Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1976-09-01 / 9. szám
^JIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIilllllllllillllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllltllllMlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllHIj: TÍIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiipiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Egy évvel ezelőtt, 1975. szeptemberében, a Krónika útra küldő vezércikkében a következőket írtam: „ ez az újság, ez a cipőtlen, kopott Hírharang az utánunk jövő mezétlábasokat akarja szolgálni, írókat és költőket, akiknek nincs nevük, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy álmaikkal napfényre lépjenek. Akik valóban ott ülnek a hazátlanság tehénganajjal és piszokkal terített legelőm, saját nyomorúságuk eperfái alatt és őrzik a szellem libáit, fehér tollú, szép álmaikat." . . . „Nem nekem kell ez az újság” — írtam — „az indulóknak, a fiataloknak, akik, ha palatáblákon is, ha bolladozva, ha dadogva is, de még magyarul álmodják egyre szürkülő álmaikat.” S azóta szégyenkezem. Tizenkét hónapon keresztül figyeltem ennek a lapnak az életét és tizenkét hónapon át nem találkoztam mással, csak öregekkel! Tűz Tamás, Nehéz Ferenc, Tollas Tibor, Gábor Áron, Oláh György és én . . . Emberek, akik szétosztva önmagukat, a vitág négy tája felé, évek hosszú során át teszik, amit számukra elrendelt az Isten. Fáradtak és talán már lusták is arra, hogy meglássák a nyomukban járókat. Elég, hogy ők élnek. Elég, hogy őket dédelgeti, publikálja a világ. De hol vannak a fiatalok? Hol vannak azok, kiket rongyokba pólyálva, mákgubóból főzött teával álomba szédítve, anyai ölek melege lopott ki a hazai táj féltő öleléséből? Hol vannak, kiknek fel-felcsukló sírását hallgatta az andaui híd, a Fertő mocsarai, drótsövények egy országot szorító nyakörve, vigyázó őrtornyok fényoszlopai? Hol vannak a ma húszévesek? Élnek! Valahol a mélyben. Generációkat szétválasztó szakadékok sziklái alatt, a modern közöny tajgetoszi hidegében, kiknek elhaló sírását nem értik már a jólét és a kényelem életreítéltjei: az októberihalál húsz éves évfordulójára készülődő, nemzetiszínű szalaggal körülcsavart emigráció. Élnek! Kóvályognak a két nyelv senkiföldjén, idegen nagyvárosok szemete között, Sidney piszkában. Párizs posványain, a torontói Bloor Streeten . . . Kilököttek és meg-nem értettek. Sodorja őket az ár, idegen szavak színes koralljai meszesednek nyelvük szikláira, és az ősi szavak melegéből, szívük mélyén, egyre kevesebb marad. Le kellene szállni értük a mélybe, hol „alaktalan hagyományok omlanak lábainkhoz”, „nehéz kenyérszag kókad mellükre” és csak „a lánc csikorgását hallják, amikor lefelé ereszkednek, apjuktól örökölt szekéren.” Pedig a szekerek rúdja is törött, csak hidegvérű álmaik élnek. Élnek! Ahogy a torontói, fiatal, „elhagyott” Dózsa Csaba él: „a hangulat posványában, ahol agyuk pókjait próbálják befogni törött rúdú éjszakáik szekerébe”. Jó volt találkozni vele. Látni ezt a kétméteres, melegszemű embert, simogató szavak melegével letisztítani nyomorúságáról a rárakódott csendet és elétek tenni, akit magyar földből formált, magyar álmokkal ringatott költővé, a mi közönyünket, taszító butaságunkat egyszer számonkérő Isten. Talán idegen, talán különös ez a költészet. Idegen, ahogy „a föld vénáján kibuggyan az évek szaga” , de örüljetek neki, „mint a kaszások a déli ebédnek, mikor a kasza egy percre elpihenhet a fűbunda puffadt kígyói között” és „amikor elülhetnek a mozdulatok, a lélegzet lassúdó örvényének vánkosán”. Örüljetek és köszöntsétek barátaim, mert fiatal, mindenkitől elhagyott, de magyar, aki ez alatt az idegen ég alatt is magyarul álmodik. Fáy Ferenc KRÓNIKA 3 1976. SZEPTEMBER Fáy Ferenc