Krónika, 1979 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1979-06-01 / 6. szám
Yves de Daruvár: Az emigráció szerepe a magyar sorskérdésben Yves de Daruvár nevét a magyar és a nemzetközi közvélemény előtt a Párizsban, 1971-ben megjelent ,,Le destine de la Hongrie" (A feldarabolt Magyarország) című műve tette ismertté. E könyvéből korábban a Krónika is közölt részleteket. Idén tavasszal amerikai körúton volt, meglátogatva Argentina, Brazília és az USA nagyobb magyar közösségeit. Daruvár sao pauloi látogatása alkalmából Gácsér Imre dr. bencés tanár írta „ ..lecke hazafiságból” címmel — a következőket: ..Amit mondott, valóságos buzdítás volt a hazafiságra, amelyről tudjuk, erősen gyöngül diaszpóráinkban. Nyelvünket éppenhogy ismeri, hiszen a hazán kívül született, ott sohasem élt. Azoknak a magyaroknak sorába tartozik, akik bizonyítják, hogy nemcsak a nyelvében élhet a nemzet. Ilyenek voltak néhányan az aradi vértanúk között is. Szívében hordozza a magyarságot és kötelességet érez irányában. Nem a frázisokba hulló, siránkozó és tehetetlenkedő hazafiság a kenyere, hanem a tetteké." ,,Bátorság kellett ahhoz, hogy megírja könyvét Trianon tragédiájáról elsősorban azoknak szánva, akik ezért a jogfosztó békeszerződésért felelősek, a franciáknak. De megmondhatta fájdalmát, mert jó, lojális francia volt, aki vérét ontotta hazájáért, Franciaországért és aki állandó emelkedő pályafutásában a becsületrendet kiérdemlően szolgálta azt. És éppen ezért meg is hallgatják őt. Vannak, akik azt állítják, hogy könyvében nem sok újat mondott. Ezek elfelejtik, hogy nekünk magyaroknak, akik a tragédiát átéltük és éljük még ma is, nem lehet újat mondani e tárgyban. De könyvét nem nekünk írta, hanem értünk másoknak. A franciaországi sajtóvisszhang könyve megjelenésekor meglepően kedvező volt, pedig, mint írtuk, kemény igazságokat tárt eléjük." „Yves de Daruvár utat mutat az emigrációban felnövekvő magyar fiatalságnak arra, hogyan használhatnak a magyarságnak. Még akkor is, ha nyelvét már nem beszélik. Példája, reméljük, sok követőre talál.” 1920. június 4-e: gyásznap a magyar történelemben. Ekkor kényszerítették a világháborús győzteshatalmak a magyar delegációt a trianoni békeparancs aláírására. A „szabad világban” élő magyar „diaszpóra” súlyát és jelentőségét legközvetlenebbül e közösség kétmillióra becsülhető lélekszámában jelölhetjük meg. Ez a „diaszpóra” sokrétű történelmi esemény hatása folytán jött létre: a múlt század végén szociális-gazdasági okok, a két világháború végén pedig politikai hatás következtében keletkezett és ezzel magyarázható azután eredete, érdekköri különbözősége, valamint az összetartás erejének sajnálatos hiánya. Gazdasági és kulturális szerepe azonban régtől fogva nagyjelentőségű, ami igen nagy mértékben járult hozzá — a legkülönbözőbb területeken — Magyarországnak az egész világon való tüneményes hírnevéhez, mind tudományos és technikai vonalon, mind az orvostudományban,hasonlóképpen az irodalom terén, a festészetben, vagy ezen túlmenően a filmvilág, az ismeretterjesztés és sajtó területén, melyeket szinte elárasztanak a magyar nevek. És a sportban természetesen. Azonban a legutóbbi háború és a szovjet megszállás óta, mint annyiszor a magyar történelem folyamán, mely az idegen elnyomást, — hajdan éppúgy, mint jelenleg — igencsak megismerte, ismét politikai szerepe került előtérbe. Az ország leigázottsága nem csupán fizikai, hanem ideológiai is, ami azt jelenti, hogy a jelen körülmények között egyedül az emigráció képes megtartani a nemzeti, történelmi és kulturális örökséget. E feladatban összpontosul az emigráció jelenkori felelőssége, mert a nagy világesemények és kényszerítő körülmények hatása folytán maga a „diaszpóra” vált az ősi tradíciók folyamatos megőrzőjévé. E lélekszigetek felelőssége, hogy hamisítatlan maradjon a nemzeti szellem, megmaradjon a nemzeti erények érvénye és a Haza hőseinek tisztelete, különösképpen az utóbbi háború és az 1956-os szabadságharc hőseinek tisztelete, akiknek áldozata a látszat ellenére sem volt hiábavaló. És mindezt azért kell folytatni, hogy ezzel a „szabad világot” minden erre alkalmas pillanatban emlékeztesse. Megtörténhetik, hogy a nemzeti szellem olykor csak egy egész kisszámú embercsoportra korlátozódik, amelyik a pillanatnyilag hallgatásra kényszerített és megbénított nemzeti közösség egészének szem előtt tartásával „éberen őrködik”. Ilyen egyszersmind a szabad emigráció is, mely egyesegyedül tudja kézben tartani a remény fáklyáját, a JÚNIUS, 1979 KRÓNIKA 3