Hídfő, 1979 (32. évfolyam, 776-799. szám)
1979-04-01 / 782-783. szám
1979 április HÍDFŐ Burg Kastl évkönyve A világ egyetlen magyar iskolája — a Burg Kastl-i gimnázium — vezetősége, az iskola fennállásának 20 éves jubileumára képekkel díszített 160 oldalas könyvet adott ki. A könyv részletesen ismerteti az iskola múltját, eredményeit és a szövegen kívül remek képekkel bizonyítja a két évtized alatt elért eredményeket. A magyar és német szövegű könyv megrendelhető a Hídfő saarbrückeni szerkesztőségénél. Ara portóval együtt 10.— DM. vagy annak megfelelő valuta. Arany János: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek írjad!" Ni aak, nittak... csodálkozott régi ismerősünk midőn átvéve reggeli postáját az egyik borítékon a következőket olvasta: Tekintetes Régi ismerősünk itt és itt .. . Visszaballagott szobájába, tele töltötte kávéscsészéjét, s azután felbontotta a levelet és a következőket olvasta: Tisztelt Régi ismerősünk, úgy is mint Ni csak, ni csak . . . Igenhogy nagy élvezettel olvastam legutóbbi óbudai kirándulását, melynek leírása közben felsorolja a Zárda utcai, meg a Lajos úti öreg vendéglőket megemlítvén még azt is, hogy melyikbe járt annak idején Istenbe boldogult jó Krúdy Gyula bátyánk, aki ha beszédes kedvében volt addig mesélt a nyírségi világról, amíg is oda állott az asztal elé az öreg Peyerli bácsi és két tenyerével az ajtó felé mutatván bocsánatkérően közölte: — Sajnos urak —Zárás. Az ügyeletes rendőr két hosszúlépést öntött le a garatra, de harmadikra már nem hajlandó.. Mert hát — tetszik tudni a szobát az szobát még Óbudán is . . . Szóval no, kedves Régi ismerősünk minden rendben lenne, ha csak úgy mellékesen megemlítette volna a régi budai világ másik híres vendéglő fertályát, ami ott terült el a Vérmezőt körülölelő Krisztinaváros meg az Óbuda felé húzódó lankák között. Mert valahogyan úgy van, hogy nem csak Óbudára voltak kíváncsiak a majdnem idegennek számító pestiek , hanem a Krisztinavárosra illetőleg, annak ugyancsak régi időket idézgető vendéglőire, kocsmáira is. A rangidős címet a Sashegy felé menetelő utcában álló ,illetve állott, mert már régen lebontották épületnek kell adnunk, melynek utcai homlokzatán szépen kicirkalmazott betűkkel ott állott a felírás: Politischer Greizler. Magyar neve nem is volt. A múlt század harmincas éveiben nyitotta meg korcsmáját annak sváb tulajdonosa, aki eleinte a Sashegyi borát mérte. Hogy miért-miért nem? — de később a régi pesti Országházból ide jártak át az ülések után a honatyák, hogy kissé megöntözzék sok beszédtől berekedt torkukat. Azóta a régi tabáni temetőben nyugvó korcsmáros szerint — amit egyéb papírokkal is bizonyított, — odajárt Deák Ferenc is, akit már életében a Haza bölcse jelzővel tüntetett ki a Nemzet. Egyfogatú kocsival baktatott át a Lánchídon, hogy azután átérve az Alagúton pár képviselőtársával együtt megbeszéljék akár a híressé vált Húsvéti cikket vagy egyéb nagy fontosságú politikai eseményét az akkori időknek. Alig százméternyire az előbb említett korcsmaszerű vendéglőtől várta pestbudai vendégeit ama híres Zöldfa vendéglő, ahová már nagyapám is ellárogatott miután véresre tapsolta tenyerét a fából épült Budai Színkörben. Állítólag megfordult az öreg színházban Petőfi Sándor is. Ha igen, akkor nyilván ő is beült egy borsos tokány meg pohár sörital mellé a Krisztina tér sarkán levő Zöldfába, ahogyan a budaiak hívták. A vendéglő mellett közvetlenül árulta a mérgeket meg a szépséget megőrző Margit krémet a Radinovics fivérek patikája. A két fivér szerb volt, miért is minden szerb vagy szláv ünnepen kitették a meggyújtott gyertyákat az ablakba, igazolván népünknek a nemzeti kisebbségek iránti megértését. Az ún. előkelőbb közönség a Pálya utcában levő ugyancsak Diófa vendéglőt látogatta, melynek tulajdonosa, bizonyos Hofmann úr fekete zsakettben és fehér nyakkendővel várta pesti vendégeit. Frakkos pincérek fontoskodtak az elegánsan megterített asztalok körül és a konyhában nem füstölt oldalasok és egyéb pók eledelek, hanem rákok meg egyéb, beteg gyomornak való drága ínyencségek főttek a fazekakban. Budaiak nem is igen jártak a Vén Diófába, de ha már nagyon előkelősködni óhajtottak akkor átmentek a Márvány utca közepén levő Márvány menyasszony című vendéglőbe, ahová valamikor Jókai Mór is gyakran ellátogatott, amint azt Boross vendéglős úr féltve őrzött régi számlái is tanúsították. Kissé távolabb, az immár 30 esztendeje lebontott Tabán főterén a Szarvas téren álmodozott a régi időkről a Három Heteshez címzett fogadó. Kopott kőlépcsőkön kellett felmenni a vendégnek ha le akart ülni a terítő nélküli zöld asztalok mellé. Ez amolyan kocsisvendéglő volt, s pohár fröccs mellé legfeljebb paprikás krumplit kapott a vendég virslivel. A múlt században 20 krajcárért mindenki megtömhette a gyomrát, de még a harmincas években sem került többe az ebéd dalak mögött. Hogy mérnek e még italt az egykori nagynevű Avar vendéglőben vagy sütnek-e baracklekváros palacsintát az Albeckerben — azt nem tudom, mert régen nem jártam a budai végeken. Azt hiszem azonban sok minden eltűnt nemcsak Óbudából, de az egykori Tabánból és annak a Krisztináig tartó vidékéről is. Ezeket a sorokat is csak azért írom, nehogy azt higyje a nyájas olvasó, hogy csak az óbudai vendéglők és dohos szagú korcsmák után vágyott a nyugalmat kereső pesti nép. Ók hányszor bolyongtam ködbe öltözött őszi estéken az öreg Tabán macskaköves utcáin, hogy azután pár órára otthont találjak az előbb említett fogadók egyikében. Az ifjúkorral együtt járó szerelmi melankólia lobogó tüzét pár pohár itallal próbáltam csillapítani, nem gondolván, hogy pár évtized múltán már csak úgy emlékezem vissza az akkori szerelmi fájdalmakra, mint ahogyan öreg matrónák nézegetik az imakönyvükben lepréselt és megszáradt virágokat, a 15. oldal