Krónika, 1979 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1979-06-01 / 6. szám

Yves de Daruvár: Az emigráció szerepe a magyar sorskérdésben Yves de Daruvár nevét a magyar és a nemzetközi közvélemény előtt a Párizsban, 1971-ben meg­jelent ,,Le destine de la Hongrie" (A feldarabolt Magyarország) című műve tette ismertté. E könyvéből korábban a Krónika is közölt részleteket. Idén tavasszal amerikai körúton volt, meglátogatva Argentina, Brazília és az USA na­gyobb magyar közösségeit. Daruvár sao­ pauloi látogatása alkalmából Gácsér Imre dr. bencés tanár írta „ ..lecke hazafiságból” címmel — a következőket: ..Amit mondott, valóságos buzdítás volt a hazafiságra, amelyről tudjuk, erősen gyöngül diaszpóráinkban. Nyel­vünket éppenhogy ismeri, hiszen a hazán kívül született, ott sohasem élt. Azoknak a magyaroknak sorába tartozik, akik bizonyítják, hogy nemcsak a nyelvében élhet a nemzet. Ilyenek voltak néhányan az aradi vértanúk között is. Szí­vében hordozza a magyarságot és kötelességet érez irányában. Nem a frázisokba hulló, siránkozó és tehetetlenkedő hazafiság a kenyere, hanem a tetteké." ,,Bátorság kellett ahhoz, hogy megírja könyvét Trianon tragédiájáról elsősorban azoknak szánva, akik ezért a jog­fosztó békeszerződésért felelősek, a franciáknak. De megmondhatta fájdalmát, mert jó, lojális francia volt, aki vérét on­totta hazájáért, Franciaországért és aki állandó emelkedő pályafutásában a becsületrendet kiérdemlően szolgálta azt. És éppen ezért meg is hallgatják őt. Vannak, akik azt állítják, hogy könyvében nem sok újat mondott. Ezek elfelejtik, hogy nekünk magyaroknak, akik a tragédiát átéltük és éljük még ma is, nem lehet újat mondani e tárgyban. De köny­vét nem nekünk írta, hanem értünk másoknak. A franciaországi sajtóvisszhang könyve megjelenésekor meglepően kedvező volt, pedig, mint írtuk, kemény igazságokat tárt eléjük." „Yves de Daruvár utat mutat az emigrációban felnövekvő magyar fiatalságnak arra, hogyan használhatnak a magyarságnak. Még akkor is, ha nyelvét már nem beszélik. Példája, reméljük, sok követőre talál.” 1920. június 4-e: gyásznap a magyar történelemben. Ekkor kényszerítették a világháborús győzteshatalmak a magyar delegációt a trianoni békeparancs aláírására. A „szabad világban” élő magyar „diaszpóra” súlyát és jelentőségét legközvetlenebbül e közösség kétmillióra becsülhető lélekszámában jelölhetjük meg. Ez a „diaszpóra” sokrétű történelmi esemény hatása folytán jött létre: a múlt század végén szo­ciális-gazdasági okok, a két világháború végén pedig politikai hatás következtében keletkezett és ez­zel magyarázható azután eredete, érdekköri külön­bözősége, valamint az összetartás erejének saj­nálatos hiánya. Gazdasági és kulturális szerepe azonban régtől fogva nagyjelentőségű, ami igen nagy mértékben járult hozzá — a legkülönbözőbb területeken — Magyarországnak az egész világon való tüneményes hírnevéhez, mind tudományos és technikai vonalon, mind az orvostudo­mányban,hasonlóképpen az irodalom terén, a fes­tészetben, vagy ezen túlmenően a filmvilág, az ismeretterjesztés és sajtó területén, melyeket szinte elárasztanak a magyar nevek. És a sportban természetesen. Azonban a legutóbbi háború és a szovjet meg­szállás óta, mint annyiszor a magyar történelem folyamán, mely az idegen elnyomást, — hajdan éppúgy, mint jelenleg — igencsak megismerte, ismét politikai szerepe került előtérbe. Az ország le­igázottsága nem csupán fizikai, hanem ideológiai is, ami azt jelenti, hogy a jelen körülmények között egyedül az emigráció képes megtartani a nemzeti, történelmi és kulturális örökséget. E feladatban összpontosul az emigráció jelen­kori felelőssége, mert a nagy világesemények és kényszerítő körülmények hatása folytán maga a „diaszpóra” vált az ősi tradíciók folyamatos meg­őrzőjévé. E lélekszigetek felelőssége, hogy hami­sítatlan maradjon a nemzeti szellem, megmaradjon a nemzeti erények érvénye és a Haza hőseinek tisz­telete,­­ különösképpen az utóbbi háború és az 1956-os szabadságharc hőseinek tisztelete, akiknek áldozata a látszat ellenére sem volt hiábavaló. És mindezt azért kell folytatni, hogy ezzel a „szabad világot” minden erre alkalmas pillanatban emlé­keztesse. Megtörténhetik, hogy a nemzeti szellem olykor csak egy egész kisszámú embercsoportra korlátozó­dik, amelyik a pillanatnyilag hallgatásra kény­­szerített és megbénított nemzeti közösség egészének szem előtt tartásával „éberen őrködik”. Ilyen egyszersmind a­ szabad emigráció is, mely egyes­­egyedül tudja kézben tartani a remény fáklyáját, a JÚNIUS, 1979 KRÓNIKA 3

Next