Krónika, 1975 (1. évfolyam, 1-4. szám)

FÁY FERENC­KÉSZÜLŐDÉS Lassan megjön az ősz. Sárga szomorúság, cifra levelek gondja, vöröslő bokrok foltos nyomorúsága takarja be hazátlan napjaink. Kinyílnak az iskolák - nyarat sirató­k kapui és gyerekek ezre szállja meg, hangos kiáltozással, a régi falak csendjét. Ezen az őszön elindul a Magyar Ház falai közül is egy mezítlábas, ranyos kisgyerek. Anyja­ csomagolta kenyérrel, apja­ csomagolta biztató szavak között, az ismeretlen világ nyirkos tantermei felé. Vállán, az idősebb testvérektől rámaradt tarisznya, melyből kikandikál a palatábla és palavessző szürkesége, a szivacs lyukacsos, minden hibát letörölni képes csodája és a rettegés. Mi lesz velem? Nincs ember­ arca, csupán ember­ lelke van! Ez az Újság, ez a kisgyerek. Vézna és szegény, didergő és ijedt, mint minden kisgyerek, mint minden élettel kísérletező álom. Gúnyos, nagy Ujság-suhancok állnak elő az utcasarkokon, innen is lökik, onnan is rúgják, elgáncsolják, meghempergetik a porban, de a hívők hitével megy az úton, az ő elrendelt dolgai felé. Nincsenek világmegváltó álmai, nem a csodagyerekek nagyképűségével indul, csak azzal a hittel, hogy a közönyösösök, a balgák, a véresek s az analfabéta butaság erdejében kivágja magának azt a tisztást, hová a pionír-sorsok házához a tisztaság, a becsület és a hűség alapját megvetheti. Nem vezérkedni akar, csak szolgálni. Nem hódítani akar, csak védekezni. Mert tudja, hogy a betűvetők nagy cirkuszában, hazafias-lángnyelők, frázist­ dobáló zsonglőrök, trapézon szálló nemzetiszínű-akrobaták és a gyűlölet oroszlánketrecében valakinek a megcsúfolt embert is szolgálni kell. Palavesszős és palatáblás újság ez az induló kisgyerek. De tiszta ez a tábla, érintetlen az írni akaró kéz és legyőzhetetlenül. Fiatal! A „Kék újság,, , a „Magyar élet.,, , a „Hírlap,, árnyékában, minek ide egy újabb sajtótermék? - kérdezheti valaki. A nagy, az idősebb testvérek, akik már magasabb osztályból nézik a világ dolgait, kiknek az emigrációs irodalom legkiválóbbjai irányítják palatábláik rendjét, a bűnt­ szépítő szivacsok útját, vajon megértik-e, hogy ez az Újság-kistestvér miért nem maradt otthon disznót hajtani, libát őrizni, lovat vakarni, trágyát villázni, hogy így szolgálja a földi dolgokat? Megértik-e, hogy ez az újság, ez a cipőtlen, kopott Hírharang az utánunk jövő mezétlábasokat akarja szolgálni, írókat és költőket, akiknek nincs nevük, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy álmaikkal napfényre lépjenek. Akik valóban ott ülnek a hazátlanság tehénganajjal, kullancsokkal és piszokkal terített (Illyés Gyula) legelőin, saját nyomorúságuk eperfái alatt és őrzik a szellem libáit, fehér tollú, szép álmaikat. Nem Gábor Áronok, nem Frey Andrások, nem Wass Albertek, nem Kerecsendiek, nem Oláh Györgyök és nem Kovács Imrék. Névtelenek és fiatalok! Ez az újság tudja, hogy kiöregedett az emigráció. Sír felé­ hajló fejek irányítják a jövőt. Temetkezési intézetek fénye vetődik napjaink fölé és Rodostó árnya. Mi lesz, ha egyszer kidől a sorból az idősek hada? Ki szerkeszti, ki korrigálja, ki írja, ki tördeli be az álmok ólomba öntött, szürke tömegét? Ki szól majd a jövő magyarjához, a ma húsz évesekhez? A ma indulókhoz? Ki emeli magasba, pár év múlva az Oltáriszentség térdre­ kényszerítő misztériumát? Lesz-e magyar kéz, mely megtöri a kenyeret, kiszolgálja a Bort, a krisztusi átlényegülés egyszerű csodáit? És ki fogja szolgálni, idekint az emigrációban, Arany Petőfi, Ady és József Attila nyelvét, ha a halál nagy matúráján sárgává érettek kilépnek egyszer az idegen temetők mindent elnyelő hidegébe? — Jön a vákum és napjaink légüres­ terébe betüremlik az otthoni kommunista métely, az „anyanyelvi konferenciák”, hada, a kis Kabosok fertőző szellemi nyomorúsága és a ma még táborozó Cserkész-gyerekeink, vasárnapi iskolásaink mindenre fogékony lelke felett felburjánzik a gaz. És Intézményeink, Magyar­ házaink, Elnökeink, Főtitkárjaink Vitézeink és Lovagjaink bevehetetlennek látszó falai között kivirágzik a salétrom pusztító, fehér virága. Nem nekem kell ez az újság: az Indulóknak, a fiataloknak. Akik, ha palatáblákon is, ha botladozva, ha dadogva is, de még magyarul álmodják, egyre szürkülő álmaikat. Akikben még fáj, sajog, éget a Szabó Dezső sírja kiáltás a kilökött, megcsúfolt Országért. Akik tudják, hogy: „ Olyan sajátos szépségű arc, ős kincsű lélek, dúsan termő jóság. És minden szépsége el van rejtve a világ lelkétől. És minden kincse ügyes másoknak lakodalom s neki örök nagypéntekje van. És minden jósága ravasz másoknak jövő, neki átok és koldusbot.... Hogy mezítlábasak vagyunk, és kopottak, ijedtek és bizonytalanok? Ez ne rémítsen meg senkit. Az Illyés Gyulák, a Veres Péterek, az Erdélyi Józsefek, a Sinkák, a Kassákok, a József Attilák is így indultak el! Hát, mi miért szégyenkezzünk? Érted vetettük vállunkra a tarisznyát, érted foguk tűrni a rúgásokat, érted a nyomort, te társtalan, te út szélére vert, mindenki kincse: Magyar nyelv, 1975.VIII.8. „Felmagasodni nem bírsz, de lobogsz még, szétkaszabolta magyar nyelv...., 1975. SZEPTEMBER KRÓNIKA 3

Next