Új Hídfő, 1983 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1983-10-01 / 10. szám

1983. október Cl HÍDFŐ A halhatatlan Vukov Lukácsok Az 1934. évi magyar választáso­kon két jelölt küzdött a porondon. Gróf Ráday Gedeon és az akkori idők legnagyobb magyar publicistá­ja , Milotay István. Tudjuk, hogy az egykori választásokon a jelöltek leszedték egymásról a keresztvizet is csak hogy bekerüljenek a dunaparti gótikus épületben ülésező Parla­mentbe. Néha azonban túllőttek a célon, s ilyen esetben a hangoztatott vádak a független magyar bíróság elé kerültek, s a hamis rágalmazók jó, ha pár hónapos fogházbüntetés­sel megúszták a dolgot. Ez lett a sorsa egy bizonyos állásnélküli új­ságírónak , Vukov Lukácsnak is. Ezt a minden erkölcsi érzéktől men­tes zúg firkászt Ráday kortesei bé­relték fel és hazugságokkal teli röp­­íratot írattak vele Milotay ellen, sú­lyosan megsértvén nemcsak őt ma­gát, hanem feleségét is. A választá­sokon Milotay győzött és utána bűnvádi eljárást indított a rágalma­zó Vukov Lukács ellen, akit letar­tóztattak és többhónapi szabadság­­vesztésre ítéltek, s csak azután sza­badult, hogy bocsánatot kért Milo­­taytól és beismerte, hogy röplapját Ráday gróf korteseinek rábeszélésé­re írta — pár ezer pengőért. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Meghalt Ráday gróf, Milotay István és az előbb említett Vukov Lukács is. De életben maradt a gyűlölet és a rágalmazás szelleme, amely még hosszú évtizedek után is sárba rán­gatja a jobboldali magyar publicisz­tika egyik legnagyobbikát , Milo­tay Istvánt. A Budapesten megjelenő Magyar­­ország című és otthon “előkelő” sze­repet játszó hetilapban cikksorozat jelent meg “A Milotay botrány” címmel. A cikk írója egy bizonyos Ráthonyi János nevű erősen megöre­gedett újságíró, aki annak idején Milotay szerkesztőségében dolgo­zott. Névtelen kis újságíró volt, aki riportok után szaladgált, szóval amolyan ötödik kerék a Stádium sajtóvállalatnál. A háború alatt tag­ja volt az orosz frontra kiküldött új­ságíró csoportnak. Hazatérve előa­dásokat tartott front élményeiről — azután semmi több. A nagy magyar katasztrófa után egy ideig nem írha­tott, majd hogy múltját feledtesse reá bízták a régi “fasiszta” publicis­tákat, hogy azokat nemtelen állítá­sokkal és vádakkal piszkítsák be a mai generáció előtt. Az előbb emlí­tett Ráthonyi János először is a leg­nagyobb vadat, Milotay Istvánt rán­gatta ki sírjából. Bőven idézi a zug­újságíró Vukov Lukács röpíratának rágalmazó kitételeit nem kímélvén a Milotayhoz halálig hű feleségének emlékét sem. A cél világos: senkit sem kímélni, aki akár a múltban, akár a jelenben kitart a nemzeti Magyarország nagy gondolata mellett. Legyen az illető akár élő, akár olyan valaki, aki már a túlvilágról nézi a mai eseménye­ket. Ilyen halál utáni rágalmazás hadjáratot indítottak a századelő legnagyobb magyar közírója Bartha Miklós ellen is. A pesti Városliget­ben felállított szobrát beolvasztot­ták, őt magát pedig a sakál­át­onyi­­jánosok hazug tintába mártott tollá­val iparkodnak kitörölni a magyar váteszek soraiból. Mert Milotay is az volt: világosan látó ismerője a magyar viszonyoknak, aki az or­szágra rátelepedett nagytőkétől kezdve a magyar koldusparasztság sorsáig vetette papírra a nemzetért aggódó írásait. A vukovlukácsok szelleme és er­kölcstelen hagyatéka ma is itt kísért közöttünk. Úgy otthon, mint emig­­rációs közéletünkben. Volt hajdani mellveregetők — miután megjárták Saul damaszkusi, illetve budapesti útját egyszerre átfordultak és máról holnapra megtagadva magukat, vu­­kovlukácsai lettek az addig általuk is vallott gondolatnak. Ha nem megy simán az ügy, akkor régi jó szokás szerint rágalom tintába mártják tollukat mert így parancsol­ja azt az a bizonyos láthatatlan diri­gens, kinek célja a nemzeti emigrá­ció felszámolása illetve annak szelle­mi vezetőinek hazai akolba való te­relése. Ha anyagilag nem sikerül az illetőt tönkre tenni, akkor erkölcsi­leg kell térdre kényszeríteni. Fekete könyvet kell kiadni ellene — mint Tollas Tibor esetében — de óvatos duhajként elhallgatni a szerző ne­vét, sőt még a minden sajtótermékre kötelező nyomdai impresszumot is. Tudják, hogy az idegen bíróságok nem ismerik a magyar emigráció belviszonyait és nehezen igazodnak el annak sokrétű összetételében. Tehát rágalmazzunk, vádoljunk, valami piszok csak visszamarad a legtisztább tógán is. Otthon kirán­gatják sírjukból a milotayistváno­­kat, Nyugaton pedig a demokrácia védelme alatt terjesztik hazugságai­kat és rágalmaikat azok ellen, akik minden kísértés ellenére is hűek maradtak egykori, csakis az örök magyarság érdekeit szolgáló nézete­ikhez. Példaképünk a tömeggyilkos A fenti címmel érdekes írás jelent meg az ausztráliai Szabad Magyar­ság c. lapban, s abból vettük az alábbi sorokat. A “Hídfő” című müncheni újság 1983 márciusi száma 15. oldalán a “Fonóban szól a nóta...” címmel értesíti olvasóit, hogy Frankfurtban új magyar kulturális egyesület ala­kult, amely­ a magyarság “védel­mét és összefogását” kívánja szol­gálni. Ez nagyon dicséretes, ám van benne egy olyan pont, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. E szervezet munkaprogramjának 4. pontja a következőket tartalmaz­za: “A közös Jugoszláviában élő ki­sebbséggel történelmi nagyságaink életét és tetteit követendő példaként bemutatni: Hunyadi János, Dugo­­vics Titusz és Zrínyi Miklóssal kez­dődően gróf Teleki Pál, Rajk László és Nagy Imréig.” Megdöbbentem azon, hogy Raj­kot követendő példának mutatják be, s ezzel egy szintre emelik a ma­gyarság tömeggyilkosát Hunyadival. Csonka Emil a “Forradalom ok­nyomozó története” című munkájá­ban a következőket írja: (259. oldal) Az ilyen ember legfeljebb a min­den humanitást ellenző kommunis­táknak lehet mártír és példakép, de a magyarságnak csak kivégzett gyil­kos.” Rajk és társai sohasem lehetnek nemzetünk hősei éppúgy, mint a könyöklő, helyezkedő elvtelenek sem. Aki egyszer tagja volt ennek a véres csoportosulásnak, azt a mai fiatalság nem tudja elfogadni. Rajk László egyáltalán nem ne­vezhető a magyarság példaképének, bármennyire is rehabilitálták a kommunisták, akárhogyan is istení­ti az otthoni “ellenzék” és sajnos az 9. oldal

Next