Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1976-03-01 / 3. szám
szönt: Laudetur... Egyszerre diák lettem magam is. Körülölelt az Alma Mater. Verseskönyveimet úgy vágtam gyorsan a hónom alá, mint valamikor Vergiliuszt és Homéroszt. Vártam, mikor szólítanak föl, hogy eldaráljam a memoritert: Alma virumque cano .. Az illúzió tökéletes volt. Ekkor kilépett az épületből dr. Harangozó Ferenc igazgató és átölelt, mint valamikor Pannonhalmán Kelemen Krizosztom főapát úr. Diákból egyszerre vendéggé változtam vissza. Kis csalódást éreztem. Miért nem lehetek továbbra is diák, miért nem maradhatok itt, amikor olyan nagyszerű itt minden? Miért kell visszamennem ebből a színpompás magyar ünnepből az emigrációs élet szürke hétköznapjaiba? Csaknem szorongás fogott el, amikor beléptem az igazgatói szobába. Régi diákszorongások emléke talán? Lehet. De csakhamar eloszlott a páratlan vendégszeretet láttán. Emlékeztünk a régi dolgokról, hisz sorstársak voltunk a bajban. Ő is élvezte — ő is? — még csak ő élvezte igazán és huzamosan a vörös paradicsom szibériai ízeit. De minden rosszból származik valami jó is. Most orosz leckét ad szabad óráiban az orosz nyelv iránt érdeklődő nebulóknak. E célból magunkra is hagy bennünket egy darabig — alig van egy szabad perce — miután behivatta a szobába az ismerős gyerekeket, barátaim és híveim itt tanuló csemetéit. Azok szívesen jönnek. Melyik diák nem használná ki a lógási lehetőségeket? Itt van Szujker Józsi Calgaryból,Tollas Tibor fia Münchenből és természetesen a Wáczek-gyerekek San Diegóból. Hányan is? Dr. Wáczek Ferencéknek kilenc gyermeke közül jelenleg négy van itt, egy fiú és három leány. Két idősebb lány már haza- és férjhez ment, két kisfiú még otthon van, de jönnek azok is ... Remélem, jól számoltam. A gyerekek remekül érzik magukat. Mesélnek, lapokat írnak haza. Tibor fia ezt írja a lapra: Sok csók a Papának, meg a Mamának. Küldjél pénzt! Meki. Hiába, az idők változhatnak, de a diák soha. Megnézzük a középkori műemlék-templomot. Megcsap az évszázadok súlyos, hűvös levegője. Majd az intézet büszkeségét, az új leányinternátust tekintjük meg, mely valóban a magyar akaraterő és az oly sokszor hiába áhított összefogás csodája. Csín, magyar hangulat, ízlés, otthonosság fészkel az újjá és modernné varázsolt, kibővített régi falak között. Kedves nővérek őrködnek anyás szeretettel a lányok testi és lelki épsége, tanulmányi előmenetele fölött Szülő nem tudná megadni ezt a minden részletre kiterjedő, szakavatott gondoskodást. A lányok száma 150, a fiúké 250 körül van. A legtöbben természetesen Németországból, Svájcból és Ausztriából vannak, de Északamerikát is 60 gyermek képviseli. Kétszer tartottam költői estet a nagyobb növendékeknek, s mondhatom, sehol annyi figyelmet és megértést nem találtam, mint ezen a kis magyar szigeten. Oázis volt számomra az emigrációs közöny és érdektelenség sivatagában. Érdekes, hogy legmaibb, csaknem beat-versem aratta a legnagyobb sikert. Az ifjúság igazolta versújító törekvéseimet Előadásomat enyhe humorral fűszereztem, s ez is azonnal visszhangra talált bennük. A végén nem győztem válaszolni a személyes és tárgyi vonatkozású kérdésekre. Ez az élénk irodalmi érdeklődés mutatja, hogy Burg Kastlban fiaink és leányaink nemcsak tökéletesen megtanulnak magyarul, de szívükbe is zárják örökre a magyar nyelv és kultúra szeretetét. Utoljára egy őszi napon futottunk be Zsurkay János steinbergi plébános Volkswagenével. Az erdők lombjai már sárga és piros színekben izzottak. Aznap szerencsénk volt. A nürnbergi rendőrtiszti iskola növendékei érkeztek látogatásra és tiszteletükre az iskola bemutata zene- és táncművészetét. Sokat hallottam és olvastam már nagysikerű előadó körútjairól Európa országaiban, most végre magam is láthattam, hallhattam őket. Csodálatos volt. Kicsinyek és nagyok ajkán csendültek föl hibátlan szépséggel a Bartók—Kodály által gyűjtött népdalok kristálytiszta dallamai. Aztán táncra perdültek, s mintha otthon születtek volna mind és soha nem is jártak volna másutt, csak Magyarországon, olyan tűzzel és hamisítatlan őserővel ropták a Kárpátmedence gyönyörű táncait- A németek csak ámuldoztak. Nem csoda, hisz valódi varázslatnak voltak szem- és fültanúi. S akkor világosodott meg előttem, hogy ezek a gyerekek nemcsak tanulnak itt, de követei máris a magyar tehetségnek, élniakarásnak, a magyar kultúrának. Sajnos, ebben a rövid írásban nem lehet mindenről beszámolni, pedig sok mindenről kellene még írni. Elsősorban a tanárok és nevelők emberfeletti munkájáról. Aztán arról a példás ökumenikus szellemről, amely a különböző vallású gyermekek és tanárok között uralkodik. És nem utolsó sorban a legfontosabbról: ha van eszme és cél, amelyért az emigrációs magyarságnak érdemes áldozatot hoznia, hát Burg Kastl az 1 6 KRÓNIKA