Képes Magyar Világhiradó, 1975 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1975-05-01 / 5. szám

egyre kongott és rámutatott arra, hol repedezik az emig­ráció eddig erős bástyája. Belebetegedett, belekeseredett, háta mögött kigúnyolták, ellenséges híreket terjesztettek róla, pedig a lelke mélyén a legtöbb magyar érezte, hogy igaza volt. A kislány ezeket mondta: “A magyar emigránsnál furcsább népet nem isme­rek. Itt mindenki politizál, rohan gyűlésekre, tüntet, mindenki piros-fehér-zöld címerrel éli az életet, kiabál, szervez. Áldjon vagy verjen sors keze, nem-nem-soha sa­többi. Az ő szemükben mindenki más hülye, különösen az amerikaiak. Lenéznek mindenkit. Mindenkinek van magyar szobája vagy legalább is magyar sarok a házban és nem hiszem, hogy létezett egész Magyarországon annyi díszmagyar, mint nyugaton az emigrációban. Ha rágondo­lok, hogy nekem is már a második díszmagyarom van és hogy anyám hányszor megszidott igazságtalanul, hogy nem vigyázok a holmimra, hogy otthon egy életen át tar­tott a díszmagyar ... Ezt el is hiszem, de otthon nem rán­gatták elő a magyar asszonyok havonta a ruhájukat, eső­ben, sárban, hóban, kánikulában kivonulásokra, a világ­nak bebizonyítani, hogy élnek még itt érző, gondolkodó magyarok. Az otthoni nagyasszonyok nem cipelték ruhái­kat autóban, repülőn, műanyagzsákokban és nem szed­ték szét azokat a repülőtereken, hogy kézigránátot ke­ressenek a rendőrök a brokátok között — aztán rosszul, sietve visszacsomagolva, nem söpörték fel a fél repülőte­ret a kilógó ruharésszel. Aztán mi történik? Valaki föláll és azt mondja: "kedves honfitársaim, nézzetek jól körül és vigyázzatok, ügyeljetek arra, hogy mi történik, mert látjátok kijátszanak benneteket, baj lesz, nagy baj...! Akkor a magyarság felszisszen és azt mondja: 'jaj, nem szabad mindig csak a rosszat látni... az is szép ... az is kell... nincsen abban semmi rossz ... nem szabad ilyen összeférhetetlennek lenni...’ Ha a megszállott magyar tovább beszél, akkor ellene fordulnak, kiűzik a társada­lomból, megvetik, de nemcsak őt, a családját is. Térdre kényszerítik, megalázzák. Manapság a társadalom köny­­nyen megbocsátja a becstelenséget azoknak, akik azt elkövetik — de halálosan végeznek azzal, aki a becste­lenségre rámutat. Hát én torkig vagyok velük. Én többet magyarok közé nem megyek. Különben is, úgy kezelnek, mintha fehér lepedőben járnék, kis csengetyűvel a ke­zemben ‘leprás’ kiáltással. Tudod mit csináltam a már­ciusi ünnepély helyett? Elmentem egy díszvacsorára a vőlegényemmel, mert kitüntetést kapott az egyetemen. Tudod mit? Először életemben éreztem jól magam már­cius tizenötödikén. Szinte felszabadultam, hogy végre senki sem utál. Igaz, magyarhoz megyek feleségül, de ő pontosan olyan torkig van, mint én és semmi szándé­kunk nincs a magyar közéletben résztvenni. Mindkettőnk­nek elegünk volt egy életre. Még magyarul sem beszélünk egymással.” — Ennél nagyobb tragédia nincsen, hogy egy ragyogó, művelt, egyetemet végzett, Európát bejárt fiatal hölgy huszonegynéhány évével ilyen meghasonlottan el­forduljon tőlünk, vőlegényével együtt. Sok ijesztő, zavaró szempont. Nem szabad a gondola­tok felett elsiklani. Okosan kell gondolkodnunk és lehető­leg úgy dönteni, hogy hasznunk legyen belőle. Itt nem egymás fúrásáról van szó, csak arról, hogy nekünk itt közös célunk kell, hogy legyen, ha tiszteségesen gondol­kodunk. Csak nem könnyű felismerni a veszélyt a sok fur­csa, sokszor kellemes, nekünk szokatlan csomagolásban. Nem szétesnünk kell, hanem kezet fogva közösen az ellen fordulni, ami bántó. Igaz magyar ember öntudatát bántja, hogy a sok szellemi kincsünk ellenére igyekeznek minket leredukálni a nagy szláv népitenger színes forgatagáig... Ez ellen tiltakozunk, főként, mert ez az irányzat meg­gyöngíti erőnket és szavunkat, amikor a Silver Burdett­­féle irányzat ellen harcolunk. A magyarnak mindig akadt bőven ellensége — de valahogyan mindig idejében fel tudtunk ébredni, mert mindig voltak akik az alvókat éb­­resztgették — mint most Oláh György, Wass Albert, Gá­bor Áron, Tollas Tibor vagy Oszlányi Róbert. Rajtunk áll, hogy akarjuk-e hallani szavukat. Záró gondolatként, hogy ne csak keserűséget okoz­zak, két kérést szeretnék a magyarság felé tolmácsolni. Az egyik: ha valahol a befogadó ország szerveinél a ma­gyarsággal kapcsolatos igazságtalanságot fedeznek fel, szólaljanak fel, hozzák az egyesületek figyelmébe a dolgot, vagy írják meg szerkesztőségünkbe, hogy tiltakozhas­sunk. Egyetlen sértés mellett sem szabad szó nélkül el­mennünk. Ez a mi nagy emigrációs hivatásunk, hogy a népünkön esett sértéseket kijavítsuk. Udvariasan, hatá­rozottan és félreérthetetlenül. Az amerikai kiadó, újság­író hamarosan ráun, ha a magyarokkal mindig baj van, mindig szólnak mindenért, akkor talán nem ferdítenek többet. A másik kérésem eredeti gondolata Gábor Árontól származik. Ő mondotta, hogy a Képes Magyar Világhíra­dó formájára való tekintettel kiválóan alkalmas arra, hogy a háború előtti magyar kultúrvilágnak egy részét bemutassa — különösen a régi, nem­ népies lakáskultúrát, az építészetből a magánvillák, kúriák, vidéki kastélyok változatait és a régi díszmagyarokat. Tudjuk, hogy Lyka Istvánnak Argentínában volt ilyen gyűjteménye — amelyet gyakran bemutatott az argentin közönségnek — MAGYAR ÁRUKBAN A LEGGAZDAGABB VÁLASZTÉK EGÉSZ AMERIKÁBAN! MAGYAR ÁRUHÁZ 11802 BUCKEYE ROAD ® Cleveland, Ohio, 44120 • Magyar könyvek újságok (216) • Magyar hanglemezek • Magyar ajándéktárgyak • Magyar élelmiszerek és borok 991-3737 • Magyar háztartási cikkek 39

Next