Hídfő, 1979 (32. évfolyam, 776-799. szám)

1979-01-01 / 176-177. (776-777.) szám

1979 január HÍDFŐ Budapesti kaland „Budapesten voltam, a Szigeten jártam, .. . Nekem is volt tavasz, akácvirágzás is. A régi padunkon ifjú párt talátam .. . Sepertem eleget, seperjen most más is.“ Mentségemre legyen mondva, en­nek az ajándék-kottának köszönhe­tem, hogy én is beugrottam egy nosztalgikus honvágy-féle érzésnek és 22 év után hazalátogattam Buda­pestre. Nem bántam meg, hogy ha­za mentem, mert kissé kiábrándul­tam honvágyamból. Ugyanis haza­térésem örömét teljesen semlegesí­tette egy még nagyobb öröm, amelyet akkor éreztem, amikor a Lufthansa gép kerekei felemelked­tek a Ferihegyi reptér betonjáról. Hogy miért volt a második örömöm nagyobb a megérkezés öröménél, ezt akarom elmondani. Sajnos ugyanis, a Budapestre uta­zó turista már hazafelé menet, a frankfurti reptéren megkapja az el­ső leckét, amikor az emberi méltó­ságot hogy úgymondjam kissé meg­alázó módon tapogatják és terelik az embereket. Persze a magyaror­szági utasok edzve vannak az ilyes­mihez, csupán a nyugatról érkező utasoknak furcsa ez a bánásmód. Megérkezvén a Ferihegyi reptér­re, az első bosszúság nem ér várat­lanul, mert ülés­szomszédom már figyelmeztetett, hogy vigyázzak a pesti hordárokra, mert azok „kis­királyok”. Nos, nem azok voltak, ha­nem elkényeztetett, szemtelen zsaro­lók. Már akiket zsarolni lehet azzal, hogy rá vannak szorulva ilyen hor­dárra. Ugyanis a poggyász­szállító fémkocsik nyugati mintára és igény­re a budapesti reptér is százával csináltatott az utasok kényelmének emelésére, ilyenkor mind eltűnnek és egyedül a hordárok a boldog ko­csitulajdonosok. Ezek aztán, mint vizsgázott emberismerők csak azok­kal állnak szóba, akiknél több bor­ravalót szimatolnak. Persze a hangulat kezd nyomasz­tóbbá s a helyzet fenyegetőbbé válni. Most következik „Dante poklának” második lépcsője, vagyis a fináncok. Két kijárat van. Az egyikre az van felírva: „Van-e elvámolni való? ” . A másikra: „Nincs vámköteles árú”. Ez utóbbi kapu csak képletes . . . Virtuális, mert itt senkit nem ereszt ki az odaállított katona . . . Persze a forgalom csődöt mond, mert min­denkit a „Vámköteles árú” kapuhoz terelnek, ahol megkérdezik, hoztam­­e vámköteles árút? Tagadó vála­szomra kinyittatják csomagjaimat és úgy felforgatják holmimat, hogy a bőröndöt nem tudom már lezárni. A finánc sem . . . Viszont elküld on­nan, mert útban vagyok . . . Jám­borul megkérdem: „Nem volna jobb meg sem kérdezni az utasokat, hogy van-e elvámolni való? — Ha már úgy sem hisz nekik és kinyittatja a csomagjaikat. — Hiszen vannak érzékeny és önérzetes utasok is, vagy sértődékenyek, mint amilyen én ,is vagyok? ”... Még azt is a­­jánlottam a fináncoknak, hogy kár volt 2 ajtót csinálni, ha csak az e­­gyiket szabad használni ... Ez pa­zarlás és árt a nemzetgazdaságnak. Megjegyzésemre csak vigyorogtak .. Egyetlen vigaszom volt, hogy a hor­dár nem engem csapott be, hanem a szomszédomat. Ugyanis a naiv lélek előre adott neki 20 forintot, viszont a hordár otthagyta őt — mondván —­ hogy neki dolga van s nem vár­hat, amíg az utas csomagját átku­tatják. „Élni is kell valamiből” — mondotta — és ment új üzlet, új pali után . . . Csomagjaimat viszont a kijárat­nál egyszerre akarta a soffőr kikap­ni a kezemből, de én erősen tartot­tam. Kiválasztottam a fiatalabbat és kevésbé sötét ábrázatot s meg­kérdeztem, van-e taxióra a kocsijá­ban? (Előzőleg erre is kaptam már kioktatást.) Megnyugtató kijelentés­ére elindultunk a