Hídfő, 1980 (33. évfolyam, 800-824. szám)
1980-01-01 / 800-801. szám
14. oldal t csak, mi csak mondogatta magában megint régi ismerősünk, mikor kiszállt a Nemzeti Galéria bejáratánál a kisbuszból, a „magyarhoni svábok“ egyik telepítőjének, a nemes lovagnak kikiáltott, olasz-francia származású Savoyai Jenő generális pompás budai szobránál. Persze,persze, hogy ez a galéria átkerült Pestről Budára, arról egészen megfeledkezett. A szobor is szép, a Nemzeti Galéria képei még szebbek , gondolatunk után régi ismerősünk is elővette gépét, s kattintott néhányat, megörökítvén a fejedelmi kilátást. A Hunyadi-úton sétálgatva akaratlanul is felvillant agyában a gyermekkori régi kép: Ferenc József hajtat ügetésben lipicai fogatával a Vár felé . . . Nicsak, nicsak! Hát a honvédelmi minisztérium még mindig romos?És mit keresnek a mögötte elhúzódó bódék? Tán bizony ez is amolyan népikratikus idegenforgalmi látványosság?. Kissé arrébb megnyugodott régi ismerősünk A Várszínház új színekben mutogatta magát, de az utána következő Sándor-palota, az egykori miniszterelnökségi épület is még romos állapotban szégyenkezik, erős ellentétet alkotva az újjászületett Várpalotával. A várudvaron is feltárt területet látott mindenfelé régi ismerősünk. Állítólag még mindig régi várfalakra bukkannak a Mátyás-korabeli palotából. Szeme azután a Horthy kormányzó által lakott palotarészen pihent meg. Az újjáépítés még nincs készen. Ismét régi képek és gondolatok keringtek agyában. Az épület egyik ablaka mögé képzelte az ellentengernagy Horthyt. Mintha éppen félrehúzta volna a függönyt, hogy lepillantson egykori katonáira. Azután valami mozihíradó képei peregtek lelki szemei elé:Skorzeny német katonáit látta maga előtt, majd a Szálasi tiszteltére felvonult „Horthy Miklós honvédgyalogezred“ egy zászlóalját. Pillanatok töredéke alatt változott a kép: halott magyar és német katonákat látott szerteszét, holttestükön „davajgitáros“ szovjet katonák száguldtak a kivívott diadalra ... — majd halotti csend. Régi ismerősünknek eszébe ötlött egy ostrom utáni kép is: a Horthyék által lakott részben felszabadult cigányok laktak . . . Merengéséből a jelen riasztotta fel.A várudvart körülvevő épületek egyik szárnyán Munkásmozgalmi Múzeum felíratott látott. A Galériához képest alig volt forgalma. Úgy látszik, a dolgozó népet jobban érdekli az, ami nemzeti. A képtárban kellemes benyomások érték. A képek, szobrok, stb. elhelyezésén meglátszott a szakemberek kezenyoma. Vándorlása közben elérkezett az épület délkeleti sarokszobájában, mely valaha Erzsébet királyné szobája volt. Megkérdezte a csendesen üldögélő teremőrnőt, tudja-e ki üldögélt valaha ebben a szobában? — Mosolyogva válaszolt, fogalma sincs róla. Sohase hallotta, hogy amelyben üldögél, valaha a királyné szobája volt. Régi ismerősünk és a teremőrnő beszélgetésére a szomszéd szobák őrnői is összeseneglettek s meglepődve hallgatták az idegenbe szakadt ősz ember felvilágosítását Régi ismerősünknek megint „felvillanási“ voltak. Még az 1920-as években járt ott s élénken emlékezett a lila brokáttal áthúzott bútorzatra, a nagy tükörre és az Erzsébet királynőt ábrázoló képre. Ez egyik teremőrnő, látván érdeklődését felhívta a figyelmét a régi palotából megmaradt egyetlen fehér, rokokó stílusú aranydíszes ajtóra. Sajnos, a kalapos király idején Pozsonyból Budára szállított ajtók és az ébenfa-berakású csillagmintás parkettlapok is mind elpusztultak. A képtár megtekintése utáni napon régi ismerősünk