Új Hídfő, 1983 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1983-12-01 / 12. szám

1983. december NÁNAYNÉ, MEDVEGY MÁRTA: EMLÉKEZEM Őseinket a Csodaszarvas a "tej­­jel-mézzel", folyóival és jó földdel áldott Kárpát medencébe vezette. Itt a bölcs vezérek vérszerződést kötöttek és letelepedtek. Egy-Isten hívőkké, Krisztus hívőkké lettek. Gazdagodtak, szaporodtak és har­coltak. Jobbról-balról sok ellenség támadt rájuk. Történelmünk évszá­zadai alatt bátran küzdöttek és véd­ték a Hazát. Sokszor felütötte fejét közöttük az ármány és akadtak Jú­­dások, árulók és két kulacsosok. Ezeket a cselszövőket mindig elérte megérdemelt sorsuk. ''Megfogyva bár, de törve nem" átléptünk a XX. század küszöbén is. Szegénységre háború, csonka ország, majd ismét háború következett. Emlékezem a sziréna hangjára, az óvóhelyen töltött éjszakákra és a bombázásokra. Honvédeink hős­tetteire a Don kanyarnál és a vérál­dozatra a Haza védelmében. Emlé­kezem az "ellenállók"-ra és a des­­truálókra és ... a vörös csillag rázu­hant Magyar Hazánkra. Emlékezem a zabrálásokra, az asszonyok megbecstelenítésére és az elhurcolt emberekre, a kollabo­­ránsokra, akik bőrüket mentették Nyugatra, sokszor vagyonukkal, s néha az ország vagyonával, az akasztásokra és a börtönökben sínylődőkre; az inflációra és a B-lis­­tázásra. Emlékezem kiszolgáltatottsá­gunkra és az Andrássy út 60-ra; a különböző díjasokra és a kirakat­pe­rekre; az egyházak üldözésére és a kitelepítésekre; a Gyárkocsi utcai fogházirodára és a Fő utcai börtön­re ... És emlékezem a csodára, dicső­séges forradalmunkra ... 1956. ok­tóber 23-ra. Meggyötört testünk­ben megalázott lelkünk lángragyúlt. Tíz millióan egyek lettünk. Válla­­inkról leráztuk a vörös csillagot. Emlékezem a Bem szoborra és a Parlamentre, a Nemzeti Múzeumra és a rádió épületére; az első lövé­sekre és az első halottra. Emléke­zem a Corvin-közre és az Üllői úti laktanyára; a Körút felszedett macskaköveire és a Széna térre; az utolsó rádió szózatra és a dübörgő tankokra. Emlékezem a lyukas zász­lóra és a 25.000 elesett gyermek hősre, akiknek véráldozata árán 200.000 honfitársunkkal szabad­földre menekültünk ... Az ausztriai táborban — az ak­kori hazai hírek szerint — megtud­tuk, hogy a vörös hadsereg segítsé­gével uralomra jutott kormány "ha­zátlan bitangok"-nak, "fasiszta el­­lenforradalmárok"-nak, "kispolgári szemetek"-nek kiáltotta ki a 200.000 magyar menekültet. Szétszóródtunk. Jutott belőlünk mind az öt földrészre. Nehéz évek elé néztünk. Azonban az élniaka­­rás a sok letiport "hazátlan bitan­got" talpra állította. A "hazátlan bi­tang" szorgalmas, kitartó , sok­szor éjjt nappallá tevő munkával, megbecsülést szerzett magyar mi­voltának és jó anyagi körülmények közé küzdötte fel magát. Teltek az évek és kérés nélkül a Posta "Ma­gyar Hírek" cím alatt szép kiállítású, képekkel illusztrált lapot kézbesített Budapestről a "fasiszta ellenforra­dalmárok" címére. Meglepetéssel olvastuk, hogy "idegenbe szakadt hazánk fiai"-vá léptünk elő. Furfan­gos módon megindult a hazacsalo­gatás. Menjünk és vigyünk. A régi közmondás is azt tartja, hogy: "a pénznek nincs szaga". Bedobták a jelszót: "kultúrcsere". Mázsaszám­ra ömlesztették a népi demokrácia sajtó- és irodalmi termékeit, filmjeit, a szabad földön élő "kispolgári sze­metek" kultúrigényeinek kielégíté­sére. Arról szó sem volt, hogy a csere értelmében innen is küldhes­­sünk Magyarországra itt megjelent újságokat, itt kiadottt könyveket vagy itt készített lemezeket, hang­szalagokat. De ez sem volt elég. Teljes erővel működésbe lépett a magyarországi propaganda-gépe­zet. Szétrepítette az öt világrész magyar közösségeibe