Új hídfő, 1992 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
XLV. évfolyam, 1. szám 1992. JANUÁR HÓ A MAGYARSÁG SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI LAP Vasas János: Elég volt az anti hungarizmusból! Ámbár 35 éve tartózkodom szülőhazám határain kívül, az elmúlt évek nem hűtötték magyarságszeretetem tüzét, sőt talán még fokozták is. Idekint, idegenek által körülvéve minden, ami magyar vonatkozású fokozott fontosságot nyer; felfigyelünk a legkisebb hírforgácsra is, amely az elhagyott, de el nem felejtett hazára emlékeztet. Három nyelven megjelenő számos napi- vagy hetilapot, illetve folyóiratot böngészek át rendszeresen megkülönböztető figyelemmel kísérve minden cikket, amely magyarokról szól. Az elmúlt öt év alatt számtalan hazai sajtótermékkel bővült az olvasóanyagom. Mindehhez hozzáadva azt, hogy számos otthonmaradt hozzátartozómmal állok rendszeres levelezésben, azt hiszem joggal mondhatom: nem vagyok egészen tájékozatlan magyarságunkat érintő kérdésekben. Nagy figyelemmel kísértem a magyar emigráció íróit is közöttünk, természetesen a magyar-zsidó tollforgatókat. Ez utóbbi, megvallom, nem volt különösen nehéz, hisz oly gyakran találkozik velük az ember mind az idegen, mind a magyar nyelvű sajtóban, s mert oly nehéz napirendre térni majdnem kizárólagosan magyar-ellenes hangjuk fölött. Egyszer-kétszer neki is daráltam magam, hogy a legvadabb antihungarizmust csöpögő cikkekre magam is megválaszoljak, de csak akkor, amikor a provokációt már képtelen voltam szó nélkül hagyni! Az ez év közepe óta tartó Gadó György kontra Sándor András és Stolmár G. Ilona vita módfelett felkeltette az érdeklődésemet, hisz oly sok olyan elemet tartalmaz, amelyek már a múltban is arra késztettek, hogy tollat ragadjak. Abban a reményben, hogy az olvasóközönség valami értéket talál benne, szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni a vita tárgyához. Gadó György, „Mondd érdemes?” című (Menóra, Toronto 1991. szeptember 27) cikkét olvasva felelevenedik bennem jónéhány gondolat, amelyeket egy-egy helyi vagy északamerikai személyes tapasztalatom avagy rádióban, tévében illetve a sajtóban észlelt kijelentés folytán éreztem, s amelyek egy mindent összefogó fogalomba gyűjthetők össze: egyesek minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy hazánkat a külföld előtt a lehető legjobban befeketítsék. Ezeknek egy Trianon nem volt elég: be akarják fejezni a megkezdett munkát. Munkásságuk ijesztően hasonlít az első világháború előtt és alatt, a kisebbségek nyugaton folytatott, hazugságokra alapozott tevékenységére. A különbség legfeljebb csak annyi, hogy a kisebbségeknek jól kidolgozott terveik voltak a többezer éves magyar föld egy-egy darabjának megkaparintására. Vagy talán tévedek és még ennyi eltérés sincs és a különbség csak méretkérdés lenne? Vajon itt igazában országhódításról van szó? Ha az országon kívül élő idegen állampolgárok folytatják ezt a tevékenységet az ugyan sajnálatos (ránk nézve), de nem törvényellenes. Ha olyanok teszik, akik volt magyar állampolgárok és alkalom adtán még mindig „magyar zsidókénak nevezik magukat, az még sajnálatosabb, de a szabad társadalomban joguk van hozzá, legfeljebb az ilyenek szándékát kérdőjelezhetjük meg. Ellenben ha a haza polgára, sőt parlamentjének választott tagja próbál hazájának kárt okozni, nemde ugyebár sokkal komolyabb az eset? Vannak országok, ahol hazaárulásnak minősítenék az ilyen tevékenységet és a hazaárulás vádjával illetnék az elkövetőt. Stolmár G. Ilona válaszában sok magyar (kötőjelnélküli) érzését tolmácsolta, beleértve e szerény sorok íróját. Nekünk elegünk volt a magyar-zsidók nyugatot elárasztó magyar ócsároló tevékenységeiből, a Gadók, a Berend T. Ivánok, a Bruck Andrások „antiszemitizmus” vádjaiból, bármilyen ártatlan nemzetvédő kinyilatkozásról vagy intézkedésről van szó. A magyar-zsidók, ha nem kívánnak magyarnak maradni ám legyen, ehhez mindenkinek joga van. De akkor ne használják a magyar nevet és ne keltsék azt a látszatot, hogy a magyar érzésűek nevében is beszélnek. Ha dr. Regős Péter kijelenti a MENÓRÁ-ban, hogy „Ha valaha a magyarságnak hálás leszek valamiért, az nem más, mint az, hogy segítettek és besegítettek ennek felismerésében! Nem vagyok magyar!” ... akkor ne beszéljen a magyarság nevében. Ha a hazai KURÍR című lap cikkeit közlésre méltatja, álljon ott az is, hogy ezeket olyan ember írta, aki megtagadta a magyarságát, nehogy a tájékozatlan olvasó, magyar író gondolatainak vélje a cikkekben kifejezett eszméket! A baj ott van, ha hovatartozásukkal korántsem ilyen egyenesek, más szóval „rugalmasak”, azaz hol így, hol úgy, ahogy a helyzet megkívánja. (A Montreáli Magyar Bizottságban, például, éveken át sikerrel akadályozták a Bizottságot magyar érdekű, de kommunista-ellenes megmozdulások szervezésében, annak ellenére, hogy a Bizottság