Hídfő, 1980 (33. évfolyam, 800-824. szám)
1980-02-01 / 804-805. (802-803.) szám
1980 február Bécsból kaptuk a hírt, hogy a magyar újságírógárda régi tagja, Klamár Gyula elhúnyt. Odahaza Budapesten, a polgári baloldal katonája volt és becsületére legyen mondva ugyanazt az irányt képviselte bécsi emigrációs évei alatt is. Az osztrák fővárosban a Holden kiadóvállalat támogatásával szerkesztette a Bécsi Magyar Híradó című hetilapot, amely idegenben is a pesti Lipótváros és kapcsolt részeinek hangján szólott az olvasóhoz. Haragudott a kommunistákra, de még jobban a nyilasokra és olykor mint Rákosi Mátyást ültette a vádlottak padjára. Lapjának inkább olvasói mint hívei voltak, s emiatt a Bécsben megjelenő, egyébként igen jól szerkesztett újság — nem igen, jutott túl az osztrák köztársaság határain. Egy örökre elsüllyedt világ utolsó tollforgatója volt. Ha katona lett volna, nem rohamcsapatban, hanem a hátsó részek valamelyik csendes irodájából figyelte volna a harcok menetét. Bécsi értesülésünk szerint halálával megszűnt a Bécsi Magyar Híradó, mely tény az emigráns magyar újságok számára a süllyedő hajóról szétküldött SOS kiáltás kell hogy legyen. Meghal a lap szerkesztője és nincsen senki, aki meghosszabítsa az újság életét. Az idősebb, még otthon nevelődött újságírógárda lassan befelé fordul. A temetőben nemcsak a szerkesztőt, de annak lapját is elföldelik mert hiányzik, aki felemelje a halott kezéből kihullott tollat. Az otthon felnőtt fiatalokat akaratuk ellenére is megverte a harminc év óta permetező idegen ideológia, az idekinn születettek pedig nincsenek tisztában sem a régebbi sem a közelmúlt magyar történéseinek nagy összefüggéseivel. A nyugati országoknak a magyar sírok de a szellem, a magyar szellem bölcsői — üresen maradnak. A szomorú menetet Marschalkó Lajos nyitotta meg. Utána következett Szitnyai Zoltán, Ruttkay Kálmán, hogy aztán Nyisztor Zoltán után a Bécsben elhúnyt Klamár Gyula zárja le egyenlőre a szomorú menetet. És ki veszi fel a tollat, ha a természet kemény parancsa szerint egy szép napon elmegy Tollas Tibor, Fiala Ferenc, Vörösváry István és még azon néhány ember, akik híven és becsülettel szolgálták és szolgálják a magyar gondolatot. Igaz, Amerikában reményt nyújtóan működik a fiatal Dunai Ákos, itt Európában az Ausztriában élő Csáki Tibor, de ha az egész horizontot nézzük, akkor a helyzet nem vigasztaló. De addig? — Reményik Sándor tehetne kell, hogy törvénye legyen minden magyar tollforgatónak. ------------------*----------------- HÍDFŐ Az első olympiai játékok megrendezője a francia Pierre de Coubertain báró minden bizonnyal megfordul párizsi sírjában, ha látja azt a szégyenteli tülekedést, ami az általa elindított nagy és nemes gondolat körül lezajlik. Hol vannak már azok az idők, amikor az olympiai játékokra kiszemelt fiatal versenyzők összegyűjtött zsebpénzükkel indultak útnak, hogy olcsó szállodák kényelmetlen ágyából felkelve menjenek az ifjúsági nagy viadalára. Az ötkarikás olympiai lobogó alatt ott olvasható: „Hívom a világ ifjúságát." És évtizeden át menetelt a versenyekre a világ ifjúsága, hogy viselkedésével és sportszerű magatartásával példát mutasson azoknak, akik otthon maradtak. A nemes sportszerűség és a minden anyagi zöngétől mentes lelkesedés hajtotta őket, hogy becsületet szerezzenek annak az országnak, melynek fiai voltak. Emlékezzünk még — talán az utolsó valóban amatőr 1936-os berlini olympiai játékokra, ahol kis hazánk nagy nemzeteket megelőzve, a harmadik helyen végzett. Az