Krónika, 1979 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
megint nem kellett volna mondanom — szívná vissza, de már késő. — A kenyeret ki sütötte? — próbál javítani kétségbeesetten. A kislány lassan fölemeli hosszú szempilláit, s a pap riadtan látja, hogy alóluk egy eddig zavartalannak tűnő tengerszem tükrére milyen sötét árnyakat rajzoltak a közelben ólálkodó vérszomjas fellegek. Farkas hirtelen rádöbben a kérdés ostobaságára. Valóban az a fontos most, hogy ki sütötte a kenyeret? Hogy csillapítsák éhüket és szomjukat? Hogy elűzzék pár órára a végzet fantomját, s közben ne vegyék észre a sírt, hol egy nemzet süllyed el, a temetkezést, amely fölött egy ország vérben áll... Mi ez? Megint a költők? Vagy sok volt a kisüsti? — Anyuka sütötte — feleli a kislány, s a tengerszem elsimul, kedvesen kínálgatja a vendégeket. Katalin is bejön. A kötény már lekerült róla, így még fiatalabbnak látszik. — Vegyenek szaporán, amennyi jólesik — mutat az asztalkára és sokat sejtető mosollyal hozzáfűzi: — Ez még csak a tízórai. De az ebéd is készül már. Farkas vonakodik, Pataki nem túlságosan. — Sok a dolgunk. — Nálunk is rotyog már a babgulyás. — Az nem olyan biztos — erősködik az asszony. — Meg kell egy kis változatosság is. Igaz, hogy nem lesz ünnepi ebéd, de azért meg lehet majd enni. Remélem — teszi még hozzá meggyőző mosollyal. — Megkíséreljük a lehetetlent — szellemeskedik Pataki, annál is inkább, mert kívülről már szállong befelé a tyúkleves illata s a konyha egyre érzékelhetőbb érvei csak siettetik a döntést. Maradnak. Mert ne maradnának. Az oroszok jóvoltából ma úgyis szabadnap van, vagyis inkább szabad nappal. Hogy este mi lesz megint, azon kár előre töprengeni. Katalin ügyes asszony, jó korán föltette a húst. Julika se marad el tőle szorgalomban. Kiszalad, beszalad. Jönnek a tálak, tányérok, evőeszközök. Minden menetrendszerű pontossággal zajlik. Nem maradnak el a dicséretek sem, nyelvcsettintések, hálás köszönetek. Csak az a kiskapu ne volna, amit belülről mindig könnyebben ki lehet nyitni. Könnyű kézzel, de annál nehezebb szívvel. Mintha Csigó is osztozna velük a szomorúságban. Búsan ballag oldalukon. A kutyaszív talán többet megsejt a történelemből is. 1979. DECEMBER HAZAFELE Megyek haza a szürke dombon át, utamkertek közt vezet tova, tavasz köszönt a sűrű lombon át s fent ragyogó csillagok sora. Árnyékomat vonszolom mögöttem, néha-néha az is megelőz, elém szalad, elsuhan fölöttem, mint annyi szép nyár és meleg ősz. Jázminágak illatos fehérek, lábam alatt roppan a salak, ezüst rácshoz futórózsák érnek s lángolnak, mint apró parazsak. Megyek haza a szürke dombon át, fényjelek peregnek szerteszét, s magamban csendben hallgatom tovább elsuhanó lépteim neszét. Németh Ernő TÁVOL A NAPTÓL Elforogtunk a Naptól, hosszú éjszakák hideg ölébe, hóviharoktól megtépett tájak jeges fái közé, hol süvöltő szelek kavarogtak kietlen földek fehér arcába. Elforogtunk, de most, ezen az utolsó napon örökzöld fenyőkbe bújt a nyár, s égő gyertyákkal csaljuk a fényt, hosszú nappalok tikkadt, forró tájait, hol madárfüttyre fekszik a csend, és lombok suhogásában életet üzen a Föld. Elforogtunk a fénytől, az igazságtól, és a széptől, bele a gyilkosokat sajnáló sajtó hasábjaiba, a fegyverekkel szétszaggatott tévé-hangok zavarába, hol pornográf filmek fény-fekete mocskában egy kábítószeres világ bódult karcsai fetrengenek, s nyomorék újszülöttek vádló tekintetéből bitófát ácsol már a jövő. És mégis ünnepelünk. Karácsonyfára tűzött csillogó díszekbe rejtjük a reményt, s a szent és csendjébe szeretetet szülő szívekkel indulunk új esztendők, új idők emberibb útja felé . . . Pedig még messze vagyunk, s távol a Naptól. Takács Attila KRÓNIKA 17