Krónika, 1979 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám

Összefogni és dolgozni Bátran és megyőződéssel mondhatjuk, hogy a torontói magyar társadalom sohasem volt olyan egységes, mint 1974 tavaszán, amikor Kultúrköz­­pontunk székházát megvettük. Torontó ma­gyarságának minden rétege egységes volt abban, hogy a fő cél — az új és tágas épület megvétele s utána a Ház vételárának minél hamarább történő kifizetése. Ebben egyetértettünk mindnyájan, kivétel nélkül. Mi az oka annak, hogy ez az egység, ez a lelkes összefogás, mint eleven hajtóerő, nem érvé­nyesült, nem éreztette hatását a legutóbbi időben? Az ok, ami miatt a Kultúrközpont érdekében kifej­tendő munka nem halad olyan lendülettel előre, mint ahogyan azt a Magyar Ház anyagi helyzete megköveteli, elsősorban az utóbbi két évben mutat­kozó egyetértés és összefogás hiánya. Torontó ma­gyarságának minden rétege, személy szerint min­denki tudja és ismeri a közös célt: Házunk mentesí­tését a vételári adósság terhei alól. De néhány honfitársunk nem tudja leküzdeni személyes ellen­téteit, s nem tudja kitörölni közszerepléseinél a sze­mélyeskedő vitákat, mintha csak annak a hamis tantételnek szállítana bizonyító anyagot, hogy köz­tünk van a „turáni átok”. Jóllehet a belső viszály­kodás magvait nem a vérszerződés hitével érkező elődeink hozták magukkal, hanem ellenségeink hintették el körünkben. Voltak terméketlen hónapjaink, amelyek csak személyeskedő akciók és gyakran hajszálhasogató, idegölő és értelmetlen viták miatt tűntek moz­galmasaknak. Egyesek szerint ez a furcsa „tár­sasjáték” sokkal fontosabb volt, mint az építő jellegű és hasznos eredményeket hozó munka. Az eredeti fő cél kanyargós mellékvágányokra siklott. S akik e „társasjáték” rendezői voltak, látszólag nem sokat törődtek azzal, hogy szembefordulnak a választói közgyűlés határozataival, s a megválasz­tott elnökség, igazgatóság és vezetőség egyes sze­mélyei ellen felhalmozott, de valójában alaptalan vádjaikkal a közösségi érdek szempontjából vesze­delmeket érlelnek, sőt f­elveszik a dolgozni akarók kedvét is, és nagyon megnehezítik a munkájukat. A Házunkat támogatásban részesítő barátainkat tuda­tosan elriasztják, főként az olyanféle nyílt, vagy csak suttogó ellenpropaganda terjesztésével, mely általános csődről és biztos bukásról költ rém­meséket. Miért kerülhetett sor ilyen ellenakciókra? Mert 1979. SZEPTEMBER a Kanadai Magyar Kultúrközpontban nem mindig mentek úgy a dolgok, ahogyan azt egyes türel­metlenebb tagjaink szerették volna, illetőleg, mint ahogyan maguknak magasabb bíráskodó és ítélkező hatásköröket szerettek volna biztosítani. Mivel elképzelésük és egyéni ambícióik érvényesülése nem sikerült, talán ez volt az ok, hogy minden eszközt és módszert megragadjanak a maguk egyéni, vagyis a közgyűlés részéről soha el nem fogadott igazának bebizonyítására. Még akkor is, ha nem lehetett két­séges előttük, hogy ezzel a módszerükkel a Kul­túrközpont létét és jövőjét veszélyeztetik. Pedig ma a döntő kérdés nem az, vajon kinek volt, vagy kinek van igaza. A legsürgősebb feladat ma, akiben van önzetlen jószándék, s akiben meg­győződésként él a gondolat, hogy csak becsületes és felelősségteljes összefogással biztosíthatjuk Magyar Házunk zökkenésmentes jövőjét, annak most min­den más szempontot félre kell tennie, hogy össze­foghasson hasonló gondolkozású tagtársainkkal és barátainkkal. Az összefogás azonban még nem elég. Ennyi­ből még nem mozdulhat lüktető élet, biztató erőd- ÜRES TEMPLOMBAN így szoktam ezt: ha száll az alkonyat, Az üres templomba besurranok. Egy lélek, aki Istent látogat. A szentek komoly arca rám ragyog. Ha násznép járt ma itt, feledve rég­i, És mise sincs, se karinges papok, Az oltáron két öröklámpa ég, Az Istenemmel egyedül vagyok. A templom üres, a lelkem tele. Megértjük egymást, pedig nincsen szavunk, Itt állok, szemben állok Ő vele, S nem látja senki, hogy együtt vagyunk. Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma, Csak fürkészem a nagy Akaratot; Úgyis addig állok, míg Ő akarja S ha nem akarja, összeroskadok. Olyan végtelen áhítat fog el, Mintha erdőben néznék csillagot, Ahol az örök, és csend ünnepel —, Pedig — csupán egy templomban vagyok. Reményik Sándor KRÓNIKA 3

Next