Képes Magyar Világhiradó, 1975 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1975-05-01 / 5. szám
egyre kongott és rámutatott arra, hol repedezik az emigráció eddig erős bástyája. Belebetegedett, belekeseredett, háta mögött kigúnyolták, ellenséges híreket terjesztettek róla, pedig a lelke mélyén a legtöbb magyar érezte, hogy igaza volt. A kislány ezeket mondta: “A magyar emigránsnál furcsább népet nem ismerek. Itt mindenki politizál, rohan gyűlésekre, tüntet, mindenki piros-fehér-zöld címerrel éli az életet, kiabál, szervez. Áldjon vagy verjen sors keze, nem-nem-soha satöbbi. Az ő szemükben mindenki más hülye, különösen az amerikaiak. Lenéznek mindenkit. Mindenkinek van magyar szobája vagy legalább is magyar sarok a házban és nem hiszem, hogy létezett egész Magyarországon annyi díszmagyar, mint nyugaton az emigrációban. Ha rágondolok, hogy nekem is már a második díszmagyarom van és hogy anyám hányszor megszidott igazságtalanul, hogy nem vigyázok a holmimra, hogy otthon egy életen át tartott a díszmagyar ... Ezt el is hiszem, de otthon nem rángatták elő a magyar asszonyok havonta a ruhájukat, esőben, sárban, hóban, kánikulában kivonulásokra, a világnak bebizonyítani, hogy élnek még itt érző, gondolkodó magyarok. Az otthoni nagyasszonyok nem cipelték ruháikat autóban, repülőn, műanyagzsákokban és nem szedték szét azokat a repülőtereken, hogy kézigránátot keressenek a rendőrök a brokátok között — aztán rosszul, sietve visszacsomagolva, nem söpörték fel a fél repülőteret a kilógó ruharésszel. Aztán mi történik? Valaki föláll és azt mondja: "kedves honfitársaim, nézzetek jól körül és vigyázzatok, ügyeljetek arra, hogy mi történik, mert látjátok kijátszanak benneteket, baj lesz, nagy baj...! Akkor a magyarság felszisszen és azt mondja: 'jaj, nem szabad mindig csak a rosszat látni... az is szép ... az is kell... nincsen abban semmi rossz ... nem szabad ilyen összeférhetetlennek lenni...’ Ha a megszállott magyar tovább beszél, akkor ellene fordulnak, kiűzik a társadalomból, megvetik, de nemcsak őt, a családját is. Térdre kényszerítik, megalázzák. Manapság a társadalom könynyen megbocsátja a becstelenséget azoknak, akik azt elkövetik — de halálosan végeznek azzal, aki a becstelenségre rámutat. Hát én torkig vagyok velük. Én többet magyarok közé nem megyek. Különben is, úgy kezelnek, mintha fehér lepedőben járnék, kis csengetyűvel a kezemben ‘leprás’ kiáltással. Tudod mit csináltam a márciusi ünnepély helyett? Elmentem egy díszvacsorára a vőlegényemmel, mert kitüntetést kapott az egyetemen. Tudod mit? Először életemben éreztem jól magam március tizenötödikén. Szinte felszabadultam, hogy végre senki sem utál. Igaz, magyarhoz megyek feleségül, de ő pontosan olyan torkig van, mint én és semmi szándékunk nincs a magyar közéletben résztvenni. Mindkettőnknek elegünk volt egy életre. Még magyarul sem beszélünk egymással.” — Ennél nagyobb tragédia nincsen, hogy egy ragyogó, művelt, egyetemet végzett, Európát bejárt fiatal hölgy huszonegynéhány évével ilyen meghasonlottan elforduljon tőlünk, vőlegényével együtt. Sok ijesztő, zavaró szempont. Nem szabad a gondolatok felett elsiklani. Okosan kell gondolkodnunk és lehetőleg úgy dönteni, hogy hasznunk legyen belőle. Itt nem egymás fúrásáról van szó, csak arról, hogy nekünk itt közös célunk kell, hogy legyen, ha tiszteségesen gondolkodunk. Csak nem könnyű felismerni a veszélyt a sok furcsa, sokszor kellemes, nekünk szokatlan csomagolásban. Nem szétesnünk kell, hanem kezet fogva közösen az ellen fordulni, ami bántó. Igaz magyar ember öntudatát bántja, hogy a sok szellemi kincsünk ellenére igyekeznek minket leredukálni a nagy szláv népitenger színes forgatagáig... Ez ellen tiltakozunk, főként, mert ez az irányzat meggyöngíti erőnket és szavunkat, amikor a Silver Burdettféle irányzat ellen harcolunk. A magyarnak mindig akadt bőven ellensége — de valahogyan mindig idejében fel tudtunk ébredni, mert mindig voltak akik az alvókat ébresztgették — mint most Oláh György, Wass Albert, Gábor Áron, Tollas Tibor vagy Oszlányi Róbert. Rajtunk áll, hogy akarjuk-e hallani szavukat. Záró gondolatként, hogy ne csak keserűséget okozzak, két kérést szeretnék a magyarság felé tolmácsolni. Az egyik: ha valahol a befogadó ország szerveinél a magyarsággal kapcsolatos igazságtalanságot fedeznek fel, szólaljanak fel, hozzák az egyesületek figyelmébe a dolgot, vagy írják meg szerkesztőségünkbe, hogy tiltakozhassunk. Egyetlen sértés mellett sem szabad szó nélkül elmennünk. Ez a mi nagy emigrációs hivatásunk, hogy a népünkön esett sértéseket kijavítsuk. Udvariasan, határozottan és félreérthetetlenül. Az amerikai kiadó, újságíró hamarosan ráun, ha a magyarokkal mindig baj van, mindig szólnak mindenért, akkor talán nem ferdítenek többet. A másik kérésem eredeti gondolata Gábor Árontól származik. Ő mondotta, hogy a Képes Magyar Világhíradó formájára való tekintettel kiválóan alkalmas arra, hogy a háború előtti magyar kultúrvilágnak egy részét bemutassa — különösen a régi, nem népies lakáskultúrát, az építészetből a magánvillák, kúriák, vidéki kastélyok változatait és a régi díszmagyarokat. Tudjuk, hogy Lyka Istvánnak Argentínában volt ilyen gyűjteménye — amelyet gyakran bemutatott az argentin közönségnek — MAGYAR ÁRUKBAN A LEGGAZDAGABB VÁLASZTÉK EGÉSZ AMERIKÁBAN! MAGYAR ÁRUHÁZ 11802 BUCKEYE ROAD ® Cleveland, Ohio, 44120 • Magyar könyvek újságok (216) • Magyar hanglemezek • Magyar ajándéktárgyak • Magyar élelmiszerek és borok 991-3737 • Magyar háztartási cikkek 39