Krónika, 1975 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1975-12-01 / 4. szám

Jókai Emlékest A kultúrközpontban A Kultúrközpont vezetősége úgy határozott, hogy az irodalmi előadásokból részleteket közöl lapjában, a Krónikában azért, hogy azok is részesüljenek az élményben, akik önhibájukon kívül nem tudtak megjelenni, m­ásrészt, akik egyéb ok miatt nem jöttek el, hogy lássák, mit mulasztottak. Jelenleg pár százan hallgatják az előadásokat, de reméljük, hogy az irodalmi estek rendszeres, kivonatos ismertetésével nagyobb érdeklődést keltünk, s olyan nagy írók, költők, mint Nehéz Ferenc, Fáy Ferenc, Tűz Tamás, Tollas Tibor, Gábor Áron, Wass Albert és mások estjein a Kultúrközpont több mint ezer­személyes nagytermét is betölti majd a hallgatóság, mert a szerzőkkel való személyes találkozás varázsát írásban nem tud­juk élethűen visszaadni. A november 20-i Jókai esten és a november 23-i Nehéz Ferenc esten is zsúfolásig megtelt a Kultúrközpont 200 személyes Petőfi-terme. Pifkó Tivadar Mondj mesét, Jókai című vers elmondásával. Palotai István színművész kitűnő tolmácsolásában Nehéz Ferenc: Jókai úr csizmái elbeszélésének előadásával, a Kodály kórus, Zadubán György vezetésével énekszámokkal szerepelt, majd az író Jókairól szóló előadása következett. Nehéz Ferenc irodalmi munkásságát Fáy Ferenc ismer­tette: Kedves Barátaim! Ezen az estén, amikor Jókai szellemét jöttünk köszönteni, úgy érzem, fel kell vetni pár olyan kérdést, melyekkel nem­szembenézni bűn és gyávaság. Ritkulnak a sorok, nőnek az idegen temetők, soha­ haza nem térő hazátlanokat dajkálnak a sírok és mi, még élők is az egymás elleni gyűlölet csorba fakardjával harcoljuk felesleges, donkihetés harcunk a minden­napok zúgó szélmalmai ellen. Üres széksorok előtt beszél a költő és a közöny hideg falába ütközik legjobbjaink tiszta szava is. Mi tette ezt? Az elburjánzó dilettantizmus, a hívők elfor­dulása még a széptől is, a „lélek kialszik" örök isteni és emberi törvénye. A dilettáns irodalom mosópora, a középszerűség palackozott Javexe kimarja a látásra rendelt szemeket. A sok éves hazátlanság senkiföldjére vetett ember egyedül maradt. Már nem tud visszaemlékezni régi esték gyerekriasztó árnyaira. Már nem emlékszik a rémeket riasztó fütyülésekre, el-elcsukló énekekre, melyekkel az esték vad árnyait ijesztette el. Nagy, sötétszemű gyilkosok voltak a fák, guggoló, gonosz útonállók a bokrok. Sárkányok sziklás lehelete repült az ég felé a házak kitárt torkú kéményéből. Asszonyfejű fellegek repültek. S az árkok mélyén, lilavirágú bogáncsok között Pruggyírok Öméltósága, a békakirály vigyázta a szúnyogszárnyon szálló, vérhabos ködöt. Minden élt, minden mozgott, mindennek arca és lelke volt. Jártak a fák, szaladtak a bokrok... és szaladt a szegény kisgyerek is, hogy mentse nyomorult életét. A gyereklélek képalkotó rettegése, mindent perszonifikáló csodája írta valaha a világirodalom legszebb verseit. Csak abban az időben még nem Hollywood ringatta álomba az elfáradt lelket, hanem az anyai szó, a nagyanyai mese. Ma már nem fütyörészik az esti árnyak között a fiam, nem énekel rémeket riasztó nótákat a lányom, mert a gépesített test és a robottá aljasított lélek besorakozott a távolbalátók képernyőinek színes