kocsijába ült és a Balatonhoz hajtott. Megállt Tihanyban is és meglátogatta az apátsági épületet. Azt a szobát kereste, amelyben Károly király és Zita királyné utolsó magyarországi óráikat töltötték. — A teremőr csak súgva merte megmondani, melyik volt az a helyiség. Az emléktábla lekerült a falról, az eredeti szobabútorokat eltüntették Régi ismerősünket ez a speciális magyar történelem-megsemmisítési folyamat bántani kezdte. — Várjon ki és miért sugallja?! Miért kell a történelemből kitörölni azt, ami maga a történelem? Kissé odább — Badacsonyban — ugyanezt észlelte a Szőlészeti Kutató Intézet szomszédságában, a Kisfaludy út elején, ahol megállt kocsijával. Még jól emlékezett az út elején elhelyezett kis emléktáblára, sőt annak szövegére is. Ilyenformán vésték annak idején kőbe: „Épült Horthy Miklós országlásának . . . évében az alábbi badacsonyi szőlőbirtokosok áldozatkészségéből.“ — Ezután következtek a nevek, körülbelül 50 adakozó szőlősgazda neve. Régi ismerősünk csak a fejét csóválta. Nem értette miért kellett a táblát megmásítani, átalakítani. Mert — felfogása és észjárása szerint — bármennyire is antipatikus a mai népkratikus rendszernek Horthy személye és rendszere, de történelmi tény, hogy az ország kormányzója volt s kormányzósága idején épült meg, — egyébként rosszul, helyenként 32 százalékos emelkedővel — a szóbanforgó út. Tényeket pedig nem lehet meg nem történtekké tenni. Tovább folytatta útját. Szigliget és a Szentgyörgyhegy között többször megállott. Alig tudott betelni a táj szépségével. Esteledett, mire Keszthelyre ért. Másnap megtekintette a Festetich kastélyt. Az épületet a körülményekhez képest gondozottnak találta. Sajnos, az épület szerves tartozékát képező kastélypark annál ijesztőbb benyomást keltett. Nem messze a híres kastélytól — melynek építtetője, a híres Georgikon alapítója, Festetich György, a magyarországi okszerű gazdálkodás egyik legnagyobb úttörője volt a kipusztított parkrészeken még ott éktelenkednek a Rákosirendszer skatulyaházai. — Bizony, bizony — morfondírozott magában régi ismerősünk az elmúlt évtizedekben, de különösen az orosz megszállás után, a környék lakosainak egy része (!) oly gyűlölettel fordult a felbecsülhetetlen nemzeti ellen, hogy nemcsak a környező növényzetet rombolták szét, hanem a kastélyok belső világát, az ottani bútorzatot is. Az ismeretlen tetteseket azóta is „honi-kozákoknak“ nevezik. Ezekkel a gondolatokkal eltelve lépett be az ugyancsak Európahírű Helikon-könyvtárba. Úgy látszik mégis csak van valami haladás — ámuldozott magában. — Helyére került az alapító Festetich grófot ábrázoló olajeszmény. Akaratlanul is visszaemlékezett az 1951—55-ös évekre, mikor utoljára látta az akkoriban keservesen újra összehordott könyvtárt. A Nagy Imre féle enyhülés korszakát élte nemcsak az ország, hanem régi ismerősünk is. Öreg vadász cimboráját, a világhírnévre szert tett Széchenyi Zsigmond grófot kezdte a rendszer felkarolni. Deportálásból szabadulva kinevezték a Helikon-könyvtár könyvtárosának. A véletlen valahogy úgy hozta, hogy régi ismerősünk a Kossuth-díjas Szörényi Évát és férjét kísérte el a könyvtárba. A továbbiakban már a vadászgróf kalauzolta őket.. Csoportjukhoz egy kisebb szovjetunióbeli csoport csatlakozott a hozzájuk beosztott tolmáccsal. Az alapító Festetich gróf képe helyén űr tátongott, ami minden látogatónak feltűnt. Nem átallották az immár könyvtárossá előléptetett grófot megkérdezni: hol a kép? Széchenyi HÍDFŐ 1980 január