írónak, köl­tőnek, tudósnak és előadó művész­nek álcázott Mephistost. Ördögi módon már nem csak a pénzün­kért, de felszabadult lelkünkért is ki­nyújtja karmait. Mint történelmünk folyamán annyiszor , most is akadnak közöttünk "hídépítők". Imádkozzunk érettük. November 4-e van. Gyertyát gyújtunk és emlékezünk ... Gondolatban felemeljük a sárba tiport lyukas zászlót és 27 év távla­tából fogadjuk Nektek elesett hő­seink, hogy nem felejtünk! EJ HÍDFŐ­ LÓ BERNÁT: És Budapest?... Az ádáz kortesharcok közepén, három nappal a választások előtt Ausztrália miniszterelnöke ott áll valahol a canberrai újságíró klub előadó dobo­góján. Röpködnek felé a szokásos kérdések. Ed­dig jobbára kamatlábakról, munkanélküliségről és növekvő inflációról volt szó. Egyszerre, várat­lanul az antibolsevista választók is kapnak egy kis politikai alamizsnát. Valahogyan sor kerül a Szovjetunió csintalanságaira is. Ugyanis minden nyugati politikus tudja, hogy egy rendes kortes­hadjáratban illik az Uniót is megdorgálni. Az is jelenthet néhány százezer szavazatot. — Nem szabad elfelejteni — figyelmezteti hall­gatóságát a reményteljes jelölt —, hogyan tipor­ták el valamikor Prága utcáin szovjet tankok az emberi szabadság ébredő tavaszát . . . Másnap az újságriportot kétszer kell átolvas­sam. De hiába keresem, egy szó említést nem ta­lálok benne Budapestről. Néhány héttel később a nyugati nagyhatalom külügyminisztere elutazik a nyugati nagyváros­ba. A repülőgépről leszállva, már a tolólépcső aljában orra alá nyomják a 36 mikrofont. A hát­térben huszadik századunk szakállas ősemberei anti-nukleáris plakáterdőikből kukucskálnak ki rá. Előttük a zendülés-rendészet egységei állnak fegyelmezetten, pajzsokkal felszerelve, mint mo­dern korunk gladiátorai. Arcuk előtt szél, és fél­­téglavédő üveg, kezükben lövésre készen tartott légsűrített spriccelő kanna, benne a hánytatóval. Fenn helikopterek keringenek, mint békés gólyák alföldi házak kéményei fölött. A kép láttán a külügyminiszter is jobbnak lát­ja valami ide illőt szólni. Ő is Kabulra, és a Prága utcáin végig dübörgő szovjet harckocsikra emlé­kezteti az orra alá dugott 36 mikrofont. És Prágára emlékeznek politikusok valahol a dán parlamentben, évszázados tölgyek hűvösében szunyókáló tábornokok emlékirataikban, és a nyugati újságírók is előszeretettel a prágai Szent Vencel téren tiportatják végig cikkeikben a szovjet harckocsikat, valahányszor elrettentő pél­da felhozásának érzik szükségességét. Úgy tűnik, mintha Budapestet és a magyar for­radalmat láthatatlan kezek a történelem szőnyege alá seperték volna . . . És látszólag nincs senki, aki a nyugati politi­kusok, történelemtudósok, Moszkva-figyelő új­ságírók és egyéb rosszul informált szakemberek figyelmét felhívná arra, hogy a szovjet tankok her­nyótalpai valamikor a Nagykörúton is végig csiko­rogtak, sőt ráadásul a Killián laktanyát is ripityá­­ra lőtték. Nem mondom, Prága és Kabul után néha Bu­dapest is említésre kerül, amolyan “futottak­ még” alapon, holtversenyben a lengyel és keletnémet “eseményekkel”, ahol féltéglával dobálták meg a T-34-eseket. Mintha nagyobb bátorság kellene féltéglát hajítani egy tankra, mint égő benzines üveget, így fakulnak, színtelenednek el idővel történel­mi események. Néha talán saját hibánkból is. A törökök százötven éves látogatását “török­­dúlásként” írtuk be történelmünkbe. A tatárok érkezéséről meg csak “tatárjárásként” emlékez­tünk meg. Valahol messze, Dél-Amerikában egy történel­münkkel ismerkedő felületes olvasó most aztán azt gondolhatja, hogy míg azok a gonosz törökök végigdúlták az országot, addig a szegény tatárok csak járkáltak a Sajó partján . . . 9. oldal

Next