figurái közé. És ezzel megkezdődött a költészet agóniája. E kor set­tenkedő sámánjai már ott állnak a lelkek ajtajai előtt, hogy feladhassák álmainknak is az utolsó kenetet. Haldoklik a költészet. Szenvedő arca mögül már ránk vicsorog az unifor­mizált kor szocialista­ realizmusának ijesztő csontfeje. De vannak még hívők, vannak még skizofréniás megszállottak, szent őrültek, akik otthoni akácok árnyékában ülnek, akik otthoni bölcsek örömét, otthoni sírok gyászát hor­dozzák magukban, akik betartották a Dunának, a süttői zátonynak, a Gerecsének, az Édesanyjuknak tett ígéretet. Ilyen ember Nehéz Ferenc. Jókai Mórról ő emlékezik meg ezen az estén, én viszont az ő írói és emberi arcát szeretném megrajzolni előttetek, a szavak pasztellkrétáival. Nehéz Ferenc csendes, szomorkás, múltbanéző ember, aki együtt él, együtt sóhajt a dunamocsi partok fájdalmával, aki a szájához emelt pohár vízben is halász édesapja kopott ladikját látja. Hatvanhárom éves nagy gyerek, akit még mindig kézen­fogva vezet fejkendős, énekes, mesék közt élő édesanyja Jókai úr városának, Komáromnak öreg gimnáziuma felé. Nehéz Ferenc tudja, hogy nincs ez jól, úgy, ahogy én is tudom, de itt, a­ hazátlanságban könnyen eltéved a gyereknek­­maradt lélek. Élnek itt sokan, akik beszállnak apjukról rájuk maradt két evezővel idegen ladikokba, kikötnek idegen partokon, beszélni kezdik idegen népek nyelvét, örülik örömüket, sóhajtják bánatukat... de este, mikor magukra maradnak a csenddel, már nem értik meg az otthoni földek üzenetét, sírok beszédét, ismerős halottak szavát. Nehéz Ferenc érti, mert a lelkén árad szét nagy, tavaszi áradással a Duna és az ismerős halottak zsombékjain lábal át a mindent elnyelő csenden. Nehéz Ferenc nem rémült meg a sorsokat, halottakat ringató víztől. Előkereste apja evezőit és hiába kérte szomorú, síró édesanyja, hogy : „Ne légy révész fiam."’ „De az leszek — felelte — és nagyobb hittel leszek az, mint az apám." És Nehéz Ferenc megtartotta ezt a fogadalmát! Embereket visz át a vizen. Csónakjában ott ül az emigráció, Mátyusföld, halottak és élők, néma bölcsek szomorúsága, beszédes sírok öröme. Halott révészek, köd­­szürke öreg halászok járnak előtte a vízen. Figyelik a halak vonulását, örvények mélyét, hallgató sziklák titkát, surranó vidrák beszédét. És a Luttó felöl harangszó száll, Neszmély irányából pedig muzsikaszó. Ahogy a Duna felett találkoznak a harangszó táncra perdül, a muzsikaszó pedig imádkozni kezd." — írja Nehéz Ferenc. Vannak írók otthon és idekint, akik könyvtárnyi papírhalmazt hagynak majd az utókorra, de akiknek nincs egy soruk, egy mondatuk, mely fészket rakna a lelkek egeszén. Pedig egy-egy sor varázslatos szépsége, a szavak különleges, soha nem érzett íze kell, hogy szétfolljon az olvasók nyelve alatt. Nehéz Ferenc a vízzel, halakkal, hínáros mélységekkel beszélgető ember egyszerűségével nézi az életet. Döbbenetes sorokat ír, melyekben tragédiák, sorsok, politika, törvények, élet és halál fonódik össze. Például: Nehéz Ferenc édesapja nem azért ment el katonának, hogy öljön, nem azért ölt, mert azt parancsolták neki, nem azért, hogy egy Volga-parti révészt nyomorékká gyalázzon, hanem azért, hogy... „magunkra hagyjon bennünket édesanyámmal." Milyen

Next