Krónika, 1979 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1979-09-01 / 9. szám
Összefogni és dolgozni Bátran és megyőződéssel mondhatjuk, hogy a torontói magyar társadalom sohasem volt olyan egységes, mint 1974 tavaszán, amikor Kultúrközpontunk székházát megvettük. Torontó magyarságának minden rétege egységes volt abban, hogy a fő cél — az új és tágas épület megvétele s utána a Ház vételárának minél hamarább történő kifizetése. Ebben egyetértettünk mindnyájan, kivétel nélkül. Mi az oka annak, hogy ez az egység, ez a lelkes összefogás, mint eleven hajtóerő, nem érvényesült, nem éreztette hatását a legutóbbi időben? Az ok, ami miatt a Kultúrközpont érdekében kifejtendő munka nem halad olyan lendülettel előre, mint ahogyan azt a Magyar Ház anyagi helyzete megköveteli, elsősorban az utóbbi két évben mutatkozó egyetértés és összefogás hiánya. Torontó magyarságának minden rétege, személy szerint mindenki tudja és ismeri a közös célt: Házunk mentesítését a vételári adósság terhei alól. De néhány honfitársunk nem tudja leküzdeni személyes ellentéteit, s nem tudja kitörölni közszerepléseinél a személyeskedő vitákat, mintha csak annak a hamis tantételnek szállítana bizonyító anyagot, hogy köztünk van a „turáni átok”. Jóllehet a belső viszálykodás magvait nem a vérszerződés hitével érkező elődeink hozták magukkal, hanem ellenségeink hintették el körünkben. Voltak terméketlen hónapjaink, amelyek csak személyeskedő akciók és gyakran hajszálhasogató, idegölő és értelmetlen viták miatt tűntek mozgalmasaknak. Egyesek szerint ez a furcsa „társasjáték” sokkal fontosabb volt, mint az építő jellegű és hasznos eredményeket hozó munka. Az eredeti fő cél kanyargós mellékvágányokra siklott. S akik e „társasjáték” rendezői voltak, látszólag nem sokat törődtek azzal, hogy szembefordulnak a választói közgyűlés határozataival, s a megválasztott elnökség, igazgatóság és vezetőség egyes személyei ellen felhalmozott, de valójában alaptalan vádjaikkal a közösségi érdek szempontjából veszedelmeket érlelnek, sőt felveszik a dolgozni akarók kedvét is, és nagyon megnehezítik a munkájukat. A Házunkat támogatásban részesítő barátainkat tudatosan elriasztják, főként az olyanféle nyílt, vagy csak suttogó ellenpropaganda terjesztésével, mely általános csődről és biztos bukásról költ rémmeséket. Miért kerülhetett sor ilyen ellenakciókra? Mert 1979. SZEPTEMBER a Kanadai Magyar Kultúrközpontban nem mindig mentek úgy a dolgok, ahogyan azt egyes türelmetlenebb tagjaink szerették volna, illetőleg, mint ahogyan maguknak magasabb bíráskodó és ítélkező hatásköröket szerettek volna biztosítani. Mivel elképzelésük és egyéni ambícióik érvényesülése nem sikerült, talán ez volt az ok, hogy minden eszközt és módszert megragadjanak a maguk egyéni, vagyis a közgyűlés részéről soha el nem fogadott igazának bebizonyítására. Még akkor is, ha nem lehetett kétséges előttük, hogy ezzel a módszerükkel a Kultúrközpont létét és jövőjét veszélyeztetik. Pedig ma a döntő kérdés nem az, vajon kinek volt, vagy kinek van igaza. A legsürgősebb feladat ma, akiben van önzetlen jószándék, s akiben meggyőződésként él a gondolat, hogy csak becsületes és felelősségteljes összefogással biztosíthatjuk Magyar Házunk zökkenésmentes jövőjét, annak most minden más szempontot félre kell tennie, hogy összefoghasson hasonló gondolkozású tagtársainkkal és barátainkkal. Az összefogás azonban még nem elég. Ennyiből még nem mozdulhat lüktető élet, biztató erőd- ÜRES TEMPLOMBAN így szoktam ezt: ha száll az alkonyat, Az üres templomba besurranok. Egy lélek, aki Istent látogat. A szentek komoly arca rám ragyog. Ha násznép járt ma itt, feledve régi, És mise sincs, se karinges papok, Az oltáron két öröklámpa ég, Az Istenemmel egyedül vagyok. A templom üres, a lelkem tele. Megértjük egymást, pedig nincsen szavunk, Itt állok, szemben állok Ő vele, S nem látja senki, hogy együtt vagyunk. Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma, Csak fürkészem a nagy Akaratot; Úgyis addig állok, míg Ő akarja S ha nem akarja, összeroskadok. Olyan végtelen áhítat fog el, Mintha erdőben néznék csillagot, Ahol az örök, és csend ünnepel —, Pedig — csupán egy templomban vagyok. Reményik Sándor KRÓNIKA 3