angol sajtó szerint azonban, a népesség számát figyelembe véve, az első helyen végeztünk. A második nagy háború utáni első olimpiászon még tartott a régi dicsőség a régi versennyzők jóvoltából, de a későbbi játékokon már hányófélben volt az a tűz, ami oly fennen lobogott a sokszor igaztalanul megvádolt „Horthy fasizmus" idején. Az első árnyékot a mindenütt jelenlevő üzlet vetette az ötkarikás zászlóra. Mint falánkók úgy hálózták be a sportárugyárak és üzletek a sportolókat és egyesületeket. A legtöbb versenyzőt már nem is az olympiai aranyérem, hanem az azzal járó pénzkereset érdekelte. Lassan odajutottunk, hogy a díjat nyert atléta vagy síbajnok, mint eleven árureklám lép ma már győztes dobogóra, a lelki szemei előtt nem az ötkarikás zászló, hanem a zsebrevágandó csekk lebeg. Prostituálták a nemes célokért fogant olympiai gondolatot és legtöbb versenyző már a versenyek előtt kiszámíthatja, hogy mennyit vág majd zsebre, ha jó eredményt ért el. Azután jött a második árnyék: a politika. Tegnap még nem létezett kis afrikai országocskák kezdték, hogy így meg amúgy nem vesznek részt a játékokon, ha ez vagy amaz ország is indul. A példa ragadós volt és ma az USA is kijelentette, jött Moszkvába, ha addig a szovjet kivonul Afganisztánból, így lett Coubertain báró nemes hogy csak akkor küldi el versenyelgondolásából az üzlet és politika kettős találkozása. ---------------------------- Wisinszky Lengyelország kardinálisa Három Királyok napján megrendítő beszédet mondott ünnepi miséjére összegyűlt hívei előtt. A lengyel kardinális — hasonlóan Mindszentyhez — minden megfélemlítés és terror ellenére is bátran hallatja szavát a fennálló kommunista rendszer ellen s példát mutat azon csalfa hitbe esett paptársainak, akik az ateista kommunizmussal való megegyezést keresik. A lengyel hercegérsek nem a megjuhászkodó, hanem a harcos Egyház fia és elítél minden olyan kísérletet, amely egy tető alá akarja hozni a tüzet és vizet, az igent és a nemet. Három Királyok napján elmondott prédikációjából idézzük az alábbi négy megállapítást: Egyszer szabad hazudnunk. De ha a hazugságok állandóan megismétlődnek, akkor az emberek elvesztik a hatóságokba és az államvezetésbe helyezett bizalmukat. Minden hatalomnak számolnia kell a nép intelligenciájával. Az igazságot és a lényeget akkor is kiolvassák a sorok között, ha maga a szöveg a valóságnak éppen az ellenkezőjét állítja. Lengyelországban az osztályok közötti különbség már a magas egeket ostromolja. Szüntessük meg végre azokat a végeláthatatlan embersorokat, amelyek az élelmiszerüzletek előtt állanak. Ez a tünet immár állandó jellegű és csak arra jó, hogy szétbomlassza az emberek életét. Lengyelországban szintén kommunista rendszer bitorolja a hatalmat, annak minden velejárójával egyetemben. Ott is van terror, megfélemlítés és mégis akad olyan Egyházfő, aki az uralmon levők szemébe meri vágni a puszta, letagadhatatlan igazságot. Amit a lengyel kardinális Varsóban mondott, azt éppen úgy elmondhatná Lékai magyar bíboros is Esztergomban vagy Budapesten. De a két bíboros között óriási a különbség. Az egyik a megegyezést kergeti a jelen nyugalma végett és így elárulja a jövőt. A másik — a lengyel — éppen hazája boldogabb jövője érdekében rámutat a jelen visszáságaira és felelőségre vonja azokat, akik a maguk idejétmúlt ideológiáját fontosabbnak tartják a nép igazi érdekeiért. Valahogyan ez a különbség a két nép kardinálisa között 11. oldal A Hídfőben mindig azt olvashatja, amit mások elhallgatnak.