Hídfő, 1980 (33. évfolyam, 800-824. szám)

1980-01-01 / 800-801. szám

2. oldal HÍDFŐ szólt, sokszor csaknem érinthetetlenül finom szálak kibogozásáról van szó, politika az erőviszonyok tudománya De nagy segítséget kap, ha nem az erőhöz kell folyamodnia. Cikkemben véletlenül sem akartam a napi politika területét érinteni. Minden nemzeti, faji, felekezeti elfogultság távol áll s állt mindig tőlem. Saját népem számára soha nem igényeltem több jogot, mint amennyit másiknak juttatni kívántam, küzdelemmel is. Harcos internacionalistának vallom magam. Ez tűnik — tűnt ki mindig — fejtegetéseimből, akkor is, amikor ez a nemzetközi tárgyilagosság arra bírt, hogy — mint irodalmunk egyik tapasztalt tagja — saját népem s a világban óriási számmal szétszakadt magyar anyanyelvűek helyzetét vizsgáljam. Érvelésem — a reményem — régóta az volt, hogy a világszerte élesedő nemzetiségi, „kisebbségi“ kérdés megoldását épp a kérdés világszerte mind nagyobb arányú elterjedése hozza meg. Hiszen hovatovább másról sem adnak hírt az újságok. Töredék népek követelnek maguknak egyetemet, általuk is érthető falunevet, tartományi önkormányzatot. Nem kellett tehát, ahogy a szólás mondja, a szomszédba mennem, hogy ne a lehető legáltalánosabban gondolva írjam le azt, hogy akad, ahol „százezer,sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját anyanyelvű egyeteme, illetve, ha volt, azt eltörölték“, meg, hogy rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája“ és hogy „a nemzeti kisebbségi ifjú a saját anyanyelvén ipart nem tanulhat“.Majd hogy „hatalmas tájegységekben tűnik el a kisebbségi értelmiség, eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.“ — Fájdalmas — általánosan tudott — igazság, hogy nincs világrész, ahol ilyen helyzet ne akadna. Általánosan tudott igazság az is, hogy Európában — a Baltikum—Adriaticum vonaltól nyugatra — húszmillió ember él kisebbségi sorban s ezek 16—18 százaléka — fájdalmas igazság, de így van — magyar anyanyelvű. Francia híradásból — tehát a világsajtó nyomán értesültem először, hogy tanulmányomra a Román írószövetség lapja választ közölt és annak szerzője a lap vezető tanácsának illusztris elnöke, Mihnea Gheorghiu, a hírneves író és tudós, aki egyben akadémiai elnök is .• Président de l‘Académie des Sciences Sociales et Politiques, a francia szöveg szerint. Kedvező jelnek véltem, hogy elmefuttatásomba ilyen nagytekintélyű kortárs kapcsolódik bele. Szerencsés lehetőségnek éreztem, hogy mi, a szellemi élet emberei, tisztító és csitító hangot leltünk egy nem mindig lármamentes vitateremben. Mert — ismétlem — mi a mesterségéhez hű író gondja és felelőssége? Lombfűrészmunkát végezni olyan kérdésben, ahol a világ oly sokszor bizony szekercék lendülését nézi és szenvedi. A Lucefárul megtisztelően sokágú cikkét lankadó reménnyel olvastam.Érvek összeegyeztetése helyett az író mintha szenvedélyek összeütközését óhajtaná, fel nem tárt, s mint igazolni fogom, helyt nem álló hiedelmek alapján. Ennek láncolata hosszú és rendszertelen, elég talán egy-két láncszemet kiemelnem és komment, nem hosszabb terjedelemben, mint tekintélyes vitatársam. Azt kell például megtudnom, hogy noha mélyen átérezve, elismerésre méltóan fordítottam magyarra a román népballadák remekét, a Báránykát, olyan magyar író vagyok, aki végre kiegedte odújából lidércnyomásos román-ellenességét. A Báránykát — a Midritát — valóban az egyszerű román nép univerzumának mély átérzésével véltem átadni a magyar népnek, márcsak azért is, mert hasonlóan a ballada gyönyörű pásztor hőséhez, az én nagyapám is juhnyájait legeltette valaha. — Ilyen buzgalommal próbáltam irodalmunk közkincsévé tenni a román ballada-költészet másik nagy remekét, a „Korbea“-t is. Műfordításaim szerény kötetében ez nem kevesebb, mint huszonnégy oldalt kapott. Ugyanott található — ebben az odúban — George Kosbuc híres költeménye, „A hegyekben“. Itt említem, várjon amiket Tristan Tzarától fordítottam? Nos, csak még egy cáfolatot, mert ebben csaknem szenvedélyig menő érzelem van, s tán lehet egy fénypont magában a román irodalomtörténetben is. Tudor Arghezi költeménye, a Testamentum, a modern román irodalom gyöngye. Nem szívesen olvasok fel verset, de amikor Tudor Arghezival együtt ülhettem egy Balaton melletti házban, az öreg— már erősen rosszul látó — költő megkért, hogy ha már nem olvashatja, hallhassa legalább miként tettem át magyarra. Azt mondták neki, megközelíti az eredetit. Fölolvastam. Nehézkesen, botladozva állt föl a mély karosszékből. Ujjaival megtapogatta arcom, majd jobbról-balról megcsókolt Arasznyi távolságból járattam szemem az agg költőnek szürke, már a halál árnyékában játszó vonásain, s mert nekem is könynyel kellett küzdenem, megcsókoltam én is jobbrólbalról őt. Ezután töltöttem heteket azzal, hogy a század szerelmi lírájának remekét, Arghezi „Titkos zsoltárját is méltóan szólaltassam meg magyarul. Aki eredetiben behatóan ismeri e verset, elképzelheti milyen buzgalom kellett, hogy a mesteri rímelésű hatvan egynéhány sor gondolatos vízió zuhataga magyarul is úgy hasson, mint zseniális szerzője nyelvén. S tán említést kap még az írásos dokumentum arról is, midőn hangot adtam, hangot élőszóval is és Tamási Áron társaságában még a magyar államhatalmú Erdélyben a románok pártján épp a jogos nyelvhasználatuk dolgában. Olvasói előtt a Lucefárul a román Írószövetség lapjának cikkírója ezek után meglepő fordulattal, mint Horthy kései bajnokát ábrázol, „tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a flotta nélküli admirális emléke iránt“. Erre tán csak annyit, hogy kilenc-tíz alkalommal álltam a Horthy-kor bírósága előtt szabad véleményközlés miatt és hogy e korszak alatt az egyetlen író voltam, aki a Szovjetunióban tett utamról olyan könyvet tettem közzé, amely ma is látható a kirakatokban. Remélem, nem fölény cseng ki szavaimból. Megrendülésemmel kellett birkóznom. Helyzetemből következett. Hozzám itt nem érvelés illik — mert mi haszna is lehetne szavaimnak ott, ahová irányoznám őket? Vajmi kevés. Oda én csak kíméletkérést intézhetek, józan ésszel az igazság számára is és azok számára i9.