Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

És Tollas Tibor leroskad az „Irgalmas fák" árnyékába. Alájuk ül, mint egy játékba fáradt kisgyerek. Tudja, hogy húsz kemény rétegű avar takarja azokat, kikért útra kelt. Minden megöregedett, csak az októberi láng ragyogása lett egyre fénylőbb, egyre fiatalabb a ráncossá vénült világ árnyai között, a „gyökértelen embertársak" vad éjszakájában. Amikor mindent elsodor a víz, amikor mindent elhamvaszt a tűz, amikor mindent kiszaggat a szél, az idegen és parttalan tengerek fuldoklójaként emlékeim eltéphetetlen indáival gyökértelen embertársaimba többé már nem kapaszkodom csak fiatalságom virágos fáiba kik vízzel, tűzzel, széllel dacolva ágaitokból sáncot fonva körülálltok, holtaknál is szívósabb oltalom." Mindannyiunkhoz eljönnek egyszer ezek a fák, barátaim. És ülünk ismerős jegenyék, beszédes akácok alatt és mondjuk Tollas Tiborral. Újra kibuggyan, mint a vér a meggy bíbora szikkadt számon, szomjam oltani itt kísér emléked tűnt ifjúságom. És nem vagyunk már hősök, nem vagyunk már katonák, hangoskodók és gyűlölködők, csak Nagy Jánosok, Kiss Péterek, Fáy Ferencek és Tollas Tiborok vagyunk. Csak em­berek, kiket egyszer mezítelenül látott megjönni ez a föld s akik majd az elrendelt órán mezítelenül fogunk szétomlani az irgalmas fák gyökerei között. A jegenyék alatt, kikhez így beszél a költő: Házak nyáját őrző juhászok, éjt-napot úgy vigyáztatok, míg összeroskadtak a házak lobogó szabadságotok lobogó tüze ide villan. . . jelkép lettetek, menedék. Maradtatok én elfutottam jöjjetek értem s majd halotton vigyetek haza jegenyék. Ezekkel a fákkal még szót lehet érteni. Ezeknek még elmondhatjuk a fájdalmunkat, örömünket. Bölcsőinknél álltak és majd a rádióaktív­ halál árnyékában ők búcsúztatnak minket. Nem idegen fák ezek. Barcai szél simítja őket és a Bán patak vizében fürdetik arcukat. És ilyenkor már olyan jó a csend, olyan jó a béke. Olyan jó kiülni egy németországi szanatórium kertjének izgalmas fái alá, a délutáni fényben. Mert már tudjuk, hogy elindult felénk valaki. Ott dülöngél a fájó ízületek buktatói között, a megdagadt száj szikes dombjain, gerincünk, tüdőnk horhosaiban. Lehunyjuk a szemünk és emlékezünk. Dió koppan a pléh tetőre, csillag hull alá nesztelen, mezítláb surran csürnyi csendbe hozzám az első szerelem Csillagigéző nyári esték hársak mézsűrű illata, ötven év múltán így szeretnénk veletek találkozni ma­ bölcsen, mint aki tudja, nincs már sok éve hátra, nem siet szemezgetni mit nap-nap kínál az édes kései szüret. Ezt a Tollas Tibort valóban nem lehet hordók tetejéről, önmagunk dicsőségére elordítani, mert ez a Tollas Tibor, a Költő! Aki tudja, mint ahogy Végvári is tudta, mikor a nagy lázadások után ismét Reményik Sándorrá szelídült, hogy: Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak­ igazabbá tenni. Mi felriadunk éjjel — írtam egy Vasárnapi levelemben — tüdőnkben sípol a levegő, szürke nagy árnyakat dajkál a fal, nyúlunk valaki felé. . . s tenyerünk égő melegében kénsárga csontok máglyái lobognak. Szánkra dermed a szó, pedig ordítani szeretnénk, hívni valakit: anyánkat, vagy valami ismerős nevet. Kiáltozni a fájdalmunkat, a vágyódásunkat, szomorúságunkat. . . és csak vinnyogni tudunk, reszketni, mint az állatok. Mellünkön ülnek a temetők, s fehér halottak üreg­ szemében oszlik hajnallá itt, az éjszaka. Minden percünk gyötrelem, minden szavunk valami mélyből kiásott öröm. Megállt az óránk és nem akarjuk elhinni, hogy Pesten, Pécelen, Barcán, Debrecenben, Kassán, Szegeden, vagy Őrhelyen har­minc évvel előbbre jár az idő. Bennünk nem nőttek meg a temetők. Mi öregen is fiatalok vagyunk. Boldog őrültek tár­sadalma ez az emigráció. Őrülteké, hol költők és gyilkosok születnek, szentek és fertőzöttek, kiknek a homloka nem éri el az Istent és lábujja nem éri el a port. Babusgatunk, simogatunk egy maroknyi rögöt, s azt mondjuk sírva: Magyarország. Kinyitjuk a Bibliánkat, megcsókolunk pár szál penészes hajat és simogatva szólunk: Édesanyám. Egyetlen préselt szarkaláb: a Kert. S egyetlen régi ima itt: az Isten. Fáradtan felállt. Aztán elindult a bőröndök görnyesztő terhével. Október kengyelfutója, a Hír őrzője. És én rettegve néztem, mikor roskad össze. Elment Hamiltonba, Delhibe, a televízióhoz, a cserkészek közé. És most itt ül, mint a barcai öreg diófa alatt, a még hívők szeretetének az árnyékában. Közöttünk, barátaim. Tudja a törvényt, mint ahogy minden hazátlan írástudó tudja. Nem lázadozik, csak kér. Tudván a törvényt türelemmel, némán fogadjam sorsom, mit fiadra mérsz: rám. Gyúró kezedben más és más alakban valljam néked: a test is halhatatlan, s gyönge csiraként rejts el göröngyödbe, viselj gondot rám most és mindörökre. 6 KRÓNIKA

Next