Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
ERDŐTŰZ Földhöz láncolt óriás madár kardnyelvű lángok közt vergődik tehetetlen. Fölszállni nem tud, csak szárnyával csapkod, tollai pattognak a halálos láng-rengetegben. Madáráldozat füstje tornyosul, a hegytetőn csak fekete csontváza fekszik meredten ... Mégis legyőzhetetlen. Mert a futó tüzet elfújja szél, elmossa eső, de a földavta szívós gyökerekben új fák szunnyadnak, s a holt erdő helyén új erdő nő rendíthetetlen. Majd Fáy Ferenc vette át a szét: Csöndesek ezek a versek, mint a sóhajtás. Csöndesek és valóban csak suttogni lehet őket. Ebben a suttogásban is benne él az ország, benne él a hazaszeretet, benne él a föld, amelyen elindult a költő, hogy ezek a fák Németországban állanak, vagy Kanadában, ez teljesen mindegy. Egy a fontos, hogyha leülünk alá a porban, az árnyékban, az otthonunk. Tollas Tibor egy versét mondja el Palotay István. TANÚK Ős szélben zengő fák, a születő föld első énekesei, a teremtés kezdetének kövek közé préselt zsoltárai, tengermosta partok páfrányöblű bölcsődalát csak ti zúgtátok a madártalan égre, lakatlan földre szét, s égretartott tenyeretekben ti gyűjtöttétek a csírabontó esőt, sugarak záporát. A tengerekben még néma kagylók és halak tátogtak, a fémes partok forró homokjában nyálas csigák kúsztak felétek gyöngyházkürtjeikkel hallgatagon. De ti már dicséretet ujjongtatok s lombos tüdőtökkel szűrtétek át a gőzölgő hegyek gázaitól terhes levegőt. S hogy ne éljetek oly társtalanul, elbűvölő dalaitokkal kicsaltátok a sós vizekből az első kúszó honfoglalókat, kik kopoltyúikat hátra hagyva a tűző nap elől árnyaitokba menekültek s fogat eresztve húsos lombjaitokat harapták lankadatlanul... Tanúi voltatok a törtetőknek, hogy nőtt ki első tolluk, s idomtalan szárnyaikkal hogy csapkodták a párás levegőt. Már akkor rólunk álmodtatok: a Beszélő Kétlábúról, ki megénekel majd titeket a mindenségnek és megszelídíti a föld, a víz s az ég oktalan gyilkosait, megtanítván őket a testvériség törvényeire, így születtünk meg a hetedik napon ... Hintázó ágaitokról a biztos földre szálltunk, karmos ujjainkkal megkapaszkodtunk, s gerincropogtatón kínok közt is titeket követve a hívó ég felé egyenesedtünk. De hiába ajándékoztatok meg a tudás gyümölcsével, hiába jött közénk lomborok rostjain át égő csipkebokorból az Úr, tudásunk, hitünk, emberségünk nem volt elég, hogy a testvériség törvényeit betöltse. Így lesztek tanúi a nyolcadik napnak, utolsó ítéletünknek is, amikor a rádióaktív sugarak ostorozó tüzében, mint kiégett nyelvű, üszkös lábú űzött gyíkok kúsznak vissza a romok közül, megmaradt, sebzett csontjaitokhoz, hogy sejtekre oszolva, páncélhéjú magvaitok óvópincéiből, együtt kezdjük el újra az özöntűz utáni életet. Fáy Ferenc: Tibor, én itt úgy érzem, hogyha körülnézel ezen a Petőfitermen, akkor láthatod, hogy MÉG van kinek . . . Hogyha ezeket a gyönyörű verseidet, amelyeket te mondtál el Palotay Pista és amit most Pifkó Tivadar fog elsuttogni, mert csak suttogni lehet — ez csak továbbítja a te nevedet, továbbítja a te nevedet azok felé, akik téged csöndesen, megfáradva és mégis ilyen csodálatos lelkiségben üdvözölnek. Hölgyeim és Uraim, Pifkó Tivadar.