Krónika, 1979 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1979-07-01 / 7-8. szám
Amiről nyíltan beszélnünk kell Egyszerű szavakkal kívánok most szólni kedves Olvasóinkhoz, különösképpen azokhoz, akik már tagjai a Kultúrközpontnak, vagy ha még nem is vállaltak tagságot, de közelebbről ismerik egyesületi életünket. Végre elérkezett a várva várt nyár, amely itt Északon, Kanadában oly rövid, s ezért van az, hogy mindnyájan iparkodunk kihasználni a napsütést, a természet közelségében megszerezhető örömöket. Hétköznapjainkban dolgozunk, de a hétvégeken azon vagyunk, hogy folyók és tavak közelében, erdőkkel szegélyezett kirándulóhelyeken együtt lehessünk gyermekeinkkel, barátainkkal. Ez a legjobb időszak arra, hogy minden sürgető kényszer nélkül, kölcsönösen feltárhassuk gondolatainkat. Ilyenkor szoktunk elbeszélgetni emigrációs életünkről, a nagy vándorúton nyert tapasztalatainkról, eredményekről és csalódásokról, sőt az újabb tervezgetésekről és aggodalmainkról is. Hosszú éveken át olvastam neves íróink jótanácsait, utat kereső és egyengető törekvéseit, s a rohanó emigrációs évek sokasodásával — meg kell vallanom, nem egyszer felmerült bennem a kétkedés, vajon jól tesszük-e azt, amit teszünk . . . vajon nem lehetne-e szebb és maradandóbb eredményeket is elérni, ha másként, más módszerek alkalmazásával cselekednénk? Bizonyára lehetne sok mindent jobban is csinálni, ha szorosan tartanánk egymás kezét, s közös mozdulás lenne minden mozdulásunk. Ha rájönnénk arra, hogy az emigráció — úgy, amint van — magyar nemzetünknek nagyon „népes tábora”, s ez a tábor lelkileg-szellemileg még akkor is összetartozó természeti közösség, ha az egyének lakhelyeinek szerteszéjjel ágazó hálózata nagy földrajzi távolságokat rajzolt is az egyes családok közé. Ezt az összetartozást kell megértenünk mindannyiunknak. Egyszerű szavakkal ez annyit jelent, hogy minden dolgozó egyénnek van feladata, van felelőssége a saját szőkébb családi körével szemben, de ugyanígy minden egyénnek van egy távolabbi hivatása és felelőssége is, amely őt elválaszthatatlanul kapcsolja össze az elődökkel, a korábbi nemzedékek hosszú sorával, történelmi emlékeinkkel, kultúrhagyományainkkal, — egyszóval: nemzetünk közösségi érdekeivel. 1979. JÚLIUS-AUGUSZTUS Abban is egyetérthetünk, hogy a közösségi érdekek szolgálatát vállalnunk kell. Olyan mértékben, ahogyan azt erőnk és tehetségünk megengedi. S így van ez jól, mert ez adja meg számunkra a lelkiismeret nyugalmát. Hiszen azt tapasztaltuk, arról is meggyőződhettünk már, hogy a közösségi érdekek szolgálatából csak az vonja ki magát, aki mint ember, önmagával is meghasonlott. Vagy pedig azok, akik a maguk elképzelt személyi előnyét, s annak látszatigazolására a kötözködést és a negatív kritizálást többre becsülik, mint a közösen végzett munka békéjét. Pontosabban mondva, mint az önzetlen áldozatkészséget és annak legszebb jutalmát, a közmegbecsülést. Ilyesmikről gondolkodtam magam is a júniusi hétvégi napok csendesebb óráiban, amikor számbavettem, mi minden történt a mi közösségi életünk, a Kultúrközpont keretén belül a tavalyi decemberi tisztújító választás óta. Megdöbbenve vettem észre, hogy nincs olyan haladás, nincs olyan eredmény az elmúlt félév alatt, amit példaként állíthatnánk önmagunk és társaink elé, hogy e példát követve haladjunk előre. Sok esetben alig történt egyéb, mint széttördeltük és felapróztuk energiánkat a közelebbi múltban elkövetett vagy akaratunk ellenére becsúszott hibák boncolgatásában, s ha őszinték vagyunk, nem tagadhatjuk, hogy ezzel a meddő okoskodással sok jóindulatú és áldozatkész honfitársunknak rontottuk meg a segítő szándékát, csalódást okozva nekik az összefogás hitében. Eggyel tisztában kell lennünk, mégpedig azzal, hogy ez a módszer nem jó és nem alkalmazható akkor, amikor emigrációnk legnagyobb magyar „végvárának”, a torontói Kultúrközpontnak alapjait akarjuk megszilárdítani és életműködését messzire kiható vonzással kiszélesíteni. Ha a személyeskedő és meddő, tehát nem is reális okoskodásokban és vitatkozásokban elpazarolt energiát a bennünket támogató közösség áldozatkészségének megnyerésére fordítottuk volna, akkor már lényegesen előbbre lehetnénk a legnyomasztóbb problémánk, a Házunk vételári adósságának törlesztésében is. Pedig a „nagy cél és a nagy feladat” világos fogalmazásban előttünk áll. Alapszabályunk nagyon világos fogalmazásban fejezi ki céljaink összefoglalását. Engedjék meg tehát kedves Olvasóink, hogy szó szerint idézhessem alapszabályunknak 4-ik KRÓNIKA 3