Képes Világhiradó, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám
JÁNOS VITÉZ Az 56-os Szabadságharc tízéves ünnepi emlékheteinek méltó eseményeként könyvelte el Toronto magyarsága a "János vitéz" előadását. Nem szerepeltek "importált" művészek, s a torontói Művész Színház közszeretetben álló, tehetséges, emigráns együttesének meghirdetése nemhogy zsúfolásig megtöltötte a színháztermet, de pótszékek beállítása után is sokan csalódottan távoztak, mert a biztonsági rendeletek alapján nem lehetett több nézőt beengedni sem az október 29-i, sem a 30-i előadásra. A közönség forró hangulatát nem a zsúfoltság, de a János vitéz mondanivalója, szebbnél-szebb, közismert dallamai és a művészek kitűnő előadása fűtötte. Mint ismeretes, Kacsóh Pongrácnak, Petőfi Sándor verses elbeszélése alapján szerzett halhatatlan daljátéka a magyar hazaszeretet, a honvágy, a minden más nemzeteket felülmúló magyar vitézi bátorság szívhezszóló dicsőítése. A jóság és bátorság diadala a gonoszság és gyávaság felett. Az emlékezés hangulatában összegyűlt közönség összeszorult tásra csalogatja ki a patakból, szívvel, tágra nyílt szemmel és füllel itta, figyelte a délceg magyar huszárok toborzó jelenetét az első felvonásban és bevonulásukat a francia király udvarába a harmadik felvonásban."Mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el..." Lengett a háromszínű, fényes lobogó a színpadon és könnyek fátyolozták a szemeket a nézőtéren. Köszönjük elsősorban a színház műsorát összeállító Kertész Sándor igazgatórendezőnek, hogy az emlékünnepek keretében a János vitézt hozta színre. Az alkalomhoz jobban illő választása nem is lehetett volna. Ugyanígy köszönjük a művészeknek és minden egyes közreműködő szereplőnek, hogy tehetségük, lelkesedésük teljességét adták és magyar ünneppé varázsolták ezt a két sikeres, magyar színházi estét. TORONTÓBAN JÁRT Sokakat meghallgattunk az előadás óta, ez késztetett az előadás ismertetésének címére. Korodíni Ferenc annyira rátermett a János Vitéz címszerepére, hogy úgy érezte a közönség, nem alakít, hanem gyermekségünk mesevilágából előlépett a daliás János vitéz, itt járt Torontóban és elmesélte gondtalan örömét, szenvedését, bátor tetteit, szerelme elvesztése feletti gyötrelmét, megtalált boldogságát, honvágyát és hazatértét szülőfalujába. Abban a percben, amikor elkezdte belépőjét: "Én a pásztorok királya, legeltetem nyájam..." és először megsuhogtatta karikás ostorát, megnyerte a közönség tetszését, amely az előadás során egyre fokozódott. Tiszta, hajlékony "bel canto"-ja a szíve mélyéről zengett. Mátray Mária, Iluska szerepében, újra bizonyságát adta rutinnal párosult tehetségének. Játékával, alakításával aratott különösen sikert. Üdeségével, könnyes-mosolygós bájával, riadt remegésével, huncut mosolyával, boldog, önfeledt kacagásával elhihetően formálta meg Iluska lényét és belopózott a közönség szívébe. Kitörő tapssal ünnepelte a hallgatóság a gyönyörű hangú Kovács Annit a francia királykisasszony szerepében. Ez a szerep komoly énektudást kíván és Kovács Anni tökéletesen Baloldalt. A strázsamester megkéri Uuskát, a falu legszebb lányát, pántlikázza fel a huszárok lobogóját. Bagó (a kép baloldalán) áhítattal nézi. Középen: A huszárok. Jobboldalt: Kis Uuska a patakban fehér ruháját mossa. Kukorica Jancsi egy kis nótaA gonosz boszorkány-mostoha bosszút forral. 50 KÉPES VILÁGHÍRADÓ