Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

Tollas Tibor: Mélyen tisztelt közönség, kedves magyar barátaim! Fáy Feri bevezetője után, amely irodalmi életemnek itt kint egyik legszebb negyedórája volt, hálásan köszönöm a Magyar Ház­nak, hogy ezt az estet lehetővé tette. Ottawában 4-5 napja több mint félórás kihallgatáson fogadott Kanadának egy szimbolikus nagy alakja, John Diefen­baker volt miniszterelnök, aki nemcsak a magyarnak, de valamennyi nép szabadságának nagy támogatója. Arra a kérésemre, hogy a szabadságharc 20-ik évfordulóján vállalja el az ünnepségek fővédnökségét egész Kanadára, azt felelte,­hogy örömmel elvállalja és kijelentette a sajtónak, hogy számára ez megtiszteltetés, mert a magyarság olyat tett 56-ban, amit neki csak támogatnia lehet. Számomra sohasem irodalmi körút volt a 19 esztendő, hanem elsősorban szolgálati út.A sors úgy hozta, hogy Fáy Ferenc, aki valóban és mindenki által, a hazaiak­ által is elismerten a legnagyobb magyar emigráns költői, éppen katonatársam és ludovikás volt. Nemcsak udvariasság ez tőlem. Mindenüvé vittem a verseit, tegnap Hamiltonban szavaltam éppen a csodálatos almafáról írt egyik remekművét, Európában pedig mindenütt amikor Szörényi Évával jártunk városról-városra — 15 városban szerveztünk előadást —, min­dig ott volt közöttünk Fáy Ferenc. Mondtam neki azon az estén amikor elmentem hozzájuk, hogy milyen különös is az, hogy mindketten katonák voltunk és VAGYUNK! Mert ez is harctér! Csak akkor ott, a harctéren tudtuk, hogy ki az ellenség. Nekünk is volt sisakunk, mi is lövészárokba tudtunk bújni, mi is tüzelni tudtunk. Az emigrációban már ott tartunk, hogy nem tudjuk merre tüzeljünk, mert a legnagyobb ellenségeink nem is Keletre, hanem közöttünk vannak, azok kiküldöttjei, és úgy kell megvívni a harcot sisak nélkül, mez­telen felsőtesttel egy bunker tetején és nem tudni, hogy honnan jön a lövés. Tizenkilenc évnek kellett elmúlnia, hogy — Calgaryban először — ott volt testületileg az MHBK-nak mint a csendőrbajtársaknak minden tagja, mert volt parancsnokom N. N. altábornagy úr, halála előtt — másfél-két évvel ezelőtt —, Budapesten egy nyilatkozatot megírt és egy itteni kedves torontói katonabajtársamnak átadott, mondván: „Vidd ki ezt! Tibor nem szólhatott, hogy miért szolgált 45-től 47-ig, de én most ezt írásban adom, de csak halálom után bontható fel.” És miután meghalt, így igazolta­m, a még élőnek, hogy az ő parancsára végeztem felderítő szolgálatot Kárpátalján, ahol a trianoni Magyarországról MÉG 23 községet lecsatolt a Szov­jetunió. Nekem kellett felderíteni a községek nevét, az elhurcolt és visszatérő hadifoglyok nevét, a temetőknek a felderítését, az arzénmérgezésben elhunytak felderítését, hogy az akkor még ott lévő amerikai, francia és angol ellenőrző bizottság nyomására kimenjen ez a szovjet csoport. És ezt mind most, miután már nincs veszély — 19 év után — elmondta N. N. altábornagy a halálában és így már elmondhatom már itt én is, és így itt is köszönthetem az MHBK-t és a csendőrbajtár­­sakat is. Engedjék meg, hogy bevezetőként elmondjam a kötet megszületésének történetét. E kötet négy esztendő termését (1971-75) foglalja magában. A versek valamilyen vonatkozásban mind a fákról szólnak. Javarészt a München melletti Starnbergi tó partján fekvő kórházban születtek, ahol évenként egy-két hónapot kellett töltenem. A visszanyert magánynak ezek a hónapjai épp oly értékesek voltak, mint a betegségemet okozó börtönévek a pesti Gyűj­tőfog­házban, Vácott, vagy a tatabányai 14-es akna mélyén. A hazátlan szabadság hajszája után a kórház kényszerű csendjében mindennapi látogatóim a fák voltak. Két nyírfa nézett be hajnaltól napestig a nyitott ablakon. A késő nyár sugarai és a szelek változása szerint más-más arcot villantottak fel a múltból, más-más emléket tükröztek vissza. Fölidézték ifjúságom pajtásait, a hazai fákat, melyek nem menekültek el a vihar elől, mert gyökereik erősebbek voltak. Láttam a temető oldalában a fehér akácok sorát, falunk idevillogó jegenyéit, a Bán patak partjára ültetett szomorúfüzeket, az omladozó kőkerítésünkre boruló bodzabokrokat. Fényrácsaik mögül a régi játszótársak, a szomszédok és a szétszóródott család köszöntöttek. A fák azonban nemcsak a múltra vagy a helytállásra emlékeztettek.. Figyelmeztettek arra is, a rohanásban, az út mentén néha meg kell állni, hogy fészket adjunk a madárszárnyú gondolatoknak, szót értsünk olykor a csillagokkal. Tollas Tibor 1976 JANUÁR KRÓNIKA 7

Next