Új Hídfő, 1983 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
XXXVI. évfolyam, 1. szám Ára: 1.50 dollár 1983. JANUÁR HÓ ÚJ HÍDFŐ A MAGYARSÁG SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI LAP azért bánatba sohse essünk...’... Valamelyik magyar író írta egyik novellájában, hogy a béke legbiztosabb jele, ha az utcai plakátoszlopokat és üres házfalakat nem politikai jelszavak, hanem kamaszosan illetlen feliratok díszítik. Valóban úgy van! Ha seregszemlét tartunk az elmúlt 1982. évben készült utcai irkafirka irodalom felett, akkor látjuk, hogy ég a világ alatt a talaj, mert még a külvárosi palánkokról is hiányzanak a Miciknek és Laciknak küldött szerelmi üzenetek és helyettük már-már világpolitikai síkon mozgó feliratok nyugtalanítják az embereket. A német nagyvárosok házfalairól vörös betűkkel írt feliratok tiltakoznak a fegyverkezés, az atomerőművek építése ellen, s csak kevesen tudják, hogy ezek az utcai mázosok éppen úgy Moszkva szekerét tolják, mint azon francia kollegáik, akik hasonló jelszavakkal kiabálnak az európai militarizmus és a NATO fegyverkezés ellen. A moszkvai házfalak tiszták, politikamentesek, s hasonló a kép bármely szovjet vazallus államban, városban is. A demokráciák sok mindent megengednek, s még azokat sem ítélik el, akik patkány módjára rágcsálják a szabadságot és biztonságot biztosító európai vagy amerikai államszerkezet hajóját. Egyetlen utcai mázolmányt sem olvastunk, amely tiltakozott volna a szovjet afganisztáni lerohanása vagy akár a lengyelországi események ellen. Nekik csak Chilé és Argentína fáj, illetve azon államok, ahonnan száműzték a kommunizmust és néha talán túl erélyes katonai diktatúrával seprűzték ki az országból Moszkva ügynökeit. A mögöttünk levő 1982-es esztendő az ún. kis háborúk éve volt és abban a hitben léptük át az új esztendő küszöbét, hogy a világszerte fellobbanó préritüzek nem egy elkövetkező nagy világégés előjelei voltak. Az újságok és a különböző hírközlő médiumok naponta éles cikkekben számoltak be az atommal töltött lövedékek legújabb fejlődéséről, különösen kiemelvén, hogy úgy a szovjetnek, mint az amerikaiaknak sikerült olyan bombát előállítaniuk, amelyek pillanatok alatt egész városokat törölnek el a föld színéről annak összes polgári lakosságával együtt. Lassan tudomásul vettük, hogy életünk biztonsága rövid pár percre korlátozódott, mert anynyi idő szükséges ahhoz, hogy a halállal töltött lövedék a kilövőhelyéről elérjen hozzánk. A mögöttünk levő 1982-es évben még sok minden más dolgot is tudomásul kellett vennünk. Reggeli kávézás közben tértünk napirendre afelett, hogy az Afganisztánt lerohanó Szovjet kémiai fegyvereket használ a függetlenségükhöz ragaszkodó afgán falvak lakossága ellen és úgy irtja őket, mint ahogyan a gondos kertész pusztítja almafái férgeit. Kissé megijedtünk, amikor a “Rule Britannia rule the waves” azóta nagyon elhalványodott országa háborút indított a Falkland szigetek miatt Argentína ellen és a párezer juhot ápolgató parányi sziget meghódítását úgy ünnepelte, mint Nelson trafalgari győzelmét. Csendes emésztés közben vettük tudomásul a líbiai háborút és levél sem rebbent lelkiismeretünk táján amikor vettük a hírt, hogy az izraeli segédlettel végrehajtott beiruti mészárlások során jópár ezer ember, asszony és gyermek hullája borította Nyugat-Bejrut utcáit. Néha elgondolkoztunk ugyan ferdére kanyarodott világunk különös útjain, — ami ellen mivel úgysem tehetünk semmit — tehát tovább néztük a televíziót és olvastuk az imitt-amott fellobbanó háborúkról szóló nem éppen vigasztaló híreket. Szervezetünk és lelkivilágunk szerves tagja lett a nagy betűvel írott Félelem, amit szép lassan olyannyira beépítettünk tudatalatti világunkba, hogy már észre sem vesszük. Olyan természetessé vált ez a sátáni szó, mint hogy nyáron könnyű, télen bélelt ruhában járunk és ha éhesek vagyunk, eszünk, ha szomjasak, akkor iszunk. Valamikor fejet hajtottunk azon személy előtt, akit a Nobel békedíjjal tüntettek ki az alapítvány megbízottai, s most csendes viszolygással vettük tudomásul azt, hogy például a jeruzsálemi David szállodafelrobbantóját, Begin izraeli miniszterelnököt a Nobel békedíj megosztott felével jutalmazták, hogy azután — nem sokkal a békedíj átvétele után — a legpiszkosabb háborút indítsa Libanon, illetve az odamenekült palesztinok ellen. Nagy hit és kevés ész kell ahhoz, hogy többet várjunk a küszöbünkre lépett 1983-as esztendőtől, mint a naptárról lelépett előzőtől. A nagy kérdések egész dandárjával állunk szemben, de tudjuk, hogy azok megoldása kívül esik a mi hatósugarunkon. Tudjuk, hogy a kis népek ideje lejárt és a világ sorsának intézése Moszkva és Washington körül polarizálódott, s azok labdajátékától függ a mi magyar sorsunk alakulása is. Kis pont vagyunk a nagy világpolitikai kérdésekben, és jövőbeli sorsunk alakítása csak annyira függ mitőlünk, hogy foggal és körömmel, közös hazai és emigrációs munkával, mint a vízbefúló kiabáljunk, hogy hallják hangunkat és felfigyeljenek reánk. Ha csendben ma