni ... Ez pazarlás és árt a nemzetgazdaságnak. Megjegyzésemre csak vigyorogtak .. Egyetlen vigaszom volt, hogy a hordár nem engem csapott be, hanem a szomszédomat. Ugyanis a naiv lélek előre adott neki 20 forintot, viszont a hordár otthagyta őt — mondván — hogy neki dolga van s nem várhat, amíg az utas csomagját átkutatják. „Élni is kell valamiből” — mondotta — és ment új üzlet, új pali után . . . Csomagjaimat viszont a kijáratnál egyszerre akarta a soffőr kikapni a kezemből, de én erősen tartottam. Kiválasztottam a fiatalabbat és kevésbé sötét ábrázatot s megkérdeztem, van-e taxióra a kocsijában? (Előzőleg erre is kaptam már kioktatást.) Megnyugtató kijelentésére elindultunk a Margitszigeti Nagyszálló felé. Tudtam, hogy a taxi olcsó Pesten s így fel sem tűnt, hogy az óra 205 forintot mutatott. Csak visszafelé tűnt fel, hogy ugyanezért az útért későbben csak 94 forintot (és még borravalót) kellett fizetni. Ez a soffőr ugyanis nem tudta, hogy amerikai vagyok és jóindulatúlag figyelmeztetett is: „Máskor tessen kérem vigyázni, mert a taxiórákon van éjjeli tarifa is, meg városhatáron kívüli harmadik fokozat is” . . . Legfőbb érték az ember Most pedig lássuk a várost. Az első meglepetés, hogy akárcsak az ostrom, vagy az 56-os forradalom alatt, fel van dúlva az egész város. Mindenütt építkeznek, csak az érthetetlen, miért nem fejezik be a megkezdett munkákat, mielőtt újba kezdenének? Persze a sok por, piszok, törmelék és szemét az időjárással nem tud dacolni s a hűvös szél a járókelők szemét-száját telefújja homokkal és maltertöremelékkel, így nem lehet megállapítani, hogy a járókelőknek a dühtől csikorog-e a foguk, vagy csupán a sok piszoktól, amit a szél a szájukba fúj ... A sok piszok megfelelő arányba keveredve a sok benzin — és egyébbfajta füsttől, így a járókelők inggallérja egy fél nap alatt cca. 2 heti koszt mutat . . . Külön öröm látnom a Nyugati pályaudvart, vagy inkább káröröm arra gondolnom, hogy már nem én lakom Újpesten és nem járok többé vonattal. Ugyanis a Nyugati pályaudvarnak nincsen teteje . . . Építik! Akik viszont utazni akarnak útjukat gyaloglással kezdik . . . A Margit-hídat is építik (1945 óta) s emiatt a Széll Kálmán térről, pardon Moszkva térről a Margithídig nem járnak villamosok. Az autóbuszokat a Margit körútról (Mártírok útja) eltérítik jobbra a Bem utcán át a Bem tér felé. Ez mind rendben volna, de a Bem utca és a Fő utca sarkán a piros lámpát az „okosok” elfelejtették átidőzíteni, s így a forgalom teljesen csődbe ment. Megszámláltam órámon a másodperceket. A kisforgalmú Fő utca piros jelzése 16 másodpercig, viszont az autóbusszal és járművekkel zsúfolt Bem utca piros jelzése 47 másodpercig állítja le a forgalmat. Senki sem zúgolódik, mindenki ráér, amíg csak fizetgetnek, az emberek csak dolgozgatnak . . . A „legfőbb érték az ember”, de valahogy mintha nem úgy bánnának az emberrel Pesten, mintha sokra értékelnék . . . Ezt magamon is tapasztalhattam . . . Minthogy telefonálni Budapesten a nappali órákban képtelenség (bár ez volna a legnagyobb baj csupán), bementem az egyik kerület nagyforgalmi postahivatalába. A három telefon közül kettőnél csak a drótok álltak ki a falból, a harmadik viszont nem működött. Erre érdeklődtem a postamester után. Megmutatták . . . Lefüggönyzött üvegablak mögött harcias kinézésű amazon szendvicset majszolt és újságot olvasott.. . Jámborul megkérdeztem: — „Bocsánat a zavarásért . . .” de nem fejezhettem be, mert rám recsegett ... — Nem látja, hogy nem vagyok szolgálatban ... ? Le van húzva a függöny ...” Meg kell mondanom, hogy vannak csúnya asszonyok, akik amellett rokonszenvesek. Hát ilyen volt a postamesternő is, csak nem rokonszenves. Emellett a hangja recsegett, de nem kellemesen, hanem barátságtalanul . . . — „Telefonálni szeretnék” — rebegtem félénken, nehogy rámköpje a szendvicsét, — mert éppen tele volt a szája . . . — „Nem érdekel, hogy mit szeretne” —■ tudoklott a nő .. . — „Milyen kár, hogy ilyen csinos nőnek ilyen kellemetlen a modora. Nem járt sokat vidéken, vagy nem lakott kaszárnyák mellett?” —folytattam a barátságos diskurzust . . . Mikor azonban oda jutottam, hogy- 3. oldal