Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1978-12-01 / 12. szám

Szitnyai Zoltán: Volt egy pillanat, amikor megláthattam volna Őt, ha megelőzöm testvéreimet a kor szerinti me­netben, de mire beléptem az ajtón, Ő már eltűnt a szobából. A fülemben még tovább csengtek angyali hangjai egy csengetyűnek, amellyel Ő adott jelt ne­künk. A sarokban a gyertyácskák lángjaival tűzdelt, arany szálakkal, szikrázó csillagokkal ékszerezett fenyő ragyogott. Ő hozta az égből, de Ő már nem volt sehol. Öregebbik bátyám sem látta Őt, bár előzőleg be-besurranhatott a titkok szobájának számunkra tiltott ajtaján, de Ő ilyenkor mindig láthatatlanná vált. Kisebbik bátyám sem láthatta, mert szemét ellepték a könnyek, amikor Ő aranyszekéren kiröp­pent az ablakon. A nővérem ugyan pontos leírást adott hófehér köntöséről, arany koronájáról, bíbor cipőcskéjéről, de hogy milyen az arca, azt nem tudta megmondani. — Te sem láttad? — tudakolta öcsém, aki engem követett a­ menet végén. — Nem, Őt senki sem láthatja — feleltem szomorúan. Néhány esztendő múlva, azt a döbbenetes megfigyelést tettem, hogy lakásunk különféle zugaiban rejtegette nekünk szánt ajándékait. Később arról is meggyőződtem, hogy nem is Ő volt a rej­tegető, hanem a szüleim. Nem Ő hozta a fát, nem az Ő kezében csilingelt az égi csengetyű és nem Ő hintette el a tömjén áhítatba kábító illatát. Ő csak álom, képzelet, amelyet a felnőttek varázsolnak elénk. Szívemre a felismerés bánata nehezedett és ajándékaim közt is kifosztottnak éreztem magam. Ismét elmúlt néhány év. Apám meghalt. Anyám, aki annyi altatódalt zümmögött öt gyerme­kének bölcsője fölött, egyetlen dalt sem tudott, amellyel felébreszthette volna örök álmából apán­kat. Szobáink hitetlenek voltak a kemény télben, asztalunk kopár, kamránk üres. — Ezen a szent estén ne várjátok Őt! — sóhaj­tott fel anyánk. Öcsém nem értette, hogy miért ne várjuk? Ő, aki mindig oly jó volt hozzánk, miért épp most hagyna el minket, amikor szegények lettünk? Ezt Ő nem teheti velünk! 1978. DECEMBER Elhatároztam, hogy most én leszek Ő, miként volt addig apánk. Kis öcsémet ne érje csalódás. Senki sem tudta, hogy én voltam az, aki szerény kereset ellenében elláttam az öreg újságkihordó munkáját. Én voltam Ő, aki fenyőfácskát rejtett el házunk pincéjében, én voltam Ő, aki a városvégi szatócsnál ragyogást vásárolt fillérekért és én vol­tam Ő, aki ezüsthangú csengővel jelt adott a titkok szobájának ajtaja előtt várakozó öcsémnek. — Tudtam, hogy jönni fog! — suttogta bol­dogan. — És láttam is Őt. — Lát­tad? — Igen, igen, láttam, amint lehunytam a szemem és imádkoztam. KI LÁTTA ŐT? Pédery-Hunt Dóra szobrászművésznő rajza KRÓNIKA 3

Next