Képes Világhiradó, 1964 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1964-05-01 / 5. szám

JANDRASICS TIBOR: Déli harangszó Egy koratavaszi napon utam Bajorországon vitt keresztül. Elkerültem a forgalmas főútvonalakat, hogy nyugodtabban gyönyörködhessek a zöldelő lankákban, barna szántóföldek­ben és a pajkosan csörgedező kis patakokban. Erdők ölén megbújt tanyák, útszéli keresztfák és lágy­hajlású völgyekben csendesen meghúzódó kis falvak repültek el melettem. Il­latos levegőjű fenyőerdőből bukkantam elő, amikor de­let harangoztak. Csendes volt a határ, csak az egymásra bo­rult barna szántások párája úszott szürke opálként a bágyadt áprilisi napfényben. Az egyik dülőútnál megálltam egy kis pihenőre. Egy-két mély szippantást akartam ellopni ebből az illatos, dús bajor tavaszból. Egy kicsit érezni akartam a talpam alatt a süppedő barna humuszt és egy kicsit azt hinni, hogy a Dunántúl lankái ölelnek körül. Alig egy kőhajításnyira, fent a domb alján, egy öreg pa­rasztbácsit pillantottam meg, ahogy lehajtott fővel mondta a déli imát. Nem is tudom már hogyan, de egyszer csak szóba elegyedtünk. A két deres jól húzott és lépésről-lépésre frissen, barnán fordultak fel a jószagú, bársonyos hantok. Ott ballagtam az öreg nyomában és úgy beszélgettünk. Valamikor gyermekkoromban, ugyanígy tapostam a barázdát apám után is. Ő is, mint ez az öreg paraszt bácsi, néha nagyo­kat cuppantott és közben mesélt a jószagú szántásról, az er­dőkről, a rétekről, meg arról, hogy mit vetünk az idén és mit jövőre. Most is a földről beszélgettünk. A magyar rónákról. A Dunántúl lankáiról. A szántásról és az aratásról. Furcsán, ne­hezen szövődtek a mondatok. Idegenül, zamat nélkül szakad­tak ki az öregből a magyar szavak, de a gondolat, a szív, az mégis csak magyar volt. Mgyarul mondta délben az Úrangya­lát és magyarul mesélte el, hogy de régen is volt, amikor én még otthon, — így mondta: otthon — húztam egyenesre a barázdát. — Tudod fiam, a magyar rög lágyabb, omlósabb volt. Ott előbb beért a búza és ott dúsabb volt az aratás. Ott, a magyar ugaron nem zúgtak traktorok, ott még a pacsirta is másképpen dalolt. Ilyenkor, tavasszal a jókedvű parasztlegé­nyek énekét pajkosan vitte magával a friss áprilisi szél. Kiérünk újra a dülőútra és az öreg pihenni hagyja egy fujásnyira a két derest. Kérges kezével beleváj a frissen fel­szántott földbe és elém tartja, hogy nézzem meg, ennek már egy kicsit omlós, magyar formája van, ennek már barnább a színe és jobb a szaga. Itt már gazdagabb, dúsabb a termés, mint a szomszédok földjén. Sok év, sok izzadság eredménye, de azt hiszem mégis csak megérte. — Persze, maguk városiak nem értenek ehhez. Maguk nem tudják mit jelent parasztnak lenni és nem tudják milyen érzés ezeket a lágy barna hantokat egymásra borítani, figyelni, hogyan bújik elő és hogyan zöldel a vetés, hogyan szökken kalászba és hogyan hullámzik selymesen, lágyan, aranylón a megérett termés. — Már az én fiam sem ismeri a paraszti életet, már ő sem tudja, hogy én milyen csendes, nyugodt világban élek. Neki jobban tetszik a város, a gyár, az autók, a lárma és az utcá­kon áramló gigászi ember-zűrzavar. Tudom, hogy ott máskép­pen telnek a napok. Ott mások az esték és mások a hajnalok. Ott a városban nem hallatszik a déli harangszó, ott nem mond­ják lehajtott fővel az Őrangyalát és „bő aratás" után ott nem ismerik az áldásmondást. Ott más, egészen más az élet, mint itt nálunk, a csendes bajor falvakban. Mint homokkal játszó kisgyermek, úgy engedi két keze