Margitszigeti Nagyszálló felé. Tudtam, hogy a taxi olcsó Pesten s így fel sem tűnt, hogy az óra 205 forintot mutatott. Csak visszafelé tűnt fel, hogy ugyanezért az útért későbben csak 94 forintot (és még borravalót) kellett fizetni. Ez a soffőr ugyanis nem tudta, hogy amerikai vagyok és jóindulatúlag figyelmeztetett is: „Máskor tessen kérem vigyázni, mert a taxiórákon van éjjeli tarifa is, meg városhatá­ron kívüli harmadik fokozat is” . . . Legfőbb érték az ember Most pedig lássuk a várost. Az első meglepetés, hogy akárcsak az ostrom, vagy az 56-os forradalom alatt, fel van dúlva az egész város. Mindenütt építkeznek, csak az ért­hetetlen, miért nem fejezik be a megkezdett munkákat, mielőtt újba kezdenének? Persze a sok por, pi­szok, törmelék és szemét az időjá­rással nem tud dacolni s a hűvös szél a járókelők szemét-száját tele­­fújja homokkal és maltertöremelék­­kel, így nem lehet megállapítani, hogy a járókelőknek a dühtől csi­korog-e a foguk, vagy csupán a sok piszoktól, amit a szél a szájukba fúj ... A sok piszok megfelelő a­­rányba keveredve a sok benzin — és egyébbfajta füsttől, így a járó­kelők ing­gallérja egy fél nap alatt cca. 2 heti koszt mutat . . . Külön öröm látnom a Nyugati pályaudvart, vagy inkább káröröm arra gondolnom, hogy már nem én lakom Újpesten és nem járok többé vonattal. Ugyanis a Nyugati pálya­udvarnak nincsen teteje . . . Építik! Akik viszont utazni akarnak útjukat gyaloglással kezdik . . . A Margit-hídat is építik (1945 óta) s emiatt a Széll Kálmán tér­ről, pardon Moszkva térről a Margit­­hídig nem járnak villamosok. Az a­­utóbuszokat a Margit körútról (Már­tírok útja) eltérítik jobbra a Bem utcán át a Bem tér felé. Ez mind rendben volna, de a Bem utca és a Fő utca sarkán a piros lámpát az „okosok” elfelejtették át­időzíteni, s így a forgalom teljesen csődbe ment. Megszámláltam órámon a másod­perceket. A kisforgalmú Fő utca pi­ros jelzése 16 másodpercig, viszont az autóbusszal és járművekkel zsú­folt Bem utca piros jelzése 47 má­sodpercig állítja le a forgalmat. Sen­ki sem zúgolódik, mindenki ráér, amíg csak fizetgetnek, az emberek csak dolgozgatnak . . . A „legfőbb érték az ember”, de valahogy mintha nem úgy bánnának az emberrel Pesten, mintha sokra ér­tékelnék . . . Ezt magamon is tapasz­talhattam . . . Minthogy telefonálni Budapesten a nappali órákban kép­telenség (bár ez volna a legnagyobb baj csupán), bementem az egyik ke­rület nagyforgalmi postahivatalába. A három telefon közül kettőnél csak a drótok álltak ki a falból, a harma­dik viszont nem működött. Erre ér­deklődtem a postamester után. Meg­mutatták . . . Lefüggönyzött üveg­ablak mögött harcias kinézésű ama­zon szendvicset majszolt és újságot olvasott.. . Jámborul megkérdeztem: — „Bocsánat a zavarásért . . .” de nem fejezhettem be, mert rám recse­gett ... — Nem látja, hogy nem vagyok szolgálatban ... ? Le van húzva a függöny ...” Meg kell mondanom, hogy vannak csúnya asszonyok, akik amellett ro­konszenvesek. Hát ilyen volt a pos­tamesternő is, csak nem rokonszen­ves. Emellett a hangja recsegett, de nem kellemesen, hanem barátságta­lanul . . . —­ „Telefonálni szeretnék” — re­­begtem félénken, nehogy rámköpje a szendvicsét, — mert éppen tele volt a szája . . . — „Nem érdekel, hogy mit szeret­ne” —■ tudoklott a nő .. . — „Milyen kár, hogy ilyen csinos nőnek ilyen kellemetlen a modora. Nem járt sokat vidéken, vagy nem lakott kaszárnyák mellett?” —foly­tattam a barátságos diskurzust . . . Mikor azonban oda jutottam, hogy- 3. oldal

Next