Új Hídfő, 1983 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
4. oldal A BÉLYEG A budapesti Verseny utcai 72-es posta egyik kézbesítőjét beszállították az angyalföldi Ideg- és Elmegyógyintézetbe. Egyik napon minden átmenet nélkül rázni kezdte a fejét és nem tudott többé megszólalni, csak hebegett, dadogott érthetetlen szavakat. Olyan lett, mint akit légnyomás ért Sábáénál... Borzasztóan sajnálom ezt a szegényembert, mert ha tudtam volna, hogy ostoba, gyerekes tréfám egy embert így tönkretesz, Isten bizony mondom, nem tettem volna amit tettem, de ki gondolt erre...? Az történt ugyanis, hogy egyik napon a közelünkben levő Supermarket előtt a gyerekek “Flohmarkt”-ot rendeztek — bolhapiacot — és földön, polcokon, mindenféle kacatot árultak. TATÁRJÁRÁS TÖRÖKDÚLÁS ABORTÁZÁS ©1962 MOSDÓSSY Régi ponyvaregényeket, rongyot, s mindennemű ócskaságot. Remek szórakozás ez a gyerekeknek, s ha sikerül valamit eladniok, nagy a boldogság. Szeretek ilyen helyre járni és most is elmentem. Ahogy ott kujtorgok, megakad a szemem egy kis bélyegalbumon, ami nyitva volt és legnagyobb csodálatomra használatlan Hitler-bélyegeket fedeztem fel. Nosza, megvettem belőlük néhányat és kiváncsi voltam, hol fog majd elakadni, ha felragasztom hazaküldendő levélre. Köztudomású, hogy a német posta (Bundespost) igen korrekt, pontos, szigorú. A hazai postáról ezt már nem mondhatnám el, mert számtalan esetben érkezett hazulról levél, melyen a bélyegek nem voltak lepecsételve. Ezeket leáztattam, hazaküldtem újra, hogy használják fel mégegyszer. Nem merték, féltek, csak nem tudom, mitől. Nos ez esetben azonban a német posta “elnézte” a dolgokat és a Hitler-bélyeges levél megérkezett Budapestre a 72-es postára. Amikor ez a szerencsétlen ember, tisztviselő meglátta a levelet a bélyeggel, először nem hitt a szemének. Forgatta egy darabig és ekkor történt vele a fent említett szerencsétlenség...! Napokig kezelték hidegzuhanyos kúrával, de eredménytelenül. Azt mondják, párttag volt az Istenadta...! Erre én nem is gondoltam, nagyon szégyellem magam. NÉPI HATALOM 1966-ban útlevélért folyamodtam az “illetékesekhez”. Szerződést kaptam nyugatra, s ehhez kellett az útlevél. Persze nem olyan egyszerűen megy ez a dolog. Egy útlevelet ki is kell “érdemelni”, akárkinek nem adják. A kiérdemlés alatt ebben az esetben azt értem, hogy “megbízhatónak” kell lennie a kérvényezőnek. Érdemesnek kell lennie, hogy kellőképpen képviselje a szocialista kultúrát, melynek “terjesztője”, aki nyugaton muzsikálhat füstös kocsmákban. Hogy én érdemes voltam rá, azt az “illetékesek” határozták meg, méghozzá információk beszerzése alapján. Ki, vagy kik adják ezen információkat? Természetesen olyanok, akik “ismernek” vagy legalábbis azt hiszik, hogy ismernek. Az én esetemben — és a legtöbb esetben — a házmester volt, aki hivatott volt, hogy “véleményt” mondjon rólam, ha állampolgára vagyok-e a rendszernek, vagy sem. A házmester ugyanis tudja, kikkel érintkezem, kik járnak hozzám, milyen a viszonyom a szomszédokkal, mert a kapualj söprése mellett ez is a feladata. A BM nyomozói tehát őt keresik fel, s ebben a pillanatban az ő kezében van a döntés joga, mehetek-e vagy sem. Hogy, hogy nem, egyszer valami nézeteltérésem volt a házmesterrel. Azt hiszem, kisebb borravalót adtam a szokásosnál. A házmester vésztjósló hangon sziszegte az orrom alá: — Vegye tudomásul, hogy egy szavamba kerül és maga Kiss úr a lábát többé ki nem teszi ebből az országból! — Amikor a házmester ezt a kijelentést tette döbbentem rá, hogy Magyarországon valóban népi hatalom uralkodik! Nálunk ugyanis nem vitéz gidófalvi Peckes Attila töltötte be a házmesteri tisztséget, hanem Szappanos Vendel, a nép igazi fia. Ki a nép, ha nem a házmester? Hogy aztán a házmester a jövőben hatalmát rajtam többé ne gyakorolhassa, menedéket kértem. Azóta nyugtom van. A házmestertől mindenesetre...! Szerződésem lejárt, s haza kellett mennem családom miatt. A menedéket később kértem. 1968-ban azonban új szerződést kaptam, 1969. január 1-től kezdődően. Most már feleségem is kért útlevelet, hogy együtt lehessünk pár hónapig nyugaton. Csodák csodájára ő is megkapta. Boldogabb két ember nem volt nálunk Pesten, de csak 1968. december 22-ig, amikor minden hivatalos pecsét bent volt már útlevelünkben. Ezen a napon megjelent egy civil nyomozó a lakásunkon és elvette feleségem útlevelét. Nekem egyedül kellett kijönnöm, ő otthon maradt. Valaki — nyilván a “nép fia vagy lánya” — feljelentett, hogy disszidálni akarunk. Tehát a nép “gyakorolta” hatalmát. Két év múlva végül is kiengedték, s akkor kértünk menedéket. Eladdig nem akartunk disszidálni, de ezek után nem volt más választás, tehát tulajdonképpen így “születnek” a disszidensek, a néphatalom által...! K. Z. EGY MAGYAR EMIGRÁNS NAPLÓJÁBÓL GYERMEKET! JÖVŐT!1982 MOSYÓSSY ifcület Ü HÍDFŐ 1983. január