Új Hídfő, 1983 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1983-10-01 / 10. szám
1983. október Cl HÍDFŐ A halhatatlan Vukov Lukácsok Az 1934. évi magyar választásokon két jelölt küzdött a porondon. Gróf Ráday Gedeon és az akkori idők legnagyobb magyar publicistája , Milotay István. Tudjuk, hogy az egykori választásokon a jelöltek leszedték egymásról a keresztvizet is csak hogy bekerüljenek a dunaparti gótikus épületben ülésező Parlamentbe. Néha azonban túllőttek a célon, s ilyen esetben a hangoztatott vádak a független magyar bíróság elé kerültek, s a hamis rágalmazók jó, ha pár hónapos fogházbüntetéssel megúszták a dolgot. Ez lett a sorsa egy bizonyos állásnélküli újságírónak , Vukov Lukácsnak is. Ezt a minden erkölcsi érzéktől mentes zúg firkászt Ráday kortesei bérelték fel és hazugságokkal teli röpíratot írattak vele Milotay ellen, súlyosan megsértvén nemcsak őt magát, hanem feleségét is. A választásokon Milotay győzött és utána bűnvádi eljárást indított a rágalmazó Vukov Lukács ellen, akit letartóztattak és többhónapi szabadságvesztésre ítéltek, s csak azután szabadult, hogy bocsánatot kért Milotaytól és beismerte, hogy röplapját Ráday gróf korteseinek rábeszélésére írta — pár ezer pengőért. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Meghalt Ráday gróf, Milotay István és az előbb említett Vukov Lukács is. De életben maradt a gyűlölet és a rágalmazás szelleme, amely még hosszú évtizedek után is sárba rángatja a jobboldali magyar publicisztika egyik legnagyobbikát , Milotay Istvánt. A Budapesten megjelenő Magyarország című és otthon “előkelő” szerepet játszó hetilapban cikksorozat jelent meg “A Milotay botrány” címmel. A cikk írója egy bizonyos Ráthonyi János nevű erősen megöregedett újságíró, aki annak idején Milotay szerkesztőségében dolgozott. Névtelen kis újságíró volt, aki riportok után szaladgált, szóval amolyan ötödik kerék a Stádium sajtóvállalatnál. A háború alatt tagja volt az orosz frontra kiküldött újságíró csoportnak. Hazatérve előadásokat tartott front élményeiről — azután semmi több. A nagy magyar katasztrófa után egy ideig nem írhatott, majd hogy múltját feledtesse reá bízták a régi “fasiszta” publicistákat, hogy azokat nemtelen állításokkal és vádakkal piszkítsák be a mai generáció előtt. Az előbb említett Ráthonyi János először is a legnagyobb vadat, Milotay Istvánt rángatta ki sírjából. Bőven idézi a zugújságíró Vukov Lukács röpíratának rágalmazó kitételeit nem kímélvén a Milotayhoz halálig hű feleségének emlékét sem. A cél világos: senkit sem kímélni, aki akár a múltban, akár a jelenben kitart a nemzeti Magyarország nagy gondolata mellett. Legyen az illető akár élő, akár olyan valaki, aki már a túlvilágról nézi a mai eseményeket. Ilyen halál utáni rágalmazás hadjáratot indítottak a századelő legnagyobb magyar közírója Bartha Miklós ellen is. A pesti Városligetben felállított szobrát beolvasztották, őt magát pedig a sakálátonyijánosok hazug tintába mártott tollával iparkodnak kitörölni a magyar váteszek soraiból. Mert Milotay is az volt: világosan látó ismerője a magyar viszonyoknak, aki az országra rátelepedett nagytőkétől kezdve a magyar koldusparasztság sorsáig vetette papírra a nemzetért aggódó írásait. A vukovlukácsok szelleme és erkölcstelen hagyatéka ma is itt kísért közöttünk. Úgy otthon, mint emigrációs közéletünkben. Volt hajdani mellveregetők — miután megjárták Saul damaszkusi, illetve budapesti útját egyszerre átfordultak és máról holnapra megtagadva magukat, vukovlukácsai lettek az addig általuk is vallott gondolatnak. Ha nem megy simán az ügy, akkor régi jó szokás szerint rágalom tintába mártják tollukat mert így parancsolja azt az a bizonyos láthatatlan dirigens, kinek célja a nemzeti emigráció felszámolása illetve annak szellemi vezetőinek hazai akolba való terelése. Ha anyagilag nem sikerül az illetőt tönkre tenni, akkor erkölcsileg kell térdre kényszeríteni. Fekete könyvet kell kiadni ellene — mint Tollas Tibor esetében — de óvatos duhajként elhallgatni a szerző nevét, sőt még a minden sajtótermékre kötelező nyomdai impresszumot is. Tudják, hogy az idegen bíróságok nem ismerik a magyar emigráció belviszonyait és nehezen igazodnak el annak sokrétű összetételében. Tehát rágalmazzunk, vádoljunk, valami piszok csak visszamarad a legtisztább tógán is. Otthon kirángatják sírjukból a milotayistvánokat, Nyugaton pedig a demokrácia védelme alatt terjesztik hazugságaikat és rágalmaikat azok ellen, akik minden kísértés ellenére is hűek maradtak egykori, csakis az örök magyarság érdekeit szolgáló nézeteikhez. Példaképünk a tömeggyilkos A fenti címmel érdekes írás jelent meg az ausztráliai Szabad Magyarság c. lapban, s abból vettük az alábbi sorokat. A “Hídfő” című müncheni újság 1983 márciusi száma 15. oldalán a “Fonóban szól a nóta...” címmel értesíti olvasóit, hogy Frankfurtban új magyar kulturális egyesület alakult, amely a magyarság “védelmét és összefogását” kívánja szolgálni. Ez nagyon dicséretes, ám van benne egy olyan pont, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. E szervezet munkaprogramjának 4. pontja a következőket tartalmazza: “A közös Jugoszláviában élő kisebbséggel történelmi nagyságaink életét és tetteit követendő példaként bemutatni: Hunyadi János, Dugovics Titusz és Zrínyi Miklóssal kezdődően gróf Teleki Pál, Rajk László és Nagy Imréig.” Megdöbbentem azon, hogy Rajkot követendő példának mutatják be, s ezzel egy szintre emelik a magyarság tömeggyilkosát Hunyadival. Csonka Emil a “Forradalom oknyomozó története” című munkájában a következőket írja: (259. oldal) Az ilyen ember legfeljebb a minden humanitást ellenző kommunistáknak lehet mártír és példakép, de a magyarságnak csak kivégzett gyilkos.” Rajk és társai sohasem lehetnek nemzetünk hősei éppúgy, mint a könyöklő, helyezkedő elvtelenek sem. Aki egyszer tagja volt ennek a véres csoportosulásnak, azt a mai fiatalság nem tudja elfogadni. Rajk László egyáltalán nem nevezhető a magyarság példaképének, bármennyire is rehabilitálták a kommunisták, akárhogyan is isteníti az otthoni “ellenzék” és sajnos az 9. oldal