Új hídfő, 1987 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

2. oldal számot, megszüntetni a bankokat és megakadályozni a külföldi tőke be­áramlását? Hol volnánk ma, ha gazda­sági fellendülésünket nem harmincéves kényszerkéséssel kezdtük volna el, ha­nem azonnal, még 1945-ben? Tavaly, 56-os forradalmunk 30. év­fordulóját megelőző időkben rendkí­vül érdekes közvéleményváltozást ész­lelhettünk, főleg Nyugat-Németország­­ban. Divatba jött a „régen elfelejtett” magyar szabadságharc. A televízió há­rom ízben mutatott nagyjából tárgyila­gos filmet, és az újságok egész oldalas cikkekben írtak nemzeti ellenállásunk hősi korszakáról. A Budapesten tartózkodó újságírók előtt világos volt az a tény, hogy a dolgozó nép nem a kommunizmusnak köszönheti viszonylagos jólétét, ha­nem a kommunizmus dacára érte el gazdasági sikereit. Harminc évvel ez­előtt az egész világ elismerő csodálatát érdemeltük ki ellenállásunkkal, har­cunkkal és bátorságunkkal. Akkor bá­multak minket, de féltek is tőlünk, mert nem akartak belekeveredni ké­nyelmetlen nemzetközi bonyodalmak­ba. Veszedelmesen vakmerő hősök vol­tunk a nyugati közvélemény szemében. Ma viszont a materialisták is gondol­kodásra kényszerülnek: Magyarország veszített birtokaiból, mégis gazdagabb szomszédainál, kik termőföldeket, bányákat, városokat és falvakat nyertek. Valóban igazságta­lanság történt Trianonban, hol szétda­raboltak egy életképes országot és olya­noknak adták annak részeit, akik az így szerzett vagyonnal mindmáig nem tudtak mit kezdeni? A Frankfurter Allgemeine Zeitung tavaly október 15. számának vezércikke teljesen egyér­telmű: „A,barátok’ és,szövetségesek’árulá­sa, Trianon szentesítése, Erdély rabság­ban tartása és az 56-os forradalom vér­­befojtása miatt soha nem lehetséges kiegyezés a magyar nép és a szovjet­­kommunista szomszédai között.” Két könyv, amelyeket el kell olvasnunk! Dunai Ákos: Elvtárscsúfoló — Ára 16.—DM Berkessy Ferenc: Barátom Bonifác — Ára 24.—DM Fenti könyvek megrendelhetők az Új Hídfő összes címén. Heinrich Summer, berlini keresz­ténydemokrata politikus, így fejezi ki röviden az 56-os forradalom tanulsá­gát: „Kölcsönös leszerelés nem lehetsé­ges addig, amíg a Szovjetunió, saját területén belül és a megszállt országok­ban, csak fegyveres erővel tarthatja fenn hatalmát.” A nagy példányszámú Bild Am Sonntag-ban ez olvasható: „Ma nem emlékeztet semmi sem a budapesti vérfürdőre. Látszólag nem. Aki azonban huzamosabb ideig tartóz­kodik a fővárosban, és több emberrel van alkalma beszélgetni, az tudja, hogy a valódi szabadság utáni vágy nem halt ki a magyarok lelkéből.” Mi váltotta ki ezt a meglepő őszin­teséget az évtizedekig megalkuvó zsur­nalisztákból? Változott volna a világ­­politika? Gondolom, igen! Lapozzunk csak vissza ismét száz évet a történelemben. Ezernyolcszáznyolcvanhétben Né­metország titkos szerződést kötött Oroszországgal, melyben lefektették az egymással szembeni kölcsönös sem­legesség alapjait. Ez a szerződés csak három évig tartott. Sir William Randal Cremer, angol pacifista munkásvezér, aki 1903-ban Béke Nobel-díjat kapott, megszervezte az első nemzetközi békekonferenciát. Ma ugyanitt tartunk. A nyugatné­met Szociáldemokrata Párt politiku­sai mintha szintén valami titkos szer­ződést kötöttek volna Moszkvával, hiszen jobban védik a Szovjetuniót, mint az oroszok maguk. Ez viszont nem tetszik a franciáknak, kik a rejk­­javiki-, bécsi- és genfi békekonferenci­ákkal dacolva elhatározták, hogy meg­erősítik atomhadseregüket. A békekon­ferenciák szervezői ma is Nobel-díja­­kat kapnak, de közben folyik a népir­tás Afganisztánban, Iránban, Libanon­ban és Nicaraguában. A háború utáni agymosástól megbénított öreg politiku­sok ezt nem veszik figyelembe, a fiata­lok azonban, igen. Az úgynevezett „zöldek” és ifjú szocialisták pillanatnyi­lag idegesíthetik a nyugateurópai pol­gárokat, de a Kreml urainak szemében ők is „trójai falónak” számítanak, mert könnyen változtatják „meggyőződésü­ket” és nem lehet őket szovjet mintára rendszerbe állítani. Isten úgy alkotta az emberi természe­tet, hogy minden generáció-változás, egyben politikai irányváltozást is je­lent. Sztálin bestiális mészárlásaival félelemben tudta tartani birodalmának polgárait és „nagyapós” megjelenésé­vel lóvá tudta tenni szövetségeseit. Gor­­bacsov azonban két számmal kisebb hírhedt elődjénél. Az öngyilkossággal egyenlő felelőtlenség Csernobilban, az afganisztáni „befejezhetetlen háború”, a közelkeleti tétlenség és a túlzottan naív propaganda a nullpontra süllyesz­tette a Szovjetunió nemzetközi presz­tízsét. Száz év elegendő volt ahhoz, hogy a marxizmus kiégjen, mert sem tartalma, sem logikája nem időtálló. A Kreml szeretne „átnyergelni” és a val­lások beolvasztásával új ideológiát kotyvasztani, ez azonban csak ideig­­óráig megtévesztő nevetséges próbál­kozás. Az idő nekünk dolgozik, így Magyarországon, Kádár halála után sem lehetséges visszaesés. Kádár sze­mélye idáig sem volt döntő fontosságú, inkább az a tény, hogy Budapest az egyetlen főváros a Szovjetunió „felség­­területén”, ahol valamit mutatni lehet az odautazó turistáknak. A magyar emigráció életképességét maguk az „anyanyelvi konferenciások” bizonyít­ják, hiszen ha nem működnének ered­ményesen, akkor nem törődnének ve­lünk. Pomogács Béla „A nyugati ma­gyar irodalomról” írt cikkében valóság­gal dicsekszik azokkal az emigráns írók­kal, akiket sikerült beszervezni a Ma­gyarok Világszövetségébe. Átlátszó di­csekvés ez, mert aki már szippantott az itteni szabad világ levegőjéből, az nehe­zen lesz Moszkva propagandistája, még akkor sem, ha egy párszor végig­­száguldott autójával a Nagykörúton. Várjuk csak ki a végét, azt, hogy mi omlik össze először: az itteni emigrá­ció, vagy az otthoni szovjet „paradi­csom”? Dante, „Isteni színjátékában” a po­kol kapujára írva látta az Emberiség legkétségbeejtőbb jelmondatát: „ Hagy­­jatok fel minden reménnyel!” Én in­kább Madách Imre üzenetét írnám a 87-es esztendő kalendáriumának első oldalára: „Ember küzdj és bízva bízzál!” O HÍDFŐ 1987. január

Next