közül lassan visszahullani a szétmorzsolt, barna humuszsze­­mecskéket. Egymáshoz veri kérges tenyerét és felsóhajt. Mélyről jött ez a nehéz, paraszti sóhaj, nagyon mélyről. Talán mélyebbről, mint a bennünket körülölelő fenyvesek sóhaja. Némán, minden szó nélkül, csak egy cuppantással kezdi el a következő fordulót. Az ekeszarvára támaszkodva ütemes, lassú léptekkel halad a lovak után, kezében egy sudár, magyar ostorral és szívében egy viharvert magyar sorssal. A keményre taposott dülőúton egyedül maradtam, ke­zemben egy maréknyi friss földdel. Arcomhoz emelve egyre erősebben, egyre lüktetőbben érzem édes illatát a barna rög­nek. Halálos csend, a magyar rónák halálos csöndje szakadt rám. Nagy bajor fenyvesek, kis bajor tanyák, útszélen álló, szikkadt, száraz keresztfák és idegen ugart szántó magyar paraszti sors, de mesze vagytok tőlem, ebben a nagy csendben, de messze estetek. Most már tudom, most már érzem igazán, hogy lélekben megmaradtam a magyar rónák fiának. Lélekben hű maradtam Dunántúl lankáihoz, a piroszsindelyes kis fal­vaikhoz és a magyar barázdát taposó parasztokhoz. Avagy mégsem? Talán csak most tűnik úgy, ebben a bá­gyadt áprilisi napfényben, ebben az opálszínű ködfátyolban? Csak most érzem úgy, mert a friss tavaszi szél arcomba csapta minden illatát egy marék bajor rögnek? Szeretnék ráborulni a bársonyos, barna földre, hogy az idegen szavak, idegen emberek között most végre rátaláljak ezerszer eltemetett és ezerszer eltitkolt magyar „énemre". Már régen lemorzsoltam ujjaim között a marék földet, már régen kihullottak kezeim közül az elveszett évek és a magyar sorsomra szállt idegen porszemek. Valahonnan a múltamból most mégis rámtört félelmetes, vad erővel egy nagy magyar átok. Már szabadnak hittem magam és most hir­telen mégis csak úgy érzem, hogy lehúz magához, széjjel tép, darabokra szaggat szédítő illata és minden sorsot visszaköve­telő ereje a talpam alatt szunnyadó gőgös földnek. Megron­doltam hirtelen, hogy sz­abadulni tudjak ettől a varázsos, nagy erőtől, ettől az ezerszer elátkozott humusztimádó, vad önmagamtól. Rátapostam az ujjaim között lágyan lemorzsolt bajor humuszra és rátapostam az ujjaim között görcsösen szétmorzsolt magyar énemre. Ezer átok szakadjon rám, de nem, akkor sem akarok megmaradni a magyar rónák fiának, ahol annyi a könny, a szenny, a gaz és ahol annyi az átok. Sírva búg fel kezem alatt a kocsi és vadul startol, mint tüzes, telivér paripa. És én gázt adok, még több gázt. Rohanni akarok, még gyorsabban rohanni, hogy ne is lássam az út­széli keresztfákat, a barnán hullámzó parcellákat, a csendben szunnyadó bajor tanyákat és ne halljam, ne érezzem délben a völgyekben és fenyvsekben játszva kószáló harangszót. Énrám a város vár! Ezer zaj, ezer kacaj és fülsiketítő lárma. Ez az én világom. Nekem az Autobahn kell, ahol szá­zával rohannak az autók, ahol pattognak alattunk a kilomé­terek és ahol repülnek felettünk az évek . . . Vad pogány­­ként száguldunk a széles autóúton és soha nem fogunk meg­állni, soha nem fogunk megpihenni. Soha nem fogom többé a csendet, a bajor falvakat és a magyar rónát keresni. Soha nem fogok friss barázdát taposni és kezemben bársonyos, barna rögöt tartani. Úgy érzem, hogy nekem már nem sorsom a szántás-vetés-aratás — paraszt li­turgiában ez a Végtelen és örök Nagy Szentháromság. Úgy érzem, hogy engem már eltemettek hiányzásukkal ezek a száz­szor megáldott és százszor elátkozott, százszor megvetett és százszor imádott barna hantok. Murten, 1964. április 5